Shock!

november 01.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Bruce Springsteen: Western Stars

brucespringsteen_cSokszor megdöbbenek azon, amikor a portál adatbázisában kutakodom, hogy egyes emblematikus előadók – akik valamilyen módon kapcsolódnak a rockzenéhez – egy árva lemezkritikával sem szerepelnek a felületen, ami nyilván nem azért alakul így, mert nem szeretjük őket. Szerencsére azért Szilvi jóvoltából olvashattunk a tavalyelőtt megjelent, Amerikában születtem című életrajzi könyv megjelenése kapcsán egy remek ismertetőt Springsteen mesterről, most pedig öt év elteltével egy újabb hangzóanyagot is ránk szabadított a Boss, amely mellett ezúttal nem mehetünk el csak úgy, szó nélkül.

A fentiekkel kapcsolatban gyorsan fel is vetődik mindjárt az első kérdés: vajon létezik-e olyan ember a földön, aki nem kedveli és nem ismeri Bruce Springsteent? A válasz talán nem is lehetne egyértelműbb, bár nekem volt olyan ex-barátnőm, akinek sem emberileg, sem pedig a zenéjét tekintve nem volt szimpatikus (!?) a Főnök, de ezt nem hiszem, hogy érdemes boncolgatni már utólag. A csúcspontokban és mélypontokban egyaránt bővelkedő, több mint fél évszázados (!) életmű szerintem önmagáért beszél, és nem is gondolom, hogy ennek felgöngyölítésére e lemezismertetőben fogok kitérni, hiszen Amerika hősének sztoriját – és legfőképpen globális szinten elhíresült dalait – nagyjából mindenki ismeri. A friss korongra pedig főszereplőnk – szokásához nem mindig híven – egészen szerethető kis nótákat válogatott össze.

megjelenés:
2019
kiadó:
Columbia
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

Persze hetven felé közeledve már senki nem várhat el arénába való, Born In the USA- és Dancing In The Dark-típusú, lendületes nótákat, de ez úgy gondolom, hogy már évtizedekkel ezelőtt sem volt igazán jellemző, legalábbis ami a lemezkészítést illeti. A legendás Telecaster inkább már csak a turnékon kerül elő, hiszen az utóbbi évek sokkal inkább a folkos, akusztikus hangulatokról és a merengős, változatlanul erős szövegvilágú szerzeményekről szólnak, gyakorlatilag a 2002-es, visszatérőnek is nyugodtan nevezhető, The Rising óta, ahol már egyértelműen hallani lehetett ezt a fajta törekvést. Springsteennek persze utóbbi stílus is nagyon jól áll, sőt, ez a fajta sztorimesélős vonal jellemzi őt leginkább, elég csak a tavalyi Springsteen On Broadway című élő anyagba belesasolni, amely tulajdonképpen egy zenei aláfestéssel előadott, beszélgetős performansz volt.

A Western Stars természetesen kicsit megint más. Elsőre nem mindig adja könnyen magát, azonban egyértelműen érezhetők benne a pozitív kisugárzású pillanatok, ahogyan ez Bruce személyéről is mindig elmondható volt, még a legdrámaibb pillanatokban is. Lehet akármilyen súlyos a mondanivaló, ő az ilyen dalokat is képes úgy megtölteni reménnyel és pozitív energiákkal, ahogyan csak nagyon kevesen. A tipikus amerikai „sztráda-feeling", a mindent felülíró szabadságérzet pedig szinte már az elsőnek érkező Hitch Hikin'-ban felüti a fejét, egy remekbe szabott, rögtön fülbe simuló énekdallammal és olyan kőegyszerű dalszöveggel, amellyel lehetetlenség nem azonosulni. Bruce egyébként is mestere az egyszerű, közérthető daloknak, amelyek ráadásul zeneileg sem szólnak két-három akkordnál többről, és ez totálisan jellemző a Western Starsra is. Tulajdonképpen ebből a minimális zenei eszköztárból kovácsolta össze az itt hallható, – talán – örökérvényűnek is nevezhető nótákat, ahogyan ezt eddig is tette, s ami ismét csak megerősíti azt az egyetemes bölcsességet, hogy a titok az egyszerűségben rejlik, nem pedig a felhalmozott tudásban.

Üresjáratról csak nagyon ritkán tudok beszámolni, hiszen a legtöbb nóta külön karakterrel rendelkezik, és mind magas színvonalon pörögnek, legyen szó a hamisítatlan folk Sleepy Joe's Caféről, az elmaradhatatlan fúvósokkal is megtámogatott Wayfarerről, a gyönyörű borítót megzenésítő Chasin' Wild Horsesról vagy akár az abszolút hőskorszakot felidéző Tucson Trainről. De akadnak itt még heveny libabőrös tüneteket okozó melódiák is, hallgasd csak meg a Stonest vagy a kissé melankolikus Moonlight Hotelt, esetleg a There Goes My Miracle-t, ahol egyenesen '60-as évekbeli gyökereihez nyúl vissza főhősünk. Egy-két momentum persze most is lemaradhatott volna, de ezt leszámítva az öreg Főnök dalait már megint nagyon lehet szeretni.

 

Hozzászólások 

 
#1 Montsegur 2019-07-21 08:58
Az utolsó mondatig egyetértek az írással. Az utolsó mondattal csak azért nem, mert Bruce soha nem volt "Chief", mindig is "The Boss" volt...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.