Shock!

Jó ideje lőttek a milliós és sokszázezres lemezeladásoknak, így az öregedő zenészek különféle projekteket (igen ritka esetekben szupergroupokat) hoznak össze, hogy minél több lábon álljanak, legyen mivel foglalkozni/koncertezni gyakorlatilag megállás nélkül. A hosszú hónapokig otthon láblógatós időknek vége, ezt már csak azok a szupersztárok engedhetik meg maguknak, akik húsz-harminc éve is szupersztárok voltak. A kisebb sztárocskák, nevesebb vagy futottak még-kategóriás zenészek pedig szinte mindenbe belekapnak, aminek végeredménye ritkábban izgalmas, többnyire sajnos kétes, illetve kimondottan felednivaló.

A lélegzetelállítóan ötletes nevet viselő From Hell papíron két másodpercig akár még jól is néz ki: a sok zenekart megjárt Paul Bostaphot természetesen kedvelem (még ha élőben pontatlan, akkor is), a hasonlóan ezerfelé megfordult Steve Smythot szintén, noha ő az a kategória, aki bérgitárosnak tökéletes, de döbbenetesen izgalmas egyéni villantásokat senkinek sem érdemes várnia tőle. A helyzet az, hogy a formációt mégis egy ismeretlen arc, George „Aleister Sinn" Anderson keltette életre 2007-ben, akkor még más formában, majd a jelenlegi felállás negyedik tagjának a Death Angel mostani basszusgitárosát, Damien Sissont hívták meg. Aránylag a horrormetal is jól mutat papíron, legalábbis ha nem veszik túl komolyan, zombikból meg véres emberi cafatokból sosem elég. Anderson valóban gondoskodik a mesélős előadásról: acsarog, hörög, mindehhez pedig tökéletesen passzol a filléres, demósan tompa, élettelen sound, amit bizonyára Smyth nappalijában hoztak létre. Azt azonban pozitívumként értékelem, hogy helyenként egész jól hallani a basszusgitárt (segítek: többnyire a szólóknál).

Sokat nem vártam, illetve még annál is kevesebbet, de a jófajta thrashre mindig nyitott vagyok, az meg valahol várható volt, hogy ezek az arcok valamilyen formában saját eddig fő hatásaikat is beépítik majd a zenébe, még akkor is, ha valamiféle hibrid heavy metal, amit létrehoztak. Nos, a riffek valóban súlyosak – legalábbis a gitárok a pincéből bugyognak, ám sajnos már rögtön az elején, a rokonszenves címet viselő Walking Deadet hallva felvontam a szemöldököm egy kissé –, ennyire butácska témákra azonban nem számítottam. És sajnos később sem ért pozitív meglepetés, kisujjból kirázott, halálosan jellegtelen kliséhalmokat kapunk az egész albumon.

A legnagyobb baj, hogy egy jó producerrel, külső füllel és rendes stúdióidővel sem lehetne ezekből a dalokból igazán izgalmas zenét faragni: összedobált riffek tömkelege a lemez, a számok nem tartanak a-ból b-be. Koncepciótlan, horrorisztikusan gyenge és ötlettelen demó az Ascent From Hell. Konkrétan a harmadik dalnál már én éreztem magam kínosan, hogy ezt tényleg megjelentették, pedig még csupán az acsarkodós részeken jutottam túl. A java pedig ezután következik, mert Anderson úgy döntött, ő lesz a thrash metal King Diamondja. Amit elég rosszul gondolt... A negyedik Psycho Killer valóban elég pszicho-jellegű kezdése némi reményt villant fel, ám ez sem tart sokáig. Az csak egy dolog, hogy King Diamond hangjával a világból ki lehet kergetni, mert ahogy Anderson itt belendül, az bizony legvadabb rémálmaim egyikét eleveníti meg, és a hatására sírva kezdtem könyörögni egy jó kis Mercyful Fate-lemezért. Hősünk az acsarkodós részeknél elsikálta, hogy nincs egy szemernyi értékelhető hangja sem, ám később már bátrabban kísérletezik és borzongatja a hallgatót. Ezzel csak az a baj, hogy nem tudott megálljt parancsolni magának. Az Eyes Of My Deadben egyenesen énekelni próbál szegény, és tényleg hangyaszorgalommal igyekszik megidézni példaképét, de azt mondom: annak ellenére, hogy King nem a világom, egy ikont vagy méltó módon illik utánozni, vagy sehogy. Ez pedig az utóbbi kategória. Szép dolog az akarat, ám minimális énekhang nélkül maradjon mindenki inkább a zuhany alatt ordibálunk-versenyben, ha lehet.

Mindehhez a zenei aláfestés is a pokol legmélyebb bugyraiba merül, döbbenetesen ostoba, kimondottan kezdő zenekaros próbatermi zajongásra emlékeztet minden perc. A nyolcadik dal, a Dead Reckoning pedig az album mélypontja, kimondottan rosszul érzem magam a gajdoló, hamis ének hallatán (a többi három zenész vélhetően füldugókkal dolgozott, mást nem tudok elképzelni). Komolyan döbbenetes ez a tehetségkutató műsorok előválogatóiba való igénytelenség, és csak egy kérdést tudok ismételgetni: MIÉRT, MIÉRT, MIÉRT? Sajnos cseppet sem emeli az album fényét az sem, hogy Paul Bostaph dobolta fel, mert hallhatóan nem ide tartogatta a jobb pörgetéseket, kiállásokat. Meg ugye manapság úgysem lehet tudni (facebookos fotók ide vagy oda), valóban feldobolta vagy csak odagondolta az egészet. Az meg, hogy itt hallatszik élete első blastbeatje... Tényleg? Merre is volt?

Elméláztam rajta egy röpke pillanatig, vajon Bostaph és Smyth miért adta a nevét ilyesmihez, bár ezt a gondolatkört gyorsan le is zártam azzal, hogy vélhetően néhány zöldhasú segített a döntés meghozatalában. Ugyanakkor egészen biztos vagyok benne, hogy mélyen belül ők is borzasztóan szégyellik magukat ezért a lemezért. A végén csak annyit tudok még hozzáfűzni: az élet túl rövid, hogy rossz zenékre pazaroljátok, ezért nem is ajánlom senkinek a From Hellt. Hallgassatok bármi mást, amiben örömötöket lelitek.