Shock!

október 02.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Children Of Bodom: Halo Of Blood

0319cobNéhány hónapja tartoztunk már ezzel a kritikával, és mivel ma este a PeCsában játszanak Alexi Laihóék, megpróbáltuk megragadni az utolsó pillanatot, amikor még igazán aktuális a dolog, és nem tűnik mérhetetlenül anakronisztikusnak a friss cikkek között előrukkolni vele. Pláne, hogy kár lett volna elmenni szó nélkül az anyag mellett, mivel egyértelműen a Halo Of Blood a legjobb az utóbbi jó néhány Children Of Bodom album közül. Ennek pedig különösen tudok örülni a legutóbbi Relentless Reckless Forever után, ott ugyanis határozottan az volt a benyomásom, hogy a csapat megfáradóban van.

Esett szó előzetesen old school megközelítésről, a korai vonal felélesztéséről meg még egy csomó minden másról, de én összességében nem érzek igazán jelentős változást náluk. Itt-ott tényleg direktebben idézik meg az első két-három lemez hangulatát, de ez is inkább csak egy-egy téma, szóló, átvezetés vagy hangulat szintjén jelentkezik – a nyitó Waste Of Skin lendülete, az ezt követő, konkrét death/black áthallásokkal ékesített címadó morózus hangulata vagy a klipes Transference neoklasszicizmusa elég jó példa erre –, összességében nem kanyarodtak vissza a régebbi, direktebben neoklasszikus, tekervényesebb megközelítéshez. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy egy, a banda irányában közömbös hallgató számára ez az albumuk is épp olyan lesz, mint a többi.

megjelenés:
2013
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

Én azonban – noha sosem voltam kifejezett rajongó – sokkal inkább kedvelem Alexiéket, mint nem, és hallom az eltéréseket, még annak ellenére is, hogy a mai napig úgy érzem: a csapat igazából sosem készítette el a saját Reign In Bloodját vagy Rust In Peace-ét. Azt a lemezt, amit sokáig vártam tőlük, és meggyőződésem volt, hogy előbb-utóbb megcsinálják: nyilván nem az említettekhez hasonló, korszak-definiáló mesterműre gondolok, hanem egy olyan über-etalon anyagra, ahol nincs üresjárat, és amivel onnantól fogva örökre azonosítani fogják őket. Ez most sem jött össze, és gyanítom, hogy ha másfél évtized alatt nem sikerült nekik, már soha nem is fog, de a dalok szempontjából például egyértelműen jobb munkát végeztek most, mint legutóbb, az embernek nincs olyan érzése a lemez hallatán, hogy egy kaszás formájú automata köpte ki a számokat. Ráadásul amikor kijött az album, már az első benyomásom is pozitív volt, és amikor most, hetekkel-hónapokkal később, némi pihentetés után megint előszedtem, még mindig tetszett – vagyis biztosan ki merem jelenteni, hogy Laiho mester jó munkát végzett.

Kicsit azért nehéz többet írni a lemezről ennél úgy, hogy az ne hasson üres szófosásnak, mert a Children Of Bodom az első pillanttól fogva karakteres saját hangzással és határozott irányvonallal rendelkezett, amihez azóta is tartják magukat. Így aztán sok friss okosságot a zenéjükről sem lehet elmondani. A Something Wild / Hatebreeder időszakhoz képest persze populárisabb, kerekebb, elsőre is fogósabb dalokat írnak ma már, a stílus azonban maradt ugyanaz a deathes, blackes, thrashes hatásokat is magába olvasztó, virtuóz gitárszólókkal telepakolt heavy metal Alexi károgó-üvöltő énekével, mint annak idején. Még a hatásaik is ugyanúgy teljesen nyilvánvalóak Malmsteentől az Accepten és a Slayeren át egészen a W.A.S.P.-ig, mint mondjuk 1999 körül. A banda azonban olyan elegyet kutyult az összetevőkből, ami csakis az övék, a hangzásuk és a zenéjük is egyből felismerhető, szóval nekem ezzel sincs bajom. Ráadásul a Halo Of Bloodon végre ismét az ember gyomrába markol az a lidérces, fagyos atmoszféra, ami tényleg elsősorban a korai időszakot jellemezte, és a legutolsó albumon már csak elég kevés nyomát éreztem. Nem állítom, hogy nincsenek közepesebb szerzemények a lemezen, de ütős darabok is szép számmal akadnak itt az említett nyitó hármastól kezdve a kimértebb, dallamosabb Scream For Silence-en és a direkt, jellegzetes pörgős-pulzálós Bodom Blue Moonon át egészen a The Days Are Numbered istrángszaggatásáig. Alexi játéka természetesen most is élményszámba megy, a 21. század egyik nagy metalos gitármestere a miniatűr arc, de hát ezt eddig is tudtuk, és akkor is így van, ha sokan lenézően, gyomorból fújnak a bandára, mióta csak felbukkantak.

A deluxe kiadáson a zenekartól megszokott módon kapunk pár feldolgozást is. A japán Loudness Crazy Nightsát jól nyomják, bár ezt a dalt nehéz lett volna elrontani, főleg, hogy Alexi hallhatóan még Minoru Niihara jellegzetes kiejtéséhez is igyekezett hű maradni, és nyilván a zseniális Akira Takasaki szólófutamait is hatalmas élvezettel reprodukálta a saját stílusában. A Roxette Sleeping In My Carja viszont rettenetesen gyenge, fantáziátlan és erőltetett ebben a formában, ezt inkább nem kellett volna bolygatni. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt a dalt már a maga idejében sem szerettem, Per és Marie ekkorra pont kezdett kifogyni a puskaporból – a Bodomnak is jobban állt volna valamelyik erősebb, kevésbé önismétlő korábbi slágerük.

Száz szónak is egy a vége, aki hozzám hasonlóan egyre kevesebb élvezetet lelt a Bodom tevékenységében az utóbbi időben, az most örülhet, a Halo Of Blood egy határozottan jó album.

 

Hozzászólások 

 
+4 #6 Edward_Richtofen 2013-11-23 11:04
Számomra is a Hatecrew a legjobb munkájuk, de egyébként az egyetlen amit én abszolút nem kedvelek az a Relentless. Így igen kellemes csalódás volt ez a cucc, noha kicsit talán túlságosan a háttérbe küldték a billentyűket. A címadó nagy királyság, az egyik legjobb amit a HCD lemez óta írtak, de a Scream for Silence is üt elég rendesen. A korábbi rajongásomat ugyan nem hozta vissza (a stílusukból fakadó áldás-átok gondolattal abszolút egyetértek, számomra én egy kicsit ráuntam a zenéjükre az elmúlt években), de jó hallani, hogy nem döglött meg a kreativitásuk.
Idézet
 
 
+2 #5 kéjsóvár bohóc 2013-11-22 21:23
Számomra a Hate Crew Deathroll volt az etalon! Az egy igazi energiabomba!!!
Idézet
 
 
+7 #4 Kobold 2013-11-22 20:20
"úgy érzem: a csapat igazából sosem készítette el a saját Reign In Bloodját vagy Rust In Peace-ét."

az első 4 albumuk megfelel a kritériumoknak :)
Idézet
 
 
+11 #3 neduddmegki 2013-11-22 17:14
Földre borulok Ádám munkássága előtt, de ezt másként látom - a COB már letette az asztalra a saját alapvetését: "Hatebreeder" ;)
Idézet
 
 
+6 #2 Nornagest 2013-11-22 16:49
Lényegében egyetértek a kritikával, csak annyit mondanék hogy szerintem megvan a saját Reign In Bloodjuk amivel mindenki azonosítja őket, ez pedig a 2003-as Hate Crew Deathroll. A Halo Of Blood pedig az azóta született legerősebb albumuk, köröket ver mindenre amit a kettő közti tíz évben csináltak. Az esti koncert pedig kötelező program.
Idézet
 
 
+11 #1 Chris92 2013-11-22 13:29
A Bodom-nak egyszerre áldás és átok, hogy hamar rátaláltak egy nagyon sajátos, hozzájuk köthető zenei hangzásra. Áldás mert ezer közül is be lehet őket azonosítani, de átok is mert nagyon hamar eljöhet az unalomba fulladás és a fárasztó önismétlés lehetősége. Így náluk úgy kell figyelni a dolgokat, hogy vajon képesek-e úgy egymás mellé építeni a zenéjüket kitevő elemeket és azokon belül mozogni, hogy az ne érződjön izzadságszagúna k és egysíkúnak. A Blooddrunk és az RRR például nem tudott ennek a szempontnak megfelelni, ezért voltak gyenge anyagok, ez viszont ismét egy erős, motivált és ütős muzsikát játszót gárdát mutat. Az év egyik legkellemesebb csalódása.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.