Shock!

Erről a lemezről sem késő írni még, mert bár nem volt az utóbbi idők legfontosabb albuma, az érdekességek kedvelőinek több, mint vonzó lehet, már csak a névsor miatt is. Eddie Ojeda, aki ugye főállásban (?) a Twisted Sister (nem a szőke, hanem a másik) gitárosa úgy határozott, hogy szólólemezt készít és mivel haveri köre elég kiterjedt, nagy neveket is tartalmazó társulás, meg is hívott néhány metal celebritást is, ugyan énekelnék már fel egy-két nótáját.

Mivel maga Eddie nem nagyon tudott és akart kibújni a bőréből, túl messze azért nem merészkedett a TS stílusától, az illusztris vendégeken kívül azonban más különlegességekkel is szolgálni kívánta szimpatizánsait. Ezek pedig az instrumentális dalok és a saját maga által énekelt szerzemények.

Meglepő-e avagy sem, egyik fronton sem teljesít rosszul: bár nem egy Vai vagy Malmsteen a fickó, de azért jó kis ének nélküli dalokat hozott össze (a Crosstown pl. egyenesen kiváló) és nem rossz a hangja sem. Olyan tipikus „korrektul-éneklő-gitáros-de-semmit-nem-vesztenénk-ha-sose-állt-volna-mikrofon-elé"-hang... Az Evil Duz (What Evil Knows)-ban előveszi Lemmys / Mandy Lionos hangszálait is, míg a Senorita Knows c. lírai nótában nagyon is érzelmes. A Love Power nóta viszont megbocsáthatatlan, itt Eddie mintha túl sokat vállalt volna be, ráadásul nem is értem, miért nem ezt a dalt nevezte Funky Monkeynak, mikor ez egy közepes funk rock tétel (a FM viszont megint csak egy jó kis instrumentális tétel, szintén némi funky / Extreme hatással). Kicsit sablonosra, középszerűre sikeredett sajnos a lemez másik líraija, a The Reason is. Talán, ha a Senorita Knows nem lenne a lemezen, más lenne a helyzet, ugyanis az a flamenco-s díszítések miatt is különleges (jó kis latin giccsnóta, hehe).

Akárhogy is, nem véletlen, hogy a legjobb pillanatok a sztárvendégek nevéhez fűződnek. Ronnie Dio természetesen hatalmasat alakít a nyitó Tonightban, a kicsit merev, sarkos riffelés és dobolás (Joe Franco dobolja végig a lemezt, korrektül, de nem túl fantáziadúsan) a legutóbbi Dio lemezt juttatja eszembe, amúgy pedig maga a dal is hasonló hangulatú, mint a Master Of The Moon borongós nótái. Az Eleanor Rigby feldolgozása (eredetileg azt hiszem Beatles, bár a 90-es évekből emlékszem valami technós újraértelmezésre is)

Dee Sniderrel a mikrofonnál abszolút telitalálat, Joe Lynn Turner pedig hozza a tőle elvárható formát a záró Living Free-ben (mintha csak egy kiadatlan Hughes-Turner számot hallanánk) – elmondható tehát, hogy két óriási torok foglalja keretbe a lemezt. Mi tagadás, abszolút nem bántam volna, ha Eddie mondjuk csak 1-2 dalt énekel és a többit pedig vagy a fent említett három faszi vagy esetleg más ászok a haveri körből (kötve hiszem, hogy mondjuk a Y&T-s Dave Meniketti vagy netán Rob Halford nemet mondott volna a felkérésre, Sebastian Bach meg egyenesen megtiszteltetésnek érezte volna, ha itt is rekeszthet egy jót). De a jó Eddie biztos csinál még egy fasza kis haveri lemezt a közeljövőben, úgyhogy ami késik, nem múlik.

Gondolkoztam azon, hogy a borítóra és a booklet képeire –melyeken sírva röhögtem– pluszpontot adjak-e, de végül is győzött az objektivitás.