Shock!

augusztus 24.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Megadeth: Endgame

Valahol hihetetlen, hogy az Endgame már a tizenkettedik Megadeth album a sorban, pedig igaz. Akármilyen híresen önsorsrontó figura is Dave Mustaine, azt nem lehet róla állítani, hogy ne vinné keresztül mindenen tűzzel-vassal az akaratát: a legmélyebb gödrökből is sikerült kivezetnie a járművet, még akkor is, amikor úgy tűnt, tényleg nincs visszaút.

megjelenés:
2009
kiadó:
Roadrunner / Warner
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 38 Szavazat )

MegaDave két lemez közötti ígérgetéseit persze nem érdemes komolyan venni, lévén körülbelül a Cryptic Writings óta minden album előtt lenyilatkozza, hogy a készülő friss szerzemények némelyike egyenesen a Rust In Peace intenzitását idézi, a friss anyag pedig a legjobb lesz, amit csak a mozgalmas sorsú zenekar valaha is készített. A hagyományoknak megfelelően az Endgame előtt is zsinórban érkeztek a hangzatos ígéretek, a Glen Drovert váltó új gitáros, Chris Broderick (Jag Panzer, Nevermore) elképesztő hozsannázása sem maradt el, de hát Dave már csak ilyen. Ráadásul bizonyára tökéletesen tisztában van vele, hogy nem az a lényeg, mit mond, hanem hogy folyamatosan jártassa a száját és emiatt róla is beszéljenek... Lars Ulrich és Kerry King anyázása most valahogy kimaradt, de csak átmeneti dologról lehet szó.

Mivel az ezredfordulós baklövések után a Megadeth-t feltámasztó The System Has Failed és United Abominations lemezek nagyon is rendben voltak, különösebben nem aggódtam az új album miatt, és nem is kellett csalódnom. Aki persze még ma, egy évtizeddel a legsikeresebb felállás szétesése után is kizárólag Marty Friedmant tudja emlegetni, netán minden idők egyik legjobb metal albuma, a Rust In Peace újraírását várja Dave-től, rossz helyen keresgél. Ennek ellenére az Endgame összekeverhetetlen Megadeth anyag, így aki szereti a bandát, nem igazán csalódhat. A teljesen ostoba váltást hozó Risk és a bizonytalan, felemás The World Needs A Hero után a sírból visszatérő Mustaine az évtized első felében jó érzékkel ismerte fel, hogy a tábor csak akkor fogadja ismét bizalmába, ha visszakanyarodik a riffelősebb, súlyosabb irányhoz, majd ki is tart amellett. Ennek megfelelően az Endgame is egy kimondottan harapós, sűrű anyag mindenféle elhajlás nélkül: pont olyan stílusú lemez, mint amilyet a rajongók várnak.

Mivel minden idők egyik legsikeresebb amerikai metal bandájáról van szó (több mint 20 millió eladott lemez!), ha ide tévedtél, vélhetően van némi fogalmad a Megadeth-ről, így aztán a felesleges szószaporításnak nem sok értelmét látom. Mustaine gitárjátéka, hangzása, dalszerzői stílusa egyaránt összekeverhetetlenek, Donald kacsát idéző orgánuma és szenvedéllyel teli előadásmódja úgyszintén, a többi dolog ebben a csapatban mindig is legfeljebb extra összetevő lehetett, akárki akármit is mond. Magyarán szólva akármekkora gitárosnak is tartom Martyt és akármennyire rokonszenves figura is David Ellefson, a világon senki nem hiányzik innen, a végeredmény nélkülük is kellően ütős, és rendesen hallgattatja is magát. Pláne, hogy Andy Sneap segítségével talán a banda karrierjének eddigi legjobb hangzású anyaga született most meg: hasonlóan szól a lemez, mint a United Abominations, de valahogy még erőteljesebb, még dinamikusabb a sound. Tényleg fület gyönyörködtető, ahogy Dave védjegyszerű gitárhangzása kidomborul, és lemorzsolja az ember agyát a kiváló keverésnek köszönhetően. Chris Broderick is sikeresen debütált a csapatban, Mustaine-nel vállvetve hatalmasakat szólóznak, tényleg öröm hallgatni mindkettejüket, de James Lomenzo és Shawn Drover is igazi topmuzsikusok.

Mivel Mustaine mindig is nagy slágergyáros volt, kissé meglepő lehet, hogy az Endgame-en nincsenek olyan elsőre is kiugró, mindent lemosó dalok, mint a Sleepwalker volt legutóbb, vagy a Kick The Chair még egy körrel előtte: még talán a szaggatott riffelésű 44 Minutes és a záró, óriási refrénű The Right To Go Insane másznak be a leggyorsabban az ember fülébe, de inkább egységesen erős az album, és kellően változatos is. Aki a Megadeth vadabb oldalát kedveli, a kissé maidenes intro után berobbanó gyilkos This Day We Fight! nyitást és a brutális intenzitással forgó-örvénylő Headcrushert favorizálja majd leginkább, de vélhetően az 1.320 kezdésétől is elcsöppen majd a nyála, ez a téma ugyanis egyenesen a Killing Is My Business albumot idézi meg a lehető legnyíltabban. Ezeknél dallamosabb, de kellően húzós, erőteljes nóták a fület gyönyörködtetően old school metalos riffelésű Bite The Hand és a zakatolós, ám finom keleties díszítésekkel is ellátott How The Story Ends, a Bodies és a címadó téma kettőse pedig hangulatában egyértelműen a zenekar legsikeresebb lemezét, a Countdown To Extinctiont idézi. Tulajdonképpen csak egy dallal nem vagyok száz százalékosan kibékülve, a fél-lírai The Hardest Part Of Letting Go... Sealed With A Kiss-szel. Nem rossz ez sem, de a közhelyes és hihetetlenül műanyag hangzású szimfo-színesítést igazán kihagyhatták volna belőle...

Hamisítatlan, száz százalékos Megadeth lemez az Endgame, méltó a csapat nevéhez és örökségéhez. Remélem, hosszú évek után végre Budapestre is eljutnak majd vele valamikor.

 

Hozzászólások 

 
+2 #1 pelu 2016-12-22 01:24
Az egyik legkomolyabb újkori Megadeth. Nálam klasszikus.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.