Shock!

július 09.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Disturbed: Indestructible

A chicagói Disturbed a nu metal hullám vizein evezett fel a fősodorba, és már első lemezükkel, a 2000-es The Sicknesszel hatalmas platinasikereket arattak Amerikában. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a csapat képes méregerős nótákat írni – Down With The Sickness, Voices, Stupify – , összességében azonban elég monoton és lecsupaszított, urambocsá' lebutított volt a bemutatkozás.

megjelenés:
2008
kiadó:
Reprise / Warner
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

A két évvel későbbi Believe-en aztán jól megleptek mindenkit a dallamosabb, nótaközpontúbb irányvonallal, a korábban elsősorban jellegzetes recsitálós szóköpködésben utazó David Draiman is bátrabban használta a tiszta hangját, a sikersztori pedig folytatódott, és a nu metal csendes kimúlását követően is kitartott a még pofásabb 2005-ös Ten Thousand Fistsnél. Az Indestructible a jelek szerint továbbviszi a szériát, hiszen ez már zsinórban a harmadik Disturbed lemez, ami a Billboard-lista élén nyit, nem kell tehát nagy megfigyelőképesség ahhoz, hogy megállapítsuk: a csapat egyértelműen és végérvényesen az állócsillagok közé került az Egyesült Államokban. Ez pedig ugyebár elég kevés metal bandáról volt elmondható az utóbbi években...

Az Indestructible-lel a csapat nyílegyenesen robog tovább az eddigi fejlődési íven: a zenei irányvonal nem változott, maradtak a puritán szaggatott riffek, a terpesztős groove-ok, de a végeredmény még strukturáltabb, még lecsiszoltabb lett, azaz még jobbak a dalok, még erősebbek a refrének. Túlelemezni, megfejteni egészen biztosan nem kell itt semmit, a Disturbed ugyanis abszolút közérthetően fogalmaz, és ha izmoktól duzzadó, ám mégis jó értelemben véve kommersz modern metalra vágysz, akkor egyelőre nem is nagyon találsz jobbat ennél az anyagnál a 2008-as felhozatalból. Nem mondom, hogy nem csúszott be egy-két üresjárat – az ilyesmire mindig is hajlamosak voltak – , de az album gerincét alkotó nóták minden túlzás nélkül bivalyerősek. Elsőre talán összefolynak egy kicsit a staccato gitártémák és David összekeverhetetlen dallamai, de két-három hallgatás után már az sem tudja zavarni az embert, hogy a csapat alapvetően a húzós, pattogós középtempókban érzi otthon magát, és ha nem muszáj, nem is igyekeznek elszakadni ezektől.

Nem lehet nem észrevenni ugyanakkor, hogy ezúttal dinamikailag is próbáltak minél változatosabbak lenni, és Draiman éneke terén is egyértelmű a még további fejlődés. A kopasz frontember fifikás, alaposan kidolgozott, néhol kifejezetten meglepő, egyéni témái mézként ragadnak a fülbe, de a dadogva-hadarva elpörgetett durvább sorokban is kegyetlenül odatette magát. Egyre több a gitárszóló is, Dan Donegan ráadásul kimondottan élvezetesen játszik, és az apró díszítések, hangszerelési finomságok is nagyon rendben vannak. Látszólag szimpla, de valójában nagyon is átgondolt, aprólékosan lekerekített zene ez, amibe hallhatóan rengeteg munkát fektettek.

A nyitó címadó nóta és az Into The Fire kettőse egyből maga alá gyűr, ezek igazi 21. századi rockslágerek, különösen az utóbbi refrénje olyan, amit az életben nem versz ki többé a fejedből. Az acsarkodósabb Deceiverben kissé felpörgetik a tempót, Draiman pedig megint olyan kórust kanyarít a döngölős témákra, hogy az csak na, de hasonlóan ütős dallamokat villant fel a The Nightban is, ahol Donegan óriási elfojtott energiát pumpál a kimért riffekbe. A Perfect Insanity a lendületesebb, tempósabb vonalat képviseli, majd a végén teljesen begorombul – az „I've lost my mind" sor mániákus ismételgetése egyszerűen gyilkos – , de akadnak érzelmesebb, borultabb nóták is. A málházós, tam-megdolgozós verzékkel operáló Enough lélekemelő refrénje például simán tízpontos, de az enyhe Tool-rokonságot felmutató, ám annál jóval könnyebben fogható Torn is elsőrangú szerzemény. A hangzás természetesen óriási, pedig ezúttal már a korábbi állandó kollaboráns, Johnny K segítsége nélkül dolgoztak, és bevallom, nekem a képregényesre vett dizájn is bejön a gonoszul mosolygó visszatérő kabalafigurával. Egy ennyire jellegtelen fejekből álló bandának nincs nagyon más választása, ha vizuálisan is fazont akar adni magának, és ez kétségtelenül jobb arculati elem, mint a Sickness idején Davidre erőltetett kényszerzubbony volt.

Ha eddig szeretted a Disturbed-öt, kizárt a csalódás, de akkor is érdemes próbálkozni a lemezzel, ha még nem ismerkedtél meg velük behatóbban, ezek a dalok ugyanis tényleg ott vannak a szeren. Nincs agyalás, matekozás és felesleges szószaporítás, csak vastagon zúzó gitárok és hatalmas dallamok, azaz metal ezerrel. Biztos van, akinek ez kevés, nekem viszont pont elég, főleg így a júliusi kánikulában.

 

Hozzászólások 

 
+3 #1 GTJV82 2014-02-19 12:36
Szerintem is ez a legkerekebb lemezük, itt minden a helyén van: riffek, szólók, dallamok, minden. Nagyon jó! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.