A Bullet is olyan zenekar, ahol egyszerűen nincs középút. Az egyik lehetőség, hogy azonnal elvigyorodsz az első riffek hallatán, hogy aztán hasonló hangulatban pörgesd végig az egész albumukat, és utána gyakran megismételd a mutatványt. A másik út, hogy szintén egy perc után legyintesz, azt mondod, ezt már harminc évvel ezelőtt eljátszották, aztán soha többé nem foglalkozol a csapattal. Utóbbi esetben sem tudlak hibáztatni, mert kétségtelen, hogy amit a svédek ezen a harmadik nagylemezen elővezetnek, az akár változatlan formában is kijöhetett volna mondjuk 1981-ben. A Bullet viszont egyszerűen túl jó ahhoz, hogy sima klónként leírjuk őket. Ebből a szempontból a banda engem leginkább az Airbourne-ra vagy ha már Svédországról van szó, a korai Hellfueledra emlékeztet.
Míg utóbbiaknál Ozzy Osbourne, előbbieknél pedig az AC/DC volt a minta, a Bullet zenéje a brit heavy metal új hullámában gyökeredzik. Onnan is elsősorban a korai Def Leppard és a Saxon ugrik be gyakran az embernek, meg persze az egész hullám előfutára, a Judas Priest, de majdnem ennyiszer merül fel az AC/DC neve is. Sőt, nem is annyira az AC/DC, hanem még inkább az egyik legjobb youngista banda, a svájci Krokus itt az igazi párhuzam, éppúgy, ahogy összességében sokszor az Airbourne is inkább Kix, mint AC/DC. Ebből is látszik, hogy az úgynevezett követők sem egyformák, még ha a felületes szemlélőnek gyakran úgy is tűnhet...
A Def Leppard kapcsán semmiképp se Joe Elliotték nagy sikerkorszakára gondolj az agyonpolírozott, olajsimaságú Mutt Lange-féle MTV-s sikerdalokkal, a Bullet megközelítése ugyanis az első két Leppard albumot, az On Through The Nightot és a High 'n' Dryt idézi. Akkoriban pedig még a Def Leppard sem valamiféle túltechnicizált hangzású, megalomán pop metal gigász volt, hanem egy sima, verejtékes rockbanda direkt gitáralapokkal, némi boogie-val meg a felszín alatt egy nagy rakás '70-es évek-beli glam hatással. A Judas Priestet illetően is a legdirektebb British Steel éra hatása a domináns a szimpla, közérthető ütemekkel, arcbamászóan ragadós témákkal, azonnal fogható üzenettel. A klasszikus Saxon meg ugye mindig is ilyen volt, egyszerű, farmeres-bőrös (Denim And Leather...) külvárosi heavy metal mindenféle túlagyalás nélkül.
Na, hát valami ilyesmi a Bullet is: mintha a korai Def Leppard vagy a Saxon jammelne egyet a Krokusszal és a '80-as évek legelejének Priestjével. Ha azt kérdezed, miért kellene ettől 2011-ben hasraesni, nem fogok tudni rá értelmes választ adni azt leszámítva, hogy baromi jók a dalok. Ugyanazt az olthatatlan tüzet és bizonyítási vágyat érzem a svédekben, ami akkora kedvenccé tette nálam az Airbourne-t is. És ugyebár az ausztrálok is megkapták párszor, hogy csak másolnak, de ettől még simán teltházakat csinálnak ma már a világ minden táján... Nem is biztos, hogy állandóan mindent meg kell fejteni – alighanem a Bulletnek is pusztán ennyi a titka. A címadó dal, a Stay Wild, a Fire And Dynamite vagy a Citylights valóban simán születhettek volna harminc évvel ezelőtt akármelyik meztelen csajokkal kitapétázott birminghami vagy sheffieldi garázsban, ahol térdig állnak az üres sörösdobozok, de a reszelős hangú Hell Hofer énekesnek és társainak egyszerűen a vérében van ez a zene. Akár eredetiek, akár nem, a Highway Pirates nagyon hallgattatja magát.
Hozzászólások