Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Hellyeah: Band Of Brothers

Alapból szájhúzogatós vagyok a beharangozó promódumákat olvasva: az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „minden eddiginél dühösebb lemezt készítettünk" és az „összes agressziónkat beleadtuk" sablonoktól a hideg ráz. Ilyenkor szokott bekövetkezni az elkerülhetetlen – zene be, agyam szét, aztán lázas keresgélés, hogy vajon mi a francról beszélhetett az ügyeletesen nyilatkozó artista, miután semmit nem találni az albumon az előzetes szájlengetősből.

Hatalmas megkönnyebbülés volt a Band Of Brothers meghallgatása után újraolvasni a hasonló jellegű nyilatkozatokat. Ritka, de szinte minden szavával egyet kell értenem. Az origóhoz való visszatérés emlegetése alapból gyanús, ebben az esetben azonban tényleg erről van szó. („Úgy gondolom, mindannyian visszatértünk a saját eredeti gyökereinkhez.") Két albumnyi (két igen jó albumnyi) southern dürhőség után a Hellyeah elkészítette végre azt az egyszerűségében is komplex albumot, amely érthetővé teszi, mit keres öt dudás egy csárdában.

megjelenés:
2012
kiadó:
Eleven Seven
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

A 2007-es bemutatkozó, majd a két évvel ezelőtt kipottyant Stampede hozta a beígért szutykot (sőt, utóbbi a self-titled mocskára lazán rápakolt pár vagon trágyát), olyan kedvesen és ízlésesen, hogy már a sört is southernnek ejtettük. Sőt. Ha nagyon beleuntunk egy tikkasztó napon hideg szürcsi közben a Black Label Society vég nélküli alkoholszagába, a Hellyeah volt a tökéletes megoldás a korongcseréhez. Ez az élet. Szabadnapon hideg sört vedelni, hallgatni azt a szép, egyszerű zenét, s magunk elé képzelni, ahogyan harcias amazonokon ritmusra feszül a bűrbugyi, miközben Vinnie Paul very...

Helyén volt ott minden, csak egy dolog nem stimmelt. A supergroup címke. Túl a vaduláson, a dögbe pácolt riffeken és a dühös rádióslágereken, egy idő után felbukkant a jámbor hallgatóban a kósza gondolat: mindez nagyon szép, mindez nagyon jó, de azért öt olyan arctól, akik a metal csecséből szítták magukba a tudást az anyatej és a whisky mellett, kicsit bonyolultabb dolgokat is elviselne az ember, mint a szimplán hömpölygő, egy idő után kásássá váló kosztengert. Akik a Panterában, Mudvayne-ben, Damageplanben egyszer már szétgépágyúzták az agyunkat, azok miért kezdenek petárdákkal szórakozni? A kérdés költői, hamarosan el is hessegettük. Mert ez itt mégiscsak Vinnie Paul és népi zenekara, akiket hallgatva hibátlanul lehet sört inni.

Sem a debütáló album, sem a Stampede nem hagyott túl nagy hiányérzetet. A zenekar nem kívánta megújítani a műfajt, nem ígért virtuóz nótákat, nem hőbörgött, hogy most aztán szét lesz csapva a metalvilág pofája, csak tessenek figyelni! Szépen lepakoltak két szottyos, groove-southern albumot, íme, emberek, lehet élvezni az életet. Mi pedig élveztük, s ez így volt szép. (Nánáná.) Aztán egyszerre csak itt van a bugyuta nevű zenekar bugyuta címet kapott, bugyuta borítóval megfejelt új anyaga, és végre egy kicsit tátva maradt a szánk, mert amit hallunk, az végre nem bugyuta. A Band Of Brothers érezhetően egy új korszak tudatos kezdete. A csótányroppantásos, fingós-böfögős feelingzenéből átcsusszant egy új tartományba, ahol a gyökerek emlegetése tökéletesen megalapozott. Az egyszerűség megmaradt, ám a tudás végre (és időnként) lekiabált nekünk az albumról. Az, amit eddig hiányoltunk a Hellyeah albumokról, most végre megmutatta magát. Majdnem.

A War In Me nyitójánál már el is dőlt, hogy nem ez lesz életem leggyűlöltebb albuma. A nóta annyira panterás, hogy ha nem tudnám, melyik állat ül a dob mögött, kikérném magamnak az egészet, így, rögtön az elején. Pantera hiányában azonban kéjes élvezet volt hallgatni a Pantera dobosának panteráskodását, különös tekintettel a körítésre, amely szintén a legnagyobb korszakot kapta elő, szerkezetében, hangolásban, szaggatottságában és feszességében egyaránt. Persze Chad Gray torkában soha nem lesz annyi rekedtes zombi, mint Anselmo gigájában, Dimebag pedig egyszer születik a világtörténelemben, de a szándék és a megvalósítás lenyűgöző. Pazar indítása az albumnak, még a „madafaka" üvöltése is hitelesen stimmelt a lírai szépségű szövegben.

A címadó nóta ezt a vonalat viszi tovább, némileg butított változatban ugyan, de az a panterás sound még mindig elborítja az agyunk. Vinnie Paul lubickol a bőröknél: agyamenten precíz, fegyelmezetten impulzív, mocskosul tiszta. A többiek ugyanazt a feszített, szaggatott érzést tolják a vezérpüfölés alá, ami egykor az univerzum trónjára repítette a Panterát. Az eredetihez képest ugyan minden csak halvány másolat, de ezek öten most olyan őszintén reszelik a sajtot, hogy az autentikus mosoly egy másodpercre sem szünetel.

Aztán jön a Rage/Burn, amely zeneileg még mindig a megkezdett csapáson marad, az ének azonban másfelé viszi a történetet. Chad Gray-jel kapcsolatban trendi az unalmas hang jelzőt használni, s ebben van is valami – hosszabb távon legalábbis valóban szürke, amit csinál. Ebben a nótában például valami furcsa burkot akart ráfűzni a zenére, ami nem igazán jött össze. Nem a dög hiányzik belőle, inkább az eredeti ötlet: mintha a kész alapra tíz perc alatt rápakolt volna valamit. Ettől persze még habozás nélkül lehet rendelni egy újabb sört, pláne hogy a Drink Drank Drunk már vissza is kanyarodik a mocskos, stampedlis irányba. Sárga földig lerészegített zenei megoldások, dögfíling, odacsapkodós húazannya és a már jól megszokott mélyfilozófiai agyszántás, hogyaszongya: „let's all get drink, drank, drunk, right now, fuck this shit up". Kell több a kellemesnél?

A Bigger Goddal el is távolodtunk a Pantera vonaltól. Egyszerű, primitívbe hajló nóta, olyan, amelynek játszása közben a muzsikus testvérek vígan szürcsizhetnek szívószállal egy korsó bubisat, annyira ráérős az egész. Chad Gray dühösen morog, Bob Zilla amőba-egyszerű basszustémája kiválóan nyomja rá magát Vinnie Paul szintén nem agyontechnikázott püföldéjére, szóló gyanánt pedig kapunk egy gyorsan felejthető pengefutamot. A gitársoundban még ott lapul az eredeti szándék, a muzsikában már nem. S hogy erősítse értetlenségünket, jön a Between You And Nowhere, amely mintha a Stampede korongjáról ugrott volna át huncut módon. Kell a schláger, hogyne, az Óperencián túl erre keményednek a kiadói csekkfüzetek és a lányok szája is nagyobbra nyílik az örömtől, kis hazai szürkeségünkben azonban feleslegesnek érzem a nótát. Meg is akasztja az addigi iramot, be is álmosít, ráadásul egyetlen eredeti ötlet sincs benne.

Jókedvünk nyarát a Call It Like I See It állítja vissza. Újra a jófajta szaggatott zúzda, Chad Gray a szokásos kehelés mellett valami (Hellyeah szinten) egészen érdekes dallamot hoz, a háttérben vijjogó gitár egyszerűségében is hatásos, Vinnie Paul pedig üti, ahol éri. (A szólóban itt is kidolgozatlanságot érzek, de szutykos-mocskos, fejdöngetős zenénél ne legyenek az embernek extra elvárásai.) A WM Free zakatoló, klasszikus pörgése az album vége felé még hoz némi színt az addigra elég egysíkúvá vált anyagban, a Dig Myself A Hole visszaidézi az elején megdörrenő panterás érzés lájtos verzióját, a zárókőnek berakott What It Takes to Me pedig mintha ennek hangyapöcsnyit keményített változata lenne, panaszra így nincs okunk: elég csapkodósan ér véget a Band Of Brothers.

Vannak, akik az agyalást sérelmezik az albumon, én éppen azt hiányolom. Néhány számban látom a fantázia meglódulását, zömében azonban az előző album érezteti hatását. Még több ötletet kellene villantani, még több keménységet belevinni, és helyére zökkennek majd a dolgok. Öt kiváló zenészről beszélünk, akik érzésem szerint messze nem mutatták még meg, mire képesek együtt. Az irány, amely felé a Hellyeah elmozdult, a lehető legjobb. Ha ezt tartják, a következő albumoknál már nem csak egy dögzenét toló, pia mellé való bulizenekarként gondolhatunk rájuk. Sőt.

Addig is marad a sör és a maximális tisztelet a gyökereknek. Értelmezzük bárhogy.

 

Hozzászólások 

 
-2 #7 nekem8 2015-03-26 02:11
Kurva nagy lemez. Darálás végig, de a végiggondolt fajtából. Hangzás? Mestermunka. A banda legjobb lemeze, én legalábbis nem tudom megunni. Agresszív mint az állat, az ezt követő lemezük nem fogott meg, lenne egy-két jó dolog rajta, de a hangzás valahogy hazavágja. Ennek viszont igazi acélos bivaly hangzása van, egyszóval nagy lemez, na.
Idézet
 
 
#6 kmaker 2014-03-27 15:18
ez a "kritika" egy nagy semmi. miért kell a panterához hasonlíthatni? ha panterás (és ez neked problémád a lemezzel), akkor hallgasd a régi pantera dalokat.
nem értem miért szívfájdalma egyeseknek, hogy készülnek a pantera feloszlása után is hasonló zenék. az ilyen emberek miatt megy egyre lejjebb a rock-metal lemezpiac, meg úgy az egész műfaj általában.
Idézet
 
 
+2 #5 2012-08-14 17:28
Szerintem ezen a zenekaron és lemezen nem kell gondolkodni sokat. "Bebaszod", hangerő maxra és működik. Nálam legalábbis. Nem érzek lényegi különbséget az előző munkájukhoz képest zeneileg, meg szellemiségben. Nem kell ezt túlmisztifikáln i.
Idézet
 
 
#4 Venomádi 2012-08-14 16:56
Idézet - Venomádi:
de az a meglátásom erről, hogy nekünk akik gerendát találnak mindenben nem biztos hogy letesznek az orrunk elé bármikor is olyasvalamit amit két pofára zabálunk..


Javítva bocsesz:D
Idézet
 
 
+1 #3 Venomádi 2012-08-14 16:54
Ez a banda nem a rohadt nagy megfejtésekről szólt, és nem is akar arról szólni, valahogy meggyőződésem, hogy ez mai napig egy terápia Vinnie-nek, szerintem nem is igazából a zenéről szól ez az egész, hanem arról, hogy becsüljük meg kit kaptunk barátnak vagy bárkinek, annyi ránézésre igaz, hogy ez egy személyesebb felfogású banda, mint ahogy a borítón és címen is látható. Élvezik, hogy együtt zenélhetnek elvannak, de az a meglátásom erről, hogy nekünk akik gerendát találnak mindenben letesznek az orrunk elé bármikor is olyasvalamit amit két pofára zabálunk. Nem ez a lényege az egésznek. Többre lennének képesek persze ettől is Godsmack-szagú az egész, bejött nekik ez a dolog, és szarnak a többire.
Idézet
 
 
-1 #2 JamesSmith 2012-08-14 11:46
Azért annyira nem szar mint az új Mnemic. Legjobb esetben ez megér olyan 5 (Max 6) pontot mert szerintem nagyon gyengén és idegesítően szól ez a lemez.
A zene nem lenne olyan vészesen gány csak a hangzás...
Idézet
 
 
-2 #1 Dead again 2012-08-14 11:18
Eddig az év nagy csalódása számomra, a Mnemic új lemezével együtt . . . :S Pedig de vártam ezt is :S
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.