Shock!

augusztus 26.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Hollywood Vampires: Rise

hollywoodvampires_cAz elejétől fogva szkeptikusan álltam a Hollywood Vampires formációhoz, jó nevek ide vagy oda. A négy évvel ezelőtti első lemez szintén a kétségeimet igazolta. Mármint oké, Alice Coopert meg Joe Perryt mindig öröm hallani, a mai Johnny Depptől meg egyenesen felüdülés valami olyasmit kapni, ahol nem mindig ugyanazt a kimázolt képű, fennakadt szemű, katatóniás mozgású, idegesítő kretént megformálva dülöngél ide-oda a filmvásznon. De tényleg, hadd ne dobjam már el az agyamat egy javarészt ősrock-feldolgozásokat rejtő gyűjteménytől a 2010-es években... Indoknak jó volt a nagyüzemi nemzetközi haknizáshoz, de sokkal többet nem éreztem benne. A második lemezen ugyanakkor fordultak az arányok, a Rise-on mindössze három újrajátszás szerepel, és a többi saját szerzemény. Meggyőzőbb is az összkép, inkább elfogadja az ember tényleges zenekarnak a csapatot ezek után, még ha a végeredmény nem is különösebben kiemelkedő.

megjelenés:
2019
kiadó:
earMUSIC / Edel
pontszám:
7
/10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A Vampires karaktere egyébként ezzel együtt sem változott, de hát a zenekar eleve a '60-as évek végének, '70-es évek elejének dekadens, savas, bűnben fogant rock'n'roll-érzésvilágát akarja feléleszteni. A friss dalok egyáltalán nem térnek le arról a mezsgyéről, amit legutóbb a feldolgozásokkal és a pár saját nótával kijelöltek maguknak, szóval ha szereted a szóban forgó korszak vintage rockos hangulatait, bizonyára rokonszenves lesz majd az anyag. A korai Alice és a korai Aerosmith világa már csak a személyi átfedések miatt is adja magát, de tényleg hosszasan tudom sorolni az itt-ott akár csak egy riff, egy hangulat, netán egy komplett dal hallatán felmerülő párhuzamokat a The Who-tól a The Doorson át egészen David Bowie glamrockos korszakáig vagy a New York Dollsig.

Mivel ezen a vonalon gyakorlatilag mindent hallottunk már az elmúlt bő ötven évben, amit érdemes volt eljátszani, a kérdés minden ilyen esetben annyi: elég jók-e a dalok ahhoz, hogy ennek ellenére újból és újból feltegyük a lemezt? A Rise esetében annyit felelnék erre: végső soron rendben van a cucc, de nélkülözhetetlennek semmiképpen sem nevezném. Alice és Perry életműve eleve annyira gazdag, hogy gyakorlatilag minden egyes új album csak bónusznak tekinthető már náluk, és csakis a hülyék reménykednek 2019-ben bármelyiküktől is új Billion Dollar Babies, netán Toys In The Attic megszületésében. Viszont ezek a megbízható öreg rókák azért bőven rendelkeznek annyi rutinnal, hogy bármikor képesek összerakni egy elég okés rock'n'roll-lemezt. Itt is pontosan ennyi történt.

A hangzásilag is ősrockosan nyersre, koszosra vett album színvonala egyébként ezt tekintetbe véve sem egységes. A Hollywood Vampires szerintem egyértelműen akkor a legjobb, amikor olyan kellemesen ledzsungított, mocskos, romlott témákat szólaltatnak meg, mint például a The Boogieman Surprise, a Git From Round Me vagy a garázsos New Threat. Ugyanígy csúcspont az akármelyik Alice-lemezre tökéletesen odaképzelhető, lidércesen szétfolyós, roppant hangulatos Mr. Spider is, és a nyitó I Want My Now klimpírozós boogie-ja is üt, csak kicsit sok belőle a hét perc. Ezekkel szemben a Jeff Beck és John Waters közreműködésével felvett Welcome To Bushwackers tapsolós countryja például kevéssé eltalált, és az együtténeklős kampánydalocska benyomását keltő We Gotta Rise is fura, még ha nem is áll messze a korai Alice-lemezek világától. Ezt a két témát például biztosan lehagytam volna az anyagról, hiába emelik a műsor változatosságát.

Érdekes, hogy a feldolgozásokat nem Cooper, hanem a nála sokkal kevésbé markáns orgánummal rendelkező haverok kapták meg. Perry a Guns N' Roses által is átgyúrt, Johnny Thunders-féle You Can't Put Your Arms Around A Memoryt énekli el jellegzetes fahangján – magát a dalt én is szeretem, de annak idején Duff McKagan a maga szintén jellegzetes fahangjával sokkal több érzelmet vitt bele, mint a derék Joe. Depp meg tetszőlegesen behelyettesíthető lenne akármilyen random énekessel a Jim Carroll Band People Who Diedjában, illetve Bowie Heroes-ában. Zeneileg korrekt mindkettő, de utóbbi dalt most már kezdik kicsit sokan feldolgozni, igazán választhattak volna helyette valami kevésbé nyilvánvalót a nagy popkaméleon páratlanul gazdag életművéből.

Hangulatfestésnek, autentikus nosztalgiázásnak elmegy ez az album, és persze koncertezgetni is tudnak majd vele most egy ideig. De igazából nem vesztesz sokat, ha kimarad, vagy csak elteszed későbbre a nagy dömpingben.

 

Hozzászólások 

 
#4 Besenyő Pista 2019-08-08 03:28
Én is elvárások nélkül álltam hozzá, és bejött. Nem váltja meg a világot, de főleg a kritikában kiemelt mocskosabb témák megállják a helyüket. Élőben pedig kimondottan ütősek.
Idézet
 
 
#3 Jóvanakkó 2019-08-07 16:14
Szerintem meglepően jó lemez, nem vártam tőle semmit, lehet, hogy emiatt (is) pozitív a hatás. Ahogy az élő videókat elnézem, van egy banda akik keményen gyúrják a dalokat a színpadon, és van Johnny Depp, aki közben "gitárhírózik".
Idézet
 
 
#2 Goodbye 2019-08-03 00:12
Inkább itt adja ki magából a gyenge dolgait, mint a szólóbandájában .
Idézet
 
 
#1 Richter László 2019-08-02 12:41
mint tornádó közepébe fingani...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.