Shock!

október 23.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Extol: Extol

0424extolSokáig húztam-halogattam a jelen ismertető megírását. Nemcsak azért, mert egy szívemhez közel álló zenekar várva-várt, de pont ezért kicsit aggodalommal övezett visszatéréséről van szó, hanem azért is, mert valóban akkor éreztem teljesnek az audio-élményt, amikor a lemezt borítóstul, „nyomdaszagostul" is kezemben tarthattam végre.

Szóval, adott a norvég Extol zenekar. Progresszív death metal lenne talán a fő skatulya neve, ahonnan viszont minden irányba kilógnak hőseink, nem is kicsit. Ja, és mindehhez igaz keresztényi (avagy keresztyéni?) hitüket tükröző szövegeket társítanak, ami manapság már annyira nem különleges dolog, de azért mégsem egyértelmű párosítás. Hosszas „kerülgetés" után a 2005-ös The Blueprint Dives lemezzel kattantam rájuk igazán, viszont azonnal utána volt pofájuk körülbelül hat-hét évre jegelni a produkciót. Szóval kicsit olyan érzés volt, mint a szalagavatón rádöbbenni, hogy a négy évig cimboraként kezelt lány igazából... na, szóval érti mindenki.

megjelenés:
2013
kiadó:
Indie Recordings
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 6 Szavazat )

Itt ülök tehát, előttem az igen pofás digibook kiadvány a félreismerhetetlenül Travis Smith kézjegyét viselő borítóval, melynek első oldalán pár kedves mondattal húszéves fennállását is megemlíti az immár trióként üzemelő csapat. Visszatért Ole Borud gitáros (aki a hét húr mellett a basszust is kezeli a lemezen, sőt, tudtommal a tiszta vokálokban is oroszlánrészt vállal), és talán neki is köszönhető, hogy a Blueprint lemez eléggé Deftonesos dallamai helyett inkább a korábbi albumok stílusjegyei dominálnak. Igazi zenei vegyesfelvágott lenne a cucc a matekos ritmusokkal, fifikás gitártémákkal, blackes károgással, jazzes átvezetésekkel, progos-lebegős hangulatokkal és az angyali kórusokkal, viszont harmadik-negyedik hallgatásra már teljesen összeérik a dolog. Viszont akár ötvenedik alkalommal is van egy-egy olyan pillanat, ami miatt felkapom a fejem. Szóval színes és megunhatatlan, és szerencsére olyan penge hangzással és kristálytiszta produkcióval, hogy öröm elveszni a részletekben. Talán a pre-hippi Opeth lehet támpont a durva és dallamos témák merész keverésének tekintetében (viszont itt a dalok átlagban 5 perc alatt vannak, míg a svédek addig talán az első refrénig jutnának el).

A kezdő Betrayal riffje azonnal az egyik legnagyobb kedvencemet, a szintén keresztény vizeken evező Believert juttatja eszembe – egészen az egyre több szólammal terebélyesedő refrénig, ami már sajátosan Extolos megoldás. Ne a „nyaktetkós kisgyerek három hangot énekel" jellegű core-os/kórságos műrefrénekre tessék gondolni, hanem tényleg kidolgozott, íves dallamokra. Másodikként jön az albumot beharangozó Open the Gates, amiben a dal gerincét adó sodró (sőt, nu-metalos) riff simán feledteti a hallgatóval, hogy egy páros ütem sincs a négy és fél perc alatt. Van itt minden, mint a mözsi búcsúban: jazzes szóló, majdhogynem Queen-es kórus az 5/4-ben ringató refrénben, aztán veretes '90-es évek eleji death metal köszönt be, vadul kapáló kétlábdobbal, ezt pedig egy kalimba-hangú sampleres kiállás követi.... Egy szó mint száz, tényleg érdemes vele elsőként próbálkozni – ha ez a dal tetszik, akkor az egész lemezt kebledre fogod ölelni.

Tényleg nagyon jó, hogy a srácok úgy gondolták, hogy újra a világra szabadítják művészetüket... Egyszerűen visz magával az összességében semmihez/senkihez nem hasonlítható muzsika. Persze van egy-két pont, ahol hallok párhuzamokat, de ezek lehetnek akár játékos főhajtások is a mesterek előtt. A Wastelands közepén levő szólóra pl. mindig rádúdolom a Dream Silent Man-jét (azaz inkább az Erotomania egyik dallamaként visszaköszönő verziót), viszont az abszolút szétcsapott, és a dal végén akusztikusan is előadott riffhez hasonlót tényleg csak a nagy példakép, a (korai) Believer írt volna. Aztán jön a hangulatos klippel (vagy ez már clip?) megtámogatott A Gift Beyond Human Reach, ahol az acsarkodó kezdés után újra beköszön a vatikáni fiúkórus. Nem hiába szerepel a Stryper az überdobos David Husvik (aki az agybomlasztó Twisted Into Form lemezt is felütötte annak idején) köszönetlistáján, a vokálok valóban sokszor a white metal nagy úttörőinek (és Maja, a méhecske földi helytartóinak) szirupos melódiáit idézik – mindezt persze két hörgés között. Az ötödik track (Fatering Moves) kicsit málházósabb nóta, kis túlzással az album „balladája" címet is kiérdemelhetné. A Behold the Sun újfent egy széttördelt riff és egy-két cukormázba mártott refrén nászából született, a záró alig 15 mp-es szólókezdeményt pedig a srácok Ole mesterművének vélik. Ja, csak igazán lehetne négyszer ilyen hosszú, hogyha már....

Viszont, ha már ennyire dicsértem őket, jön a pontlevonás oka: A hetedikként elhelyezett Dawn of Redemption, egy bő négy perces, vonósokkal megtámogatott akusztikus merengés nekem félbevágja a lemezt. És az utána következő három dal (plusz a bónusztrack Sting Of Death) már nem kínál akkora izgalmakat. Persze, a mérce már eleve magasan volt, és a címeket fürkészve feltűnt a szimplán csak Extol címet viselő nóta. Hűűű, húsz év után az „öndefiniáló" lemezen egy címadó dal? Akkor ez biztos maga a csoda, két évtized muzikális kvintesszenciája, a dobhártyával érintkezve robbanó elegyet alkotó nagybetűs mestermű – gondolám vala. De nem. Ez csak egy olyan szerzemény, ami 4 percével jól elfér a lemez hátsó szegletében. A dallamos, címéhez méltóan dicsőítő ének hatású refrén az alá pakolt blastbeattel tényleg érdekes, de valamiért jóval nagyobb „falatot" vártam. És még valami: a dal a vonós-akusztikus bevezetésével simán illene az előbb említett Dawn of Redemption mögé, de a srácok valamiért a kettő közé bepasszintottak egy nótát, a nagy sajnálatomra semmi izgalmasat nem hozó Ministers című tételt. Oké, a szövegében kihirdetik, hogy nem tértek el eredeti céljuktól, és „We are the Ministy of Light" (azaz körülbelül „mi vagyunk a fényügyi minisztérium", bocs), szóval nekik biztos fontos mondanivalóval bírt, de annyira hozzászoktam a dallamos refrénekhez, hogy itt egyszerűen hiányzik. Vagy lehetne akár csak egy pofás gitárdallam, amolyan kései Chuck Schuldiner módra, amire egy-két jól elhörgött szó kitörölhetetlenül „ráül". De nem, valahogy olyan esetlegesek az elüvöltött sorok is, hogy nem találok kapaszkodót benne. Peter Espevoll goromba hangszíne nem annyira egyedülálló, hogy csak azzal a többi nóta szintjére hozná a dalt, ami így elhalad mellettem, mint a falusi állomáson átrongyoló Intercity. Én meg nézek, mint Bodri kutya az udvar végén, hogy most kell-e szaladni ugatni... Ja, és még egy dolog, ami tőlük fura: a riffeket is önmaguktól (a 2003-as lemezről) meg talán a Slayertől kölcsönözték. Szóval, ez a dal számomra kilóg a korongról, pedig nagyon igyekeztem megszeretni.

A normál kiadványt záró Unveiling The Obscure szerencsére újra a helyes kerékvágásba zökken, a dallamos ének szinte Cynic, de valahol mégis popos, mindez enyhén göteborgi riffek közé ékelve, egy olyan hangulatos középrésszel, amiről Devin Townsend munkássága ugrik be. A digipackos verziót záró Sting Of Death kicsit több kísérletező gitárhangzást és leállást hoz, és egy olyan gitárszólóval koronázzák meg, ami alapján teljesen érthető, hogy mit keres az „elkövetőn" a Rush póló. Márton-napi libabőr.

Színes, kemény, modern, izgalmas, bonyolult, szokatlan... azaz Extol.

 

Hozzászólások 

 
#4 Gábor 2013-11-30 21:39
Az Open the Gates-ben a kórus sztem egy az egyben Yes...
Idézet
 
 
+1 #3 mrataxi 2013-11-30 13:04
Örülök, hogy erről a mesterműről is született írás, így teljes az In Vain - Extol - Vulture Industries mesterhármas norvég vonalon
Idézet
 
 
+1 #2 Polgár Tamás 2013-11-30 11:32
Egyetértek, nálam is simán ott van a legjobbak között idén, pedig nagyon erős a mezőny.
Idézet
 
 
+2 #1 Chris92 2013-11-30 10:26
Frenetikusan jó anyag, messze az év egyik legjobbja. Pont az a kiszámíthatatla nság van benne, mint a banda korai anyagaiban és ez jó.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.