Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Aerosmith: Toys In The Attic

0409aero1A bostoni Aerosmith nem minden kacskaringó nélkül alakult meg a '60-as évek legvégén, hogy aztán a '70-es évek első felében elkezdjék ontani a dalokat és a lemezeket. A sztori folytatása ismert: Steven Tyler, Joe Perry, Brad Whitford, Tom Hamilton és Joey Kramer csapata minden idők legsikeresebb amerikai hard rock-zenekarává vált, senki más nem adott el annyi albumot a tengerentúli színtérről, mint ők, és ha nem is minden hányattatás nélkül, de a mai napig stabil arénacsapatnak számítanak szerte a világon. A banda számos korszakot élt át iszonyatos mélypontokkal és hatalmas győzelmekkel, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy máig kitartó hírnevüket és hatásukat annak idején igazán harmadik nagylemezükkel alapozták meg. Negyven éves a Toys In The Attic, a lemez, amellyel nagykorúvá vált az addig jobbára csak brit árnyékban létező amerikai hard rock.

megjelenés:
1975. április 9.
kiadó:
Columbia
producer: Jack Douglas

zenészek:
Steven Tyler - ének
Joe Perry - gitár
Brad Whitford - gitár
Tom Hamilton - basszusgitár
Joey Kramer - dobok

játékidő: 37:08

1. Toys In The Attic
2. Uncle Salty
3. Adam's Apple
4. Walk This Way
5. Big Ten Inch Record
6. Sweet Emotion
7. No More No More
8. Round And Round
9. You See Me Crying

Szerinted hány pont?
( 38 Szavazat )

Az Aerosmith viszonylag gyorsan kedvelt koncertattrakcióvá vált az Egyesült Államok északkeleti partvidékén, ám hiába szerződtette le őket akkoriban igen komolynak számító 125 ezer dollárért a Columbia, a banda 1973-as első albuma anyagilag nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hiába szerepeltek rajta olyan alapvető Aero-himnuszok, mint a Dream On és a Mama Kin, a lemez nem indult be a tengerentúlon – csak a már Jack Douglas producerrel készített, összefogottabb, jobb megszólalású Get Your Wingsnél kezdett megmozdulni körülöttük valami, miután a Same Old Song And Dance-re és a The Yardbirdstől feldolgozott Train Kept-A-Rollin'-ra rákattant pár rádióállomás. De még ez is kevésnek bizonyult, és a Columbiánál egy idő után arról kezdtek sustorogni az illetékesek, hogy talán jobb lenne megszabadulni a csapattól, mielőtt túl sok pénzt emésztenének fel. Az igazi kislemezsikerek hiányát még az sem ellensúlyozta, hogy az első két album a folyamatos turnézás hatására 1975 elejére már elég stabilan fogyott az Egyesült Államokban, és összesen nagyjából 15 ezer példány ment el belőlük hetente. Az Aerosmith irgalmatlanul sokat koncertezett ebben az időszakban, és mivel elementáris koncertbandának számítottak, hírük a szájhagyománynak köszönhetően elég gyorsan terjedt a színtéren.

0409aero4

A zenekar pontosan tisztában volt vele, hogy muszáj lenne nagyot gurítaniuk. A helyzetet nagyban nehezítette, hogy a korai időkben összehozott – és érdemben használható – dalaikat már elszórták az első két lemezen, így gyakorlatilag a nulláról kellett elindulniuk 1974 végén, amikor elkezdték összerakni a harmadik album anyagát. Perry: „Az első két lemez alapvetően olyan dalokból állt, amiket addig már évek óta játszottunk a klubokban. A harmadik albumnál kellett először megírnunk mindent tényleg a semmiből, méghozzá úgy, hogy előtte sokáig turnéztunk. A lemez megírása közben is voltak koncertjeink, de pár hónapot azért visszavettünk az élő fellépésekből. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy ez volt az első igazi stúdióalbumunk, és ennek megfelelően a stúdióban is elég sok minden született hozzá. Összepróbáltunk egyes ötleteket, aztán reggel bementünk a stúdióba pár riffel, és összeépítettük őket dalokká." Jack Douglas: „Mire eljutottunk a felvételekig, a zenekar gyakorlatilag kicserélődött. Egy éven át játszották élőben a Get Your Wings számait, és nagyon sokat fejlődtek. Ez jól hallatszott azokban a riffekben is, amiket Joe és Brad mutatott nekem a turnéról hazaérkezve. Emiatt lett az album sokkal érettebb, mint az előző kettő. Teljesen készen álltak az új lemez elkészítésére: még bennük volt a turné lendülete, és nem mentek el hosszabb pihenőre, hogy kipróbálják a frissen beszerzett játékszereiket. Égtek a vágytól, hogy megalkossák a következő lemezüket. Eleve egy csomó ötletet hoztak a turnéról, a Walk This Way és a No More No More riffje is készen állt már például."

A munka gördülékenyen haladt, de a zenekar természetesen már ekkor is cipelte azt a bizonyos keresztet, amely aztán a későbbi évtizedekben is végig nyomta a vállukat: hiába alkottak tökéletes zenei egységet, emberileg sosem bizonyult egyszerűnek közös nevezőre terelni őket, a fő frontvonalak pedig pont a két vezéregyéniség, Steven Tyler és Joe Perry között húzódtak. Tyler egójának mérete már ekkoriban is egyenes arányban állt énekesi és frontemberi tehetségével, és mivel a banda ezen a ponton már keresett némi pénzt a turnézásból, egyre könnyebben jutottak hozzá a drogokhoz is. Mindez hatalmas veszekedéseket és ordibálásokat eredményezett, de Douglas személyében szerencsére ott volt velük valaki, aki megakadályozta, hogy meggyilkolják egymást. Tom Hamilton: „Az Aerosmith egyik hibája, hogy egyszerűen mindig szükségünk van valakire, aki összefogja körülöttünk a dolgokat. Ez az ember a korai időszakban Jack Douglas volt, aki nagyszerű vezetőnek bizonyult, ami hallatszik is a Toys In The Attic és a Rocks lemezeken. Később pedig Bruce Fairbairn vállalta el ezt a szerepet a Permanent Vacationön meg a Pumpon, ő szintén roppant erőteljes vezéregyéniségnek bizonyult, pont mint egy jó edző egy sportcsapat mellett. Nekünk pedig szükségünk van erre, hogy a lehető legjobb teljesítmény jöjjön ki belőlünk. És természetesen ezt egy zenekarban mindenkinek akarnia kell, mert mindenütt akadnak emberek, akik főnökként akarnak viselkedni: nem kell nekünk producer, egyedül is meg tudunk csinálni egy nyamvadt lemezt... Na, ez szerintem a zenekarok kilencven százalékánál komoly hiba. És mi magunk is elkövettük néhány alkalommal..."

0409aero8A csapat tagjai ekkoriban elsősorban kokainon éltek – biztos, ami biztos alapon Tyler emellett még nagyban piált is –, ám ennek a basszusgitáros utólagos visszaemlékezései szerint előnyös oldalai is akadtak: „Bekokainozva keményen elkezdtem gyakorolni, napi több órán át. Komoly csuklógyakorlatokat végeztem, és az ujjaim is sokkal erősebbek, hajlékonyabbak lettek, mint valaha. Ez tulajdonképpen jól mutatja, miként lehet felelős módon használni a kokaint, hiszen fantasztikus energiát ad, és megtisztítja az ember agyát. Szuperül lehetne használni önfejlesztésre, ha nem lenne olyan könnyű rászokni... De a lényeg, hogy ennek köszönhetően megszűnt a többiekkel szemben érzett, korábban folyamatosan meglévő kisebbrendűségi érzésem, mivel a játéktudásom nagyon felfejlődött. A próbák is remek hangulatban teltek, Jack jó kedélyű, vicces arc volt, aki mindig jól fogadta az ötleteket. Ha csak egy apró ötletem is támadt, mint például a Sweet Emotion basszusfutama, azonnal biztatni kezdett, hogy fejlesszem tovább. Tulajdonképpen az egész lemez ebben a munkastílusban született meg." Douglas ebben a periódusban óriási szerepet játszott a dalok végleges formába öntésében. Azt ugyanakkor mindenki érezte, hogy maga a zenekar is céltudatosabban áll a munkához, mint korábban bármikor. Perry: „Akkoriban már nagyjából tudtuk, élőben mi működik igazán, így éppen emiatt arról is rendelkeztünk némi elképzeléssel, milyen irányba kellene haladnunk a dalokkal. Tudtuk, hogy szeretnénk néhány gyorsabb dalt, pár lassabb témát és némi blues rockot is, arról viszont elképzelésünk sem volt, mi fog kisülni ebből az egészből a végén, mert ekkoriban már másféle nyomás nehezedett ránk, mint korábban. Jack ebből a szempontból segített nekünk rengeteget, tényleg a zenekar hatodik tagjaként dolgozott velünk, és egy csomó mindenre megtanított."

A lemezfelvételek nagyjából két hónapot vettek igénybe, ám ez az időszak igen intenzívnek bizonyult: a csapat néha napi tizenhat órát is a New York-i Record Plant stúdióban töltött, és mivel Tyler elég lassan haladt a szövegekkel, a meló a végső fázisban már kifejezetten stresszes légkörben zajlott. Az elkészült felvételekkel azonban mindenki elégedett volt. „Jack bízott bennem, így rám hagyta, pontosan mit is hozok ki a rögzített anyagból", emlékezett vissza Jay Messina hangmérnök. „Ő a saját zenei háttere révén inkább a hangszerelésbe, magukba a dalokba szólt bele, nem pedig a konkrét hangbeállításokba. Az alapkoncepció nálam is az volt, hogy megörökítsük a zenekar élő energiáját, amihez két kulcstényezőt kellett figyelembe venni: egyrészt megfelelően helyeztük el a mikrofonokat, másrészt csak akkor nyomtuk meg a felvétel gombot, amikor az adott pillanat alkalmasnak tűnt ehhez. Az az igazság, hogy a megfelelő pillanat megörökítése sokkal-sokkal fontosabb akármilyen felvételi technikánál..."

0409aero2

Érdekesség, hogy Joe Perry eredetileg a Rocks címet adta volna az elkészült albumnak, ám a többiek ezt – akkor még – hülyeségnek tartották, és egyöntetűen leszavazták. Így esett végül a választás a Toys In The Attic dalra, mint címadóra: ez a kifejezés a szlengben ugyebár az őrületre utal, és maga a szám is ezt a vonalat vitte szövegileg, ám remekül hozzá lehetett kapcsolni a borítót is. Tyler utóbbira eredetileg egy felvágott csuklójú plüssmackót képzelt el, ám a kiadó ezt az ötletet túl durvának találta, így végül a padláson árválkodó, elhagyatott játékok képe lett a befutó. Az album 1975. április 7-én került a boltokba – és nagy meglepetésre azonnal sikert aratott, miután ezzel párhuzamosan kiküldték a rádiókhoz az első kislemezt, a Sweet Emotiont.

A lemez hangzásban elég komoly előrelépést jelentett az előzményekhez képest, bár a Get Your Wings már egyáltalán nem szólt rosszul. A Toys In The Attic azonban mai füllel hallgatva is hatalmasat dörren: nyilván patinásnak hat a megszólalás, de már a jellegzetesen táncos ritmusú, pattogós címadó nyitás is elementáris erővel robban. Mind a tempó, mind a riffelés, mind Tyler jellegzetesen nyúlós dallamai beülnek a fülbe. Rövid, teljesen magától értetődő, mégis minden benne van, ami csak szem-szájnak ingere – ráadásul miközben ekkoriban a legtöbb tengerentúli rockcsapat tevékenysége kimerült a sikeres brit bandák másolásában, az Aerosmithben a kezdetektől fogva ott rejlett valami nagyon eredendően amerikai. Hiába van szó itt is ugyanazokról a bluesos gyökerekről, teljesen másképp szólaltak meg, mint a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin. Az album emellett sokkal több arcukat villantotta fel, mint a debüt vagy a Get Your Wings. „A Toys In The Attic nagyban különbözik az előző lemezektől, mert sokkal változatosabb", mondta ekkoriban egy interjúban Tyler. „A Beatlesben is ezt értékeltem mindig is a legtöbbre: a fehér albumon is ott szerepelt a Sexy Sadie, amit egyből a Helter Skelter követ. Én magam is valami ilyesmit szeretnék csinálni: négy-öt rocknóta, aztán egy ballada, ami egészen máshová repít el, majd a következő számmal ismét beletaposunk a gázba."

0409aero5Az Uncle Salty nem éppen tipikus folytatás a nyitás után, ez ugyanis inkább tipikusan sikamlós, elszállós téma a bandától nem kevés bluesos pszichedeliával, furcsán remegő gitárhangokkal – Zeppelin és Stones akad benne, de egészen más formában interpretálták ugyanazokat az elemeket, mint Page-ék vagy Keith Richardsék. A végeredmény mai füllel is kifejezetten meglepő. Az Adam's Apple ennél jóval hagyományosabb rock'n'roll azzal a bizonyos összekeverhetetlen Aero-groove-val, fúvósokkal, miegyébbel, kiváló, hangulatos szám, viszont az utána következő Walk This Way árnyékában némileg elsikkadt azóta. Ez ugyanakkor nem csoda: utóbbi szám a mai napig az Aerosmith első számú névjegyének számít, amiben nyilván az 1986-os Run DMC-féle feldolgozás is vastagon benne van, viszont ha létezik nóta, amellyel tökéletesen példázni lehet, miben volt más ez a csapat az összes többi kortársánál, hát ez az. Perry: „A Walk This Way riffje már egy ideje ott motoszkált a fejemben, eleve ebből indult ki a többi gitártéma. Valami funkosat akartam játszani, mert imádtam James Brownt meg az olyan New Orleans-i funkcsapatokat, mint a The Meters vagy a Sly And The Family Stone. Azt akartam, hogy nekünk is legyen egy efféle nótánk, de aztán később már a zenekarral közösen raktuk össze dalszerűvé ezeket a témákat. A címét pedig az Ifjú Frankenstein filmből szedtem, ahol az egyik szereplő szájából elhangzott ez a kifejezés. Jack kezdett el baromkodni ezzel a sorral, ami nagyszerű címnek tűnt, Steven ehhez kanyarította hozzá a végleges szöveget."

A Walk This Way riffje roppant markáns, ám teljesen sajátos is a maga nemében, hiszen olyan hatást kelt, mintha eredetileg fúvósokra írta volna valaki a témát például egy James Brown-dalhoz, amit csak utólag hangszereltek át gitárra. Már ez is ad egy semmi máshoz sem fogható ízt a dalnak, ám az a bizonyos utánozhatatlan húzás és jellegzetesség mégis a verzék ritmuscentrikusságában rejlik, amihez Steven is rengeteget tesz hozzá. Csodálatosan gördülékeny az egész, így szinte fel sem tűnik, hogy amit Tyler itt művel, az szimpla énekbeszéd, amit némi túlzással akár még rappelésnek is nevezhetnénk – nem véletlen, hogy Rick Rubin is épp ezt a dalt javasolta a Run DMC-nek feldolgozásra. Mindezt pedig egy azonnal ragadós kórussal fejelik meg, és nem nehéz belátni, hogy ez a szám negyven évvel ezelőtt hihetetlenül előremutatónak számított. Az után érkező Big Ten Inch Record szintén nem tipikus téma: mint hallatszik is rajta, feldolgozásról beszélünk, egy '50-es évek elejéről származó ősi jazz/rock'n'roll-témáról fúvósokkal, klimpírozással, szájharmonikával, miegyébbel, amelynek különlegességét éppen az adja, hogy a zenekar meglehetősen hagyományőrzően nyúlt hozzá, és nem igazán ültette át a saját stílusába például a hangszerelést tekintve. Viszont így is rájuk jellemzően sikamlós maradt...

0409aero6

A Walk This Way mellett a Toys In The Attic másik alapvető száma a Sweet Emotion, amely utóbbi és a Dream On mellett egyben bizonyosan a '70-es évek legismertebb Aerosmith-dala is. Perry: „A szám Tom basszustémájából alakult ki, amit még korábban írt. Szintén tőle jött a verzéket összekötő riff is, a többi hézagot pedig már közösen töltöttük ki. Azt viszont a mai napig nem tudom, honnan jött a cím, sőt, azt sem igazán, mit is jelent pontosan maga a szöveg. De jól hangzott..." És maga a zene is jól hangzik: a bevezető basszusfutamok és a refrén nyújtott, pszichedelikus ringatású ringatásával éles ellentétben a verzében elővillantott riff kimondottan feszes és mocskos, Steven pedig természetesen ismét remekelt a szexuális utalásokkal teli szövegben. Igazi csúcspont, óriási klasszikus – nem véletlen, hogy az 1991-es Pandora's Box válogatás kapcsán a zenekar ismét megklipesítette, és ezáltal modernkori sikerdalaik közé is feliratkozott az akkori hagyományoknak megfelelő, látványos és ötletes videó MTV-s sikereinek köszönhetően.

A No More No More sajátos lüktetésű, roppant pozitív kisugárzású szerzemény akusztikus gitárokkal és zongorával: sok szempontból olyan, mintha autentikus amerikai válasz lenne a Led Zeppelinre, más tekintetben viszont teljesen egyéni, elsősorban Tyler senki máshoz nem hasonlítható dallamvilágának köszönhetően. Itt a '80-as évek végének, '90-es évek elejének nagy Aero-slágereiből ismert, kicsit álmodozós, sztorimesélős hangulat is visszaköszön – nem instant sláger, de a lemez egyik legmágikusabb darabja, benne egy roppant feelinges, az agyba kiirthatatlanul bevésődő Perry-szólóval. Az ezt követő Round And Round pedig a korai Aerosmith legsúlyosabb dala, pszichedelikusan radírozó ősrock-riffje már-már a Black Sabbathot idézi, az összkép azonban teljesen más Steven vissza-visszatérő, jellegzetes behisztériásodó előadásmódjával és a szétkent, ide-oda úsztatott vokálokkal. Mestermunka, nálam az egyik örök favorit a csapat első korszakából. A zárótétel pedig a zongorás You See Me Crying, a lemez egyetlen hagyományos értelemben vett balladája. Nem mondom, hogy felér a Dream Onnal, de nagyon finoman hangszerelt, érzékeny téma, amely egyébként nem nélkülözi azt a bizonyos esztrád-hangulatot sem, amely a későbbiekben is oly sokszor köszönt vissza a zenekarnál. Ez is tipikusan olyasmi, ami a brit csapatokból ebben a formában totálisan hiányzott.

0409aero7

A zenekar a szokásos elánnal vetette magát az amerikai turnéba, a Sweet Emotion pedig ezzel párhuzamosan az első daluk lett, amely bekerült a Top 40-be. A lemez ennek és a szájhagyománynak köszönhetően szintén hatalmasat ugrott felfelé: a tizenegyedik helyig verekedte magát, ami több mint hatvan pozíciót vert rá a Get Your Wings rekordjára. Az Aerosmith hirtelen azon vette észre magát, hogy egyre nagyobb tömegek előtt játszanak: a kettes album eladásai hirtelen ismét megugrottak, és pár héttel a Toys In The Attic kiadása után bearanyozódott, az új eresztés pedig az év augusztusára lett aranylemez. Érdekesség ugyanakkor, hogy single-ként sem a Walk This Way, sem a You See Me Crying, sem a címadó szám nem igazán működött a rádióknál, Amerika eleinte a jelek szerint csak a Sweet Emotionre volt kíváncsi a bandától. A Columbia ugyanakkor látta, hogy végre termőre fordult a fa, így mindenképpen ütni akarták még a vasat egy kicsit: ezért aztán 1976 elején ismét kihozták kislemezen az első album nagy balladáját, a Dream Ont, amelytől három évvel korábban mindenki óriási áttörést várt, ám valami miatt akkor elkerülte a közönség figyelmét.

Ezúttal nem így történt: a szám viharos gyorsasággal vágtázott fel a hatodik helyre az Egyesült Államokban, és ennek hatására az Aerosmith mindhárom lemeze elképesztő példányszámokban kezdett fogyni a tengerentúlon. A zenekar révbe ért. Perry: „Igazság szerint meglepő volt szembesülni vele, mennyire jól fogy a lemez, mert nem igazán foglalkoztunk ilyesmivel. Számunkra az volt fontos, hogy sokat koncertezzünk, és kiépítsük a bázisunkat. Így például Ohióban egy csomószor kellett fellépnünk, amíg kiépült ott egy olyan tábor, amelyik felvásárolta az összes jegyet, amit el akartunk adni. Aztán ha Ohio megvolt, nyomultunk le, délre, és Atlantát is fokozatosan vettük be. Szóval tényleg a koncertezésre összpontosítottunk, és nem is igazán jutott el hozzánk, mi történik közben, mert csak a fellépésekkel foglalkoztunk. A siker ugyanakkor roppant bátorító volt, hiszen előtte már az is szóba került, hogy kivágnak minket a kiadótól... Aztán nemhogy nem rúgtak ki, hanem megint kihozták kislemezen a Dream Ont, és ennek következtében még sikeresebb lett a Toys In The Attic is." Érdekesség, hogy a kiadó később még egyszer élt ezzel a leporolós trükkel, ezúttal a harmadik anyag egyik dalával, amelyben extra kiaknázatlan potenciált éreztek: 1976 végén, hónapokkal a négyes számú Rocks korong kiadását követően a Walk This Wayt is ismét forgalomba hozták, és ekkor már bejött a számításuk, a dal ugyanis a tizedik helyig verekedte magát.

0409aero9

A zenekarra nagyjából ekkoriban figyelt fel az amerikai sajtó befolyásos nyugati parti része, így az addigi hídfőállásoknak számító Boston, New York és Philadelphia mellé villámgyorsan igazolt oda Los Angeles és San Francisco is. Perry: „A nyugati parton az első években egyáltalán nem volt sajtónk, nem játszották a kislemezeinket, és a kiadó sem foglalkozott ezekkel a területekkel. Los Angelesben kiírták a Whiskey fölötti hirdetőtáblára a nevünket valaki más alá, de ennyi. Az egyetlen ok, hogy előbbre tudtunk jutni, az volt, hogy folyamatosan visszajártunk mindenhová, és az emberek egy idő után elkezdték hívogatni a rádiókat, és kérték a dalainkat. De a Bad Companyhez vagy akár még a New York Dollshoz képest is alig írtak rólunk a lapokban." Tyler: „Az amerikai média a korai időkben egyáltalán nem vett minket komolyan. Úgy tekintettek ránk, mint egy újabb hangos csapatra, mi azonban mindig is tudtuk, hogy mások vagyunk, mint a többiek, és egy idő után a közönség is észrevette ezt. Ez azonban beletelt egy kis időbe. Azok a korai évek néha elég frusztrálóak voltak..."

A Toys In The Attic végül 128 hosszú héten, vagyis csaknem két és fél éven át szerepelt megszakítás nélkül a Billboard Top 200-ban, és a '70-es évek meghatározó, alapvető amerikai rocklemezévé vált. Mire 1976 májusában megjelent a folytatás, a már említett Rocks, a korábban Tyler és Mick Jagger külső hasonlóságai miatt gyakran csak a szegény ember jenki Rolling Stonesának titulált Aerosmith-t már Amerika első számú rockcsapataként, igazi nemzeti büszkeségként emlegették a sajtóban. Mindez nem volt véletlen, hiszen a korszakban a műfaj első számú sztárjai mind-mind Nagy-Britanniából érkeztek a Stonestól kezdve a Led Zeppelinen és a Deep Purple-ön át egészen a Black Sabbathig, és az Aerosmith volt az első hazai zenekar, amely tényleg minden tekintetben egy ligában játszott az említettekkel. Így a közönség igazi idolként ölelte őket a keblére. Perry: „Amerika zenekara voltunk. Mi voltunk az a garázsból indult banda, amelyik tényleg megcsinálta a szerencséjét, és igazán nagy lett: az igazi partizenekar, azok a srácok, akiket valóban megnézhettél élőben is. A '70-es években ugyanis a Led Zeppelin például nem járta folyamatosan az amerikai arénákat, és a Stones sem koncertezett állandóan minden városban. Mi ellenben igen. Számíthattál rá, hogy előbb-utóbb láthatsz minket koncerten is." A csapat tehát elérte célját. Hamilton: „Mi is a Yardbirdsön, a Stoneson és a többi súlyos brit bandán nőttünk fel, már csak azon egyszerű oknál fogva is, hogy hasonló szinten zenélő amerikai zenekarok egyszerűen nem léteztek akkoriban. Így aztán az elejétől kezdve az volt a cél, hogy mi legyünk az első amerikai csapat, akik tényleg előállnak valami olyasmivel, amit oda lehet tenni az angol zenekarok teljesítménye mellé."

0409aero3

Nem véletlen az sem, hogy a Toys In The Attic ezáltal a '70-es évek ikonikus amerikai rockalbumának számít: a következő generációk zenészei mind-mind legkomolyabb korai inspirációik között emlegették a lemezt, legyen szó a Mötley Crüe-ről, a Metallicáról, a Bon Joviról, a Guns N' Rosesról, a Nirvanáról vagy akár a Pearl Jamről. A következő években így két hard rock-csapat dominálta az amerikai rockéletet: az Aerosmith és a koncertpiacot még náluk is jobban letaroló, ám a lemezeladásokban alattuk maradó KISS. A két banda természetesen egészséges mértékben rivalizált is egymással, bár a közöttük lévő különbségek ordítóak voltak. Perry: „Mi nem viselünk hétcentis sarkú csizmákat, nálunk a zene számít, és csak második a show. A KISS ennek pont az ellentéte, mert náluk a show nélkül eleve nem is nagyon lenne miről beszélni. A KISS lényege szórakoztatás, egyszerűen csak a rock'n'rollt használják ehhez keretként. Mi más nézőpontból közelítünk."

A Columbia a mai napig is csupán nagyon óvatos becsléseket enged meg magának azt illetően, voltaképpen mennyi is fogyott végül a Toys In The Atticből, hiszen a '70-es években még korántsem lehetett olyan pontosan mérni az eladásokat, mint később. Annyi ugyanakkor így is bizonyos, hogy az album a mai napig az Aerosmith legsikeresebb sorlemezének számít a tengerentúlon: hivatalosan nyolcszoros platina, de egyes saccolások szerint az sem kizárt, hogy az ehhez szükséges 8 milliós mennyiség bő másfélszerese is elment belőle odaát. Ezzel összehasonlítva persze a világ többi részén minimális példányszámokat értékesítettek az albumból a maga idejében, hiszen a '70-es években a banda szinte egyáltalán nem mozgott Észak-Amerikán kívül. Csak a Rocks turnéján, 1976 végén jutottak át először Európába és Japánba, de akkor is visszafogott sikerrel és rövid időre, így a dologból később sem lett rendszer. Erre persze jó okuk volt... Perry: „A menedzsmentünk azért nem mert minket áthozni Európába, mert sosem tudhatták, hogy mi lapul a bőröndjeinkben. Amerikában nyugodtan lehetett keresztül-kasul utazgatni, mert ott nincs határellenőrzés, de amikor nagyritkán mégis átmentünk Európába, rendszerint darabokra szedtek minket a határokon. Emlékszem, egyszer Nyugat-Németországban megtalálták a port egy kis dobozban, és megkérdezték, mi az, mire én visszakérdeztem, hogy mi micsoda, és közben kifújtam a nyitott dobozból. Erre természetesen teljesen kiakadtak. Mai fejjel már biztosan nem merném ezt megcsinálni, de akkor nagyon begyulladtam, hogy le fognak csukni. Persze még így is összekapartak annyit, hogy letesztelhessék az anyagot, de csak pénzbírság lett az ügyből. Szóval az ilyenek miatt nem jártunk át Európába..."

0409aero10Negyven évvel a megjelenése után sem kérdéses, hogy a Toys In The Attic az Aerosmith pályafutásának egyik legfontosabb, legmeghatározóbb albuma volt, amelyet a zenekar is óriási becsben tart a mai napig. 2009-ben, egy tematikus amerikai turnén minden áldott este elejétől végéig eljátszották a lemezt, és akármikor személyes preferenciáikról kérdezik őket a diszkográfiában, mindig az elsők között említik. Tyler: „Akadnak olyan lemezeink, amelyekre inkább szeretek nem emlékezni, de a legjobbnak a Toys In The Attic-et vagy a Rocksot tartom, nem tudom eldönteni. És a Pump is nagyon jó volt még." Perry: „Minden egyes alkalommal megáll az eszem, amikor meghallgatom a Toys albumot, főleg, ha belegondolok, mennyire iskolázatlanok voltunk akkoriban zeneileg, és mennyire kevés stúdiórutinnal rendelkeztünk..." Hamilton: „Tényleg minden tudásunkat beletettük a lemezbe, és szerintem azért lett ennyire átütő a végeredmény, mert a nagyszerű dalok tökéletes formát tudtak ölteni a turnézás által feltüzelt lelkesedésünknek köszönhetően. Olyanok voltunk akkoriban, mint egy tökéletesen megolajozott gépezet, és olyan dalokat írtunk, amelyeket alig vártunk, hogy rögzíthessünk, igazi bombákat. Így aztán nem is csoda, hogy az album végül annyira jól sikerült."

A banda lendülete még a folytatásra is kitartott: a kísérletezősebb, szintén méregerős Rocks ugyanolyan alapvető klasszikus, mint a hármas album, de utána sajnos a rengeteg drog – nem véletlen hívták ekkoriban már Toxikus Ikreknek Perryt és Tylert... – és a személyes ellentétek elég rendesen félrevitték a banda szekerét. Európában a csapat mást jelent, mint Amerikában, így ez a lemez mifelénk a mai napig sem számít annyira közismertnek, mint a Permanent Vacation – Pump – Get A Grip mesterhármas, de hidd el nekem: az egyetemes rockzene történelmében játszott szerepét tekintve a Toys In The Attic az Aerosmith leginkább megkerülhetetlen munkája. Bizonyára minden másképp alakul odaát, ha négy évtizeddel ezelőtt nem jelenik meg ez az album.

 

Hozzászólások 

 
#4 Equinox 2019-05-24 19:08
Zseniális lemez szerintem a legjobb 'smith. Viszont van egy nagy hiányossága ennek a cikknek.

Nem írjátok le, hogy mennyire előremutató és érdekes szövegileg Steve Tyler. Adam's Apple pl az ősbűn mellett az ember természetszerű, veleszületett szexualitását tárgyalja (valami mása is van Ádámnak, amit megehet Éva), Uncle Salty egy kurva és egy elcsukott díler gyermeke, aki rossz gyámság miatt rossz útra, az anykjáéra téved. Van még szöveg Perry feleségéről is, aki beleszólt a zenekari ügyekbe (ezt említitek), meg minden 2. sorban van valami szexuális töltet, és/vagy szójáték. Zseniális cucc ebben is.

Az Aerosmith kreativitásnak csúcsa.
Idézet
 
 
+19 #3 Zsotti 2015-04-09 16:11
Zseniális album egy zseniális rock n roll bandától!
Idézet
 
 
+22 #2 loup 2015-04-09 11:40
Nagyon köszönöm az írást!
Idézet
 
 
+25 #1 Tuonela 2015-04-09 10:25
Ismét egy kiváló írás, ezúttal életem egyik legmeghatározób b lemezéről.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.