Shock!

Bizonyos zenekarok egyszerűen nem bírják letenni a lantot, ami persze abszolút becsülendő az olyanoknál, mint például a svéd Carnal Forge. Egy efféle underground csapat nem a Guns N' Roses, az egykoron klubszinten elég jó csengésű névvel rendelkező banda nem aspirálhat teltházas arénaturnékra és a profitból vásárolt luxuslimuzinokra, de nyilvánvalóan szeretnek zenélni, és ma is fűti őket a tűz, különben itt sem lennének. A Gun To Mouth Salvation pedig méltó is a névhez, szóval semmi okom feleslegesnek minősíteni a visszatérést.

A Carnal Forge-ot a '90-es évek végén hozta fel az erősődö metalhullám, zenéjük valahol félúton járt a legdurvább thrash és az akkortájt reneszánszát élő svéd melo-death között. Nem nevezném megkerülhetetlennek a régi anyagaikat, de a 2000-es Firedemont és a 2001-es Please... Die!-t akkoriban én is előszeretettel hallgattam. Különösebben nem voltak eredetiek vagy invenciózusak, de értő és főleg érző módon nyúltak az ismert eszközökhöz, intenzitásukkal pedig felfelé lógtak ki a mezőnyből. Én leginkább az utóbbi mániákusságot bírtam bennük, és őszintén szólva elsősorban mindig ez jutott eszembe róluk később is, nem pedig az, hogy ez vagy az a konkrét daluk mekkora klasszikus.

A legutóbbi lemezt, a Testify For My Victimset tizenkét évvel követő Gun To Mouth Salvation minden ízében hagyományos Carnal Forge-lemez. Még azzal együtt is, hogy az ott zenélő felálláshoz képest két ponton is változás történt: a csapat magja, azaz Lars Lindén basszer, illetve Jari és Petri Kuusisto gitárduója maradt, Lawrence Dinamarca dobos és Tommie Wahlberg énekes azonban új tagok. A csapat stílusa ugyanakkor nem változott, és az eltelt több mint egy évtized sem hagyott rajtuk különösebb nyomokat. Ott veszik fel a fonalat, ahol elejtették.

Mindebben az is benne van, hogy ami régen jó volt a Carnal Forge-ban, az most is jó. Az említett brutális intenzitás, nyughatatlanság, fékezhetetlen düh a régi, és mivel profi, avatott kezű muzsikusokról beszélünk, ha valaha is megmozgatott benned valamit a thrash e modernebb változata, nyert ügyed van. Nem nagyon tudom például elképzelni, hogy az Aftermath gyilkos, slayeresen jeges, cinezős betétei, remekül eltalált, már-már majdnem dallamos refrénje ne indítsa be a nyálelválasztását annak, aki valaha is hallgatott Carnal Forge-ot. De ugyanígy telitalálat a nyitó Parasites nyaktörő tempózása és kórusa, netán az ars poeticának is tekinthető Reforged csodaszépen ide-oda facsarodó riffelése, a Bound In Flames újfent tökéletesen felépített, ragadós refrénje, netán a Sin Feast Paradise groove-osabbra vett, precíziós gitárhegyei, folyamatosan ki-kirobbanó feszültsége. Neveket nyilván sorolhat az ember, ha akar, a Slayer vagy az Exodus ugyanúgy beugrik egy-egy témáról, átkötésről, mint ahogy a régi, még Liiva-féle Arch Enemy hangulatai is vissza-visszaköszönnek itt-ott, de ez nem baj. Szépen is szól a lemez.

A Carnal Forge továbbra sem akar forradalmat végbevinni, simán csak szívvel-lélekkel játsszák, amit szeretnek. Én pedig az ilyesmit szeretem. Nagyjából kiegyensúlyozott színvonalú, üresjáratoktól mentes, alaposan összerakott lemez a Gun To Mouth Salvation, durva vonalon utazóknak nyugodt szívvel merem ajánlani.