Shock!

Minden Green Carnation-lemezkritikában illik elsütni azt a poént, hogy mennyire ritka egy zöld virágról elnevezett bandával találkozni, és a norvég prog/doom-csapat neve bizony technikailag a zöld szegfűt jelöli. Ez még akkor is szokatlan, ha történetesen így tudjuk. A valóság azonban prózaibb: Tchort 16 évesen, amikor még death metalosnak szánta a bandát a '90-es évek hajnalán, a carnation szót a hús értelmében képzelte, és a csapat neve zöld hús lett volna, ami a rohadt húsra utal. Vicces nem? A csapat azért nem hazudtolja meg önmagát most sem, az elmúlt huszonpár év kötelez, itt bizony minden szónak súlya van, és a különleges, szomorkás szövegek hozzá is tesznek az összképhez. Megint sikerült nagyon élvezetes lemezt összehozni, egyszerűen minden számból süt a masszív ihlet, és az ideális hossz is segíti az emésztést.

A Green Carnation legutóbb öt éve jelentkezett nagylemezzel, a Leaves of Yesteryear nálunk is nagy sikert aratott, és az értő fülek most sem fognak csalódni, ugyanis rövidre fogom: csalódás kizárva. Az új album úgy hozza, amit várunk tőlük, hogy mégsincs olyan érzésünk: „ezt már hallottuk, máskor, jobban″ – egyszerűen ebben a zsánerben a norvégok zenéje még mindig nem lerágott csont, kevesen csinálnak ilyet, és valahogy mind Kristiansundban székelnek. Bizony, az In The Woods... a másik. Ez a banda az ő elődjük és utódjuk is.

A kiéhezettség érzetéhez az is hozzájárul, hogy egy feldolgozáson meg egy leporolt és újravett epikuson kívül legutóbb csak egy EP-nyi új dalt kaptunk, és ennek is fél évtizede már. Most itt van egy teljes nagylemeznyi új szerzemény, és mindegyik kifogástalan, ahogy egy Season Of Mist-bandától többé-kevésbé el is várjuk egy ideje. A zenét tehát volt idő kiérlelni, a csapat szerint pedig a Blessing In Disguise rockos világára utalnak vissza. Ezzel nem is akarok vitába szállni, mert értem, mire gondolnak. Időközben kilépett innen a régi motoros Kenneth Silden billentyűs, Tchort átmenetileg szintén nem volt tag, de visszatért, így más lényeges nem történt. A felvételek épp ezért a frissen csatlakozott billentyűs Endre Kirkesola stúdiójában, a DUB-ban készültek, így nem is kellett sietni sehova, még úgy sem, hogy Tchort visszatérte nem lett teljes. A borítón amúgy még agyaltam volna: nem rossz ez, de félkész munkának tűnik, akkor is, ha a koncepció érdekes meg ötletes, de valahogy egy Niklas Sundin-kalibertől némileg többet várnék.

Bár Tchort maga keveset játszik a lemezen, a bandának hivatalosan is tagja, a hároméves szünet miatt nem mindenhol szerepel. A gitárrészeket leginkább Bjørn Harstad és Stein Roger Sordal vette fel, utóbbi a basszusért és egyes billentyűsökért is felelt. A doboknál sem volt változás, az ütős változatlanul a chilei származású Jonathan Alejandro Perez. A szerzemények megírásán ezért javarészt Sordal és Nordhus osztozott, de a háromlemezes koncepció például pont a főnöktől származik. A szövegek zömét Sordal hozta: elidegenedésről, kapcsolatok elvesztéséről, a modern élet velejáróiról szólnak. Egyet jegyez Kjetil Nordhus, látszik, hogy ők a lemez kreatív magja most. A kifejező ének is sokat tesz hozzá az összképhez, pedig adottságait tekintve Nordhus nem nagy hangszálakrobata, viszont a kifejező erő és az átélés sokat segít neki. Utóbbi meg sokkal többet számít, mint a képzettség. Jellegzetes progos, doomos zene ez a banda minden védjegyével, és ebbe a szomorkás ének is vaskosan beletartozik.

Mindenféle elemekből táplálkoznak ihletügyileg, izgalmas a Judas Priest-jellegű középtempós betonozás az amúgy elegáns, doomos As Silence Took You végén, de a pulzáló basszusra építő, lassú melankolikus Me, My Enemy merengése is szép, még ha maga a szám a többihez mérve nem is annyira különleges, de attól még nagyon tetszik, a vokálmegoldások példásak („I'm not living, I'm just alive"), ahogy a dallamos, klipes In Your Paradise is fogós. Utóbbi két számban a fuvola szerepe is érdekes színfolt, Ingrid Ose vendégeskedik bennük. Az In Your Paradise háborús videóját is érdemes megnézni. Ugyanakkor nemcsak progos doom vagy doomos prog hallható itt, le is térnek néha a megszokott ösvényről. A The Slave That You Are például végig black metalosan lüktet, a nyitánya is klasszikus, '90-es éve közepét idéző zord norvég téma, a megfelelően blastoló dobokkal, még a vokál (Grutle Kjellson – Enslaved) is követi helyenként a zenei alapot, de ebből is nagyívű, progos himnuszt tudnak kerekíteni. A black metal gyökerek felvillantása pedig Tchort múltját (Emperor, Carpathian Forest, Blood Red Throne) ismerve nem is olyan nagy meglepetés a dalban. Akkor sem, ha ebben a bandában nem volt megszokott húzás eddig az ilyesmi. De ez is nagyszerűen működik egyébként.

A The Shores Of Melancholia a Dark Poem című háromrészes sorozat első része lesz, ennek címadója a másik klipszám, amely Nordhus szép dallamaira és egy melankolikus gitárharmóniára épül. A videó víz alatt játszódik, érdemes megnézni ez is, és Tchort is látható benne. A záró 9 perces Too Close To The Flame meg a legpörgősebb talán, nagyszerű sodró tempóval, a bandára jellemzően szokatlan de nagyívű dallamokkal – isteni lezárása egy olyan lemeznek, amelynek még bizonyosan jön két folytatása hamarosan. Mindig jól állt nekik a grandiózus felfogás (Light Of Day lemez példája ugye), ez meg egy régóta érlelt, de most már végre elkezdett trilógia első része. Így reménykedve várjuk a folytatásokat is, mert az első alapján csak jóra számíthatunk, és mind a három lemez megjelenése esedékes a banda szerint még az idei évvel.