Shock!

Igazság szerint nem számítottam rá, hogy miután a Black Stone Cherry két, enyhén rádiósabb – de azért ízig-vérig rájuk jellemző – album után, a legutóbbi Kentuckyn visszakanyarodott az első két album zsigeribb vonalához, egy körrel később újabb iránykorrekciót eszközölnek. Pedig a blues-feldolgozásokkal teli, tavalyi Black To Blues EP alapján akár gyanakodhattam is volna... Mindenesetre a Family Tree úgy lett megint száz százalékosan BSC-ízű, hogy kicsit ismét Chris Robertsonék más arcát mutatja meg: soha nem voltak még ennyire nyíltan és direkt módon bluesosak.

Ezt leszámítva egyébként nem történtek lényeges változások. A Black Stone Cherry a saját világában mindig is nagyon természetesen, ösztönösen mozgott, és ahogy fentebb – meg korábban – utaltam rá, nekem nem okoztak lelki törést a slágeresebbre vett dolgaik sem. Magyarán szólva ebben a repertoárban simán megfér egymás mellett a Lonely Train, a Please Come In meg a White Trash Millionaire: nem egyformák, de mindegyik nagyon jellemző a csapatra. Aki igazán szereti őket, éppen emiatt nem fog kitérni a hitéből a Family Tree minden korábbinál déliesebb, belazultabb blues rockjától sem. Ez is teljesen egyértelmű Black Stone Cherry, csak ismét kicsit más arcélét mutatja a zenekar. Vagyis igazából semmi más nem történt, csak egy olyan oldalukat domborították ki jobban, ami eddig is jelen volt a zenében, de nem ennyire dominánsan.

Mivel Chris dallamvilága és a banda megszólalása nagyon jellegzetes, mindez természetesen nem eredményezett drámai változásokat. Zeneileg bluesosabb, ízesebb és lágyabb, hangulatát tekintve pedig napfényesebb, higgadtabb, kiegyensúlyozottabb az album, mint az eddigiek. De mint mondtam, senki se számítson nagyon radikális dolgokra. Még az sem biztos, hogy például a fúvósokkal, énekesnős vokálkórussal felhizlalt My Last Breath fél-ballada ebben a formában kilógott volna bármelyik korábbi albumról, az viszont tuti, hogy itt igazán megtalálta a helyét. Vagy ott a húúúúhúúúzós indítású James Brown, ami címe ellenére is a lemez legrockosabban kivakart témái közé tartozik, viszont hangszerelése, egyes megoldásai hallatán lehet, hogy mondjuk a Between The Devil & The Deep Blue Sea-n furcsábban hatott volna, mint itt, ahol viszont az egyik legjobb darab.

Amennyiben valaki hagyományosabb, jellegzetesen BSC-ízű southern rock partiindulókra áhítozna, annak garantáltan a Southern Fried Friday Night lesz a kedvence talkboxszal, miegyébbel, ahogy kell. De alapvetően ezt az iskolát képviseli a pofás riffekkel felvértezett Burnin', a Warren Haynesszel megerősített Dancin' In The Rain, sőt, címe ellenére a talán leghúzósabb You Got The Blues is. Viszont a lemezen semmiképpen sem ez a főirány. Utóbbi inkább a Bad Habit csikorgós, fémesen bluesos úti tételétől a New Kinda Feelin' feelingesen aláklimpírozott, tapsritmusos barbecue-rockján és a rádiós, de továbbra is nagyon southernre fazonírozott Ain't Nobodyn át vezet az epikus érzetű, de hosszát tekintve normál címadóig. Utóbbi szintén óriási nóta, a refréntől nem szabadulsz, ha egyszer meghallottad.

Szeretem a zenekart, és mint a fentiekből is lejön, tetszik ez a lemez is, de azért nem maradéktalanul. Pár nem rossz, de jellegtelenebb dallal ezúttal is nyugodtan lehetne rövidebb az anyag, az I Need A Womant meg a Get Me Over You-t például mindenképp ide sorolom. Viszont egyik Black Stone Cherry-lemez sem üresjárat-mentes, szóval ebben sincs semmi új. Szóval maradjunk annyiban, hogy ez egy kellemesen hallgatható, szépen összerakott album Kentuckyból, amivel ráadásul nem is ismétlik önmagukat a srácok. Nálam biztos sokat szól majd a nyáron.

A Black Stone Cherry június 16-án a Barba Negra Trackben koncertezik, részletek itt.