Portugál csapatról van szó, és bár tele van gitárral a lemez, mégsem nevezném metalnak, ugyanis a hathúros hangszer akusztikus változatáról van itt szó. Amolyan neoklasszikus zene ez, sok nejlonhúros gitárral, hegedűvel, és egy megkapóan bársonyos hangú énekesnővel.
|
megjelenés:
2003 |
|
kiadó:
Equilibrium Music |
|
pontszám:
10 /10 Szerinted hány pont?
|
A Nuno Roberto gitáros által 1998-ban összehozott csapat portugál és angol nyelvű dalokat egyaránt játszik, vegyítve klasszikus zenei és portugál népzenei hagyományokat. Első minialbumukat 2001-ben adták ki, ezt követi ez a lemez. Hangulatra Loreena McKennitt neve ugorhat be elsőre, amiben sok szerepe van a csodálatosan éneklő Catarina Raposonak is, de a hangszerelés és a dallamok érzésvilága is sokban emlékeztet a hárfás énekesnő életművére. A szomorkásabb tételekben még némi Dead Can Dance párhuzam is érezhető, bár kevésbé szándékosan szerintem. A hangszeresek mindegyike nagyon finoman nyúlt a dalokhoz, és bár hallatszik, hogy mind mesterei a "szakmájuknak", nem a tipikus klasszikus spanyol gitárvirgát hallhatjuk, hanem csendes, elgondolkodtató, érzelmes szerzeményeket. A kiadó simán beletuszkolta még a gótikus kategóriába is, pedig semmi de semmi köze ennek a finom zenének a feketére mázolt halálvágyókhoz.
Szívesen hallgatnék ilyen zenét apró, meghitt teázókban, otthon este gyertyafénynél, szerelmesen vagy épp vágyakozva, szomorúan vagy elgondolkodva. Szép társ ez a szűk negyven perc ahhoz, hogy megtaláld a csendet és a békét önmagadban.
