Sokszor megdöbbenek azon, amikor a portál adatbázisában kutakodom, hogy egyes emblematikus előadók – akik valamilyen módon kapcsolódnak a rockzenéhez – egy árva lemezkritikával sem szerepelnek a felületen, ami nyilván nem azért alakul így, mert nem szeretjük őket. Szerencsére azért Szilvi jóvoltából olvashattunk a tavalyelőtt megjelent, Amerikában születtem című életrajzi könyv megjelenése kapcsán egy remek ismertetőt Springsteen mesterről, most pedig öt év elteltével egy újabb hangzóanyagot is ránk szabadított a Boss, amely mellett ezúttal nem mehetünk el csak úgy, szó nélkül.
A fentiekkel kapcsolatban gyorsan fel is vetődik mindjárt az első kérdés: vajon létezik-e olyan ember a földön, aki nem kedveli és nem ismeri Bruce Springsteent? A válasz talán nem is lehetne egyértelműbb, bár nekem volt olyan ex-barátnőm, akinek sem emberileg, sem pedig a zenéjét tekintve nem volt szimpatikus (!?) a Főnök, de ezt nem hiszem, hogy érdemes boncolgatni már utólag. A csúcspontokban és mélypontokban egyaránt bővelkedő, több mint fél évszázados (!) életmű szerintem önmagáért beszél, és nem is gondolom, hogy ennek felgöngyölítésére e lemezismertetőben fogok kitérni, hiszen Amerika hősének sztoriját – és legfőképpen globális szinten elhíresült dalait – nagyjából mindenki ismeri. A friss korongra pedig főszereplőnk – szokásához nem mindig híven – egészen szerethető kis nótákat válogatott össze.
Persze hetven felé közeledve már senki nem várhat el arénába való, Born In the USA- és Dancing In The Dark-típusú, lendületes nótákat, de ez úgy gondolom, hogy már évtizedekkel ezelőtt sem volt igazán jellemző, legalábbis ami a lemezkészítést illeti. A legendás Telecaster inkább már csak a turnékon kerül elő, hiszen az utóbbi évek sokkal inkább a folkos, akusztikus hangulatokról és a merengős, változatlanul erős szövegvilágú szerzeményekről szólnak, gyakorlatilag a 2002-es, visszatérőnek is nyugodtan nevezhető, The Rising óta, ahol már egyértelműen hallani lehetett ezt a fajta törekvést. Springsteennek persze utóbbi stílus is nagyon jól áll, sőt, ez a fajta sztorimesélős vonal jellemzi őt leginkább, elég csak a tavalyi Springsteen On Broadway című élő anyagba belesasolni, amely tulajdonképpen egy zenei aláfestéssel előadott, beszélgetős performansz volt.
A Western Stars természetesen kicsit megint más. Elsőre nem mindig adja könnyen magát, azonban egyértelműen érezhetők benne a pozitív kisugárzású pillanatok, ahogyan ez Bruce személyéről is mindig elmondható volt, még a legdrámaibb pillanatokban is. Lehet akármilyen súlyos a mondanivaló, ő az ilyen dalokat is képes úgy megtölteni reménnyel és pozitív energiákkal, ahogyan csak nagyon kevesen. A tipikus amerikai „sztráda-feeling", a mindent felülíró szabadságérzet pedig szinte már az elsőnek érkező Hitch Hikin'-ban felüti a fejét, egy remekbe szabott, rögtön fülbe simuló énekdallammal és olyan kőegyszerű dalszöveggel, amellyel lehetetlenség nem azonosulni. Bruce egyébként is mestere az egyszerű, közérthető daloknak, amelyek ráadásul zeneileg sem szólnak két-három akkordnál többről, és ez totálisan jellemző a Western Starsra is. Tulajdonképpen ebből a minimális zenei eszköztárból kovácsolta össze az itt hallható, – talán – örökérvényűnek is nevezhető nótákat, ahogyan ezt eddig is tette, s ami ismét csak megerősíti azt az egyetemes bölcsességet, hogy a titok az egyszerűségben rejlik, nem pedig a felhalmozott tudásban.
Üresjáratról csak nagyon ritkán tudok beszámolni, hiszen a legtöbb nóta külön karakterrel rendelkezik, és mind magas színvonalon pörögnek, legyen szó a hamisítatlan folk Sleepy Joe's Caféről, az elmaradhatatlan fúvósokkal is megtámogatott Wayfarerről, a gyönyörű borítót megzenésítő Chasin' Wild Horsesról vagy akár az abszolút hőskorszakot felidéző Tucson Trainről. De akadnak itt még heveny libabőrös tüneteket okozó melódiák is, hallgasd csak meg a Stonest vagy a kissé melankolikus Moonlight Hotelt, esetleg a There Goes My Miracle-t, ahol egyenesen '60-as évekbeli gyökereihez nyúl vissza főhősünk. Egy-két momentum persze most is lemaradhatott volna, de ezt leszámítva az öreg Főnök dalait már megint nagyon lehet szeretni.
Hozzászólások