Shock!

Brent Hinds, a Mastodon jellegzetes fazonú, tetovált fejű gitárosa igen szorgalmas figura. Nem elég neki, hogy társaival nagyban készíti az atlantai modern metal hősök őszre várható új nagylemezét, a The Huntert, gyorsan piacra dobta két jelen projektjének debütálását, és már javában dolgozik a folytatáson mindkét vonalon. Emellett pedig nemrég még egy friss csapatot is összehozott a The Dillinger Escape Plan gitáros Ben Weinmannel, a The Mars Volta egykori dobosával, Thomas Pridgennel és a Jane's Addiction eredeti basszusgitárosával, Eric Averyvel. Ez azért elég komoly tempó, főleg, hogy az egyszeri hallgató már a Mastodonról is azt gondolná: összetettsége, agyassága és nem utolsósorban egyre komolyabb státusza miatt teljes embert kíván.

Persze kicsit más megvilágításba kerül a helyzet, ha meghallgatjuk a közösen kiadott Fiend Without A Face és West End Motel anyagokat. Előbbi Brent barátunk szavai szerint a beszívottan hullámzó hangzásokról szól, utóbbi pedig a kapatos költészetről, ami leírva baromi jól mutat, és összességében meg is állja a helyét jellemzésként. Ha azonban végig kell hallgatni a lemezeket, már kevésbé van kedve bólogatni az embernek...

A füledben vannak a Mastodonban is olyannyira jellegzetes southern/country témák, dallammenetek? Igen, azokról az eltorzított, kifacsart, megerőszakolt hangsorokról beszélek, amelyeket a zenekar olyan zseniálisan illeszt bele a zenéjébe, hogy a maguk környezetében elsőre akár fel sem tűnik, milyen tőről is fakadnak. Nos, a Fiend Without A Face neve alatt egy teljes lemezanyagot kapunk ilyen témákból, illetve ilyen témák köré épített szerzeményekből. Bár lehet, hogy a szerzemény szó túlzás... Ne kerteljünk: a Hinds mester által emlegetett beszívottan hullámzó hangzások a helyükön vannak, csak éppen tiszta fejjel nagyrészt teljesen élvezhetetlenek. Egymás után kígyóznak elő a hangfalakból a furcsa dallamfordulatok, bizarr orgonás-mellotronos-kitudjamilyen hangszíneken elővezetett színezések, beúsznak rájuk a széttorzított üvöltések, nyekergések, hol napfényesebb, hol elkínzott énekdallamok, de valahogy mégsem jutunk el általuk sehová. Nem vitatom, hogy érdekes a végeredmény, tényleg nem is nagyon hasonlít semmire, Brent pedig baromi jól és egyedien kezeli a gitárt, de hosszabb távon számomra erősen a nulla felé konvergál a dolog élvezeti értéke. A legrosszabb pillanatokban szakasztott olyan ez az egész, mint valami rajzfilmzene. Egy rakás itteni részlettel minden gond nélkül illusztrálhatnánk például Mézga Aladár űrbéli kalandjait, és akkor talán még tetszenének is...

A West End Motel szerencsére hallgatóbarátabb a Fiendnél: kapatos költészet ez valóban, igazi kocsmadalok kicsit másképp, amolyan brentes csavarral. Egy füstös, zsúfolt klubban öt sör után bizonyára élvezném is őket, főleg, ha olyan látványos, rokonszenves fazonok vezetnék elő a zenét, mint Hinds és haverjai. Otthon azonban csak azért nem fogok meginni öt sört, hogy elviselhetőbbnek tűnjenek ezek a dajdajozós, harsány, söröskorsó-csapkodós, szeszgőzös témák. Sajnos azt kell mondanom, hogy tiszta fejjel, mezei zenehallgatási célokból ez a projekt is elég nehezen tolerálható.

Bizonyára lesznek olyanok, akik a nyitottság és a manapság szinte kötelező irónia jegyében azt mondják majd, hogy Hinds e két projektje maga a megtestesült tömény zsenialitás, és különben is, mennyivel jobbak a Mastodonnál, akik a Lifesblood EP után amúgy is eladták magukat. Végülis Mike Patton sem tud olyan hallgathatatlan kísérleti zenét gyártani, hogy azt valaki ne kiáltsa ki azonnal forradalminak... De ez ne tévesszen meg. Különlegesnek különleges a dolog, ezt bármikor elismerem, arra azonban fogadni merek, hogy rendszeresen hallgatni csak nagyon kevesen fogják. A pontszámot kéretik puszta összesített tetszési indexként felfogni.

A Mastodon július 14-én a Hegyalja Fesztiválon lép fel.