Shock!

július 09.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Alice In Chains: The Devil Put Dinosaurs Here

aliceinchains_cTíz pont, bár még nem hallottam – válaszoltam az egyik shockos kolléga kérdésére, aki Jerry Cantrellék új lemezének milyensége felől érdeklődött a múlt héten, miután hozzáférhetővé vált a neten a The Devil Put Dinosaurs Here. És ugyan ebben a formában természetesen csak vicceltem, mindez azért jól érzékelteti, mennyire bíztam az Alice In Chainsben. Az utóbbi negyed évszázad – remélem, ebben azért nincs vita… – egyik legfontosabb hard rock/metal zenekara már karrierje első szakaszában is olyan nívót produkált, amivel nehezen lehetett versenyre kelni, a négy évvel ezelőtti visszatérő lemezzel pedig sikerült abszolválniuk azt a mutatványt, amit csak nagyon keveseknek: egy pótolhatatlannak tűnő frontember halála után tértek vissza valahonnan nagyon messziről, méghozzá olyan teljesítménnyel, ami annyi év távlatából is simán méltó volt a névhez.

megjelenés:
2013
kiadó:
Capitol
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 90 Szavazat )

A csapat tagjait bizonyos szempontból még nehezebb helyzetbe hozta a sikeres visszatérés. Nagyon jól mondják az interjúkban, hogy most már elsősorban a Black Gives Way To Blue állt előttük megfejelendő etalonként, mivel legfrissebb mesterműként, már William DuVall-lal készített anyagként elsőként mindenki ahhoz méri majd az új albumot. Borítékolható is volt, hogy ilyen előzményekkel sokan azonnal belekötnek majd a bandába és a The Devil Put Dinosaurs Here-be, így is történt, én azonban őszinte döbbenettel kérdem: oké, hogy felgyorsult tempó meg internet meg gyorsfogyasztás a köbön, de hogy a pokolba képes valaki egy-két hallgatás alapján végleges véleményt formálni egy Alice In Chains albumról? Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy annak idején meddig barátkozott például a kutyás lemezzel, mire összeállt a kép… A 2009-es mű persze nálam is az utóbbi évek legtöbbet hallgatott lemezei közé tartozott, a fülemben van minden hangja, így aztán egyelőre csak bizonytalanul tudom eldönteni, miként viszonyul hozzá a The Devil Put Dinosaurs Here. Viszont mióta megérkezett, nem nagyon van kedvem mást hallgatni, és ez azért elég sokat elárul…

Egy dolog biztos: az Alice In Chains nem változtatott a recepten, biztonságosan haladnak tovább ugyanazon az ösvényen, amelyen elindultak Williammel. Ezzel most nem azt mondom, hogy a The Devil Put Dinosaurs Here ugyanolyan, mint az előző album, mert ennek is markáns, önálló karaktere van, de a stílus tekintetében nincs eltérés. Lehet, hogy egyeseknek éppen ez fáj, de biztos vagyok benne, hogy ha ehelyett a ’95-ös lemez mai megfelelőjével rukkolnak elő, akkor meg pont az lenne a baj. Másrészt itt sem kifejezetten ifjú arcokról beszélünk, hiszen Jerry, Sean Kinney és Mike Inez egyaránt 47 éves, DuVall pedig ugyan új fiú a bandában, de csupán egy évvel fiatalabb náluk. Most komolyan, hová újítsák meg magukat ennyi idősen? Ráadásul az Alice In Chains hangzása annyira védjegyszerű, hogy még másolni sem lehetett őket soha észrevétlenül… Ilyen korú és státuszú zenekaroktól forradalmat várni nem több ostoba illúziónál, pláne, ha még ennyire viharos történelmű alakulatról is van szó. És még inkább pláne, ha a dalokkal nem lehet vitatkozni. Márpedig itt megint nem lehet.

Az albumot is nyitó, elsőként megismert Hollow-tól már elsőre is lepadlóztam, és a hatás sokadjára is ugyanolyan. Kimérten sötét, riffes újkori Alice In Chains himnusz ez, amely néhol enyhén a Dirt világára hajaz, és hosszában ugyan csak közelíti a hat percet, álomszerű, hipnotikus húzásában mégis ott rejlik valami epikus. Katartikus erejű refrénben csúcsosodik ki a szám, tényleg mestermunka. A második kliptéma, a lemezen harmadikként szereplő Stone hasonló telitalálat: elsőként már-már doomos, sabbathosan súlyos riffje fészkeli be magát idegesítő állhatatossággal az agyba, de a húzós-nyúlós énekdallamoktól is nehéz szabadulni, és a rövid, szimpla, ám páratlanul hangulatos szóló is tízpontos. Jó döntés volt pont ezzel a két számmal felvezetni az anyagot, mert valóban ezek a legfogósabb új témák, pár hallgatás után azonban több másik is felzárkózik melléjük. Mindenképpen a legkomolyabb erősségek között említeném a hat és fél perc fölé kúszó címadót, ahol finom, mégis pattanásig feszült témák, sejtelmesen, kísértetiesen úszó énekharmóniák vezetik fel a méregerős kórust (a szöveg is zseniális), a szolid akusztikus gitárral némileg oldottabbá tett, mégis borongós-klausztrofóbiás Low Ceilinget (Cantrell ismét hatalmas szólót villant benne) vagy a sodró Pretty Done-t. Nálam nagy kedvenc a Breath On A Window is, ami tipikusabb, rockos lendületű Alice darabként indul, aztán a felénél jön egy átvezetés, ami után – gyakorlatilag teljesen váratlanul – egy szívszaggató szépségű betét ismételgetésével varázsolnak hatalmas libabőröket az ember karjára.

Összességében az egész album hallgattatja magát, attól a gondolattól azonban egyelőre nem tudok szabadulni így szűk egy hét ismerkedés után, hogy egyvégtében hallgatva körülbelül két számmal hosszabb a kelleténél. Viszont jellemző a helyzetre, hogy ha megkérdeznél, melyik kettőt hagynám le, már nem tudnék rá egyértelműen válaszolni. A három akusztikus-lassú darab közül csak azért szavaznék a záró Choke-ra, mert a másik kettőt erősebbnek érzem: különösen a Voices üt nagyot a lemez első felében, ez az anyag egészét tekintve is a legjobb pillanatok közé tartozik, de a countrys Scalpel is tetszik. A csapat tenyérizzasztó, nyomasztó oldalát felvillantó témák közül egyértelműen a Phantom Limb a legbetegebb mechanikusan ismétlődő gitártémáival, gonosz hangulatával, a Lab Monkey azonban még ennél is jobban bejön megarefrénje miatt, a Hung On Hookban pedig szintén a végkifejlet érdemel külön dicséretet azzal a bizonyos többször megismétlődő, szimpla, ám állati hatásos és fogós résszel. A Nick Raskulinecz kreálta hangzás amúgy egészen hasonló a Black Gives Way To Blue-éhoz, vagyis tiszta, erőteljes és áradó, automatikusan elragad magával.

A lemez ismeretében végérvényesen megállapítható, hogy az újkori Alice In Chainsnek ugyanúgy van egy stílusa, mint a Layne Staley-féle felállásnak: a lényeg valahol ugyanaz, de azért mégis más a kettő. DuVall mára mindenesetre hallhatóan tökéletesen megtalálta a helyét a csapatban. Torka nem képez olyan markáns kontrasztot Jerryével szemben, mint annak idején Layne-é, de a többszólamú vokálok ezúttal is fölényesen mesteriek, a két hang pedig nagyjából egyenlő súllyal szerepel a lemezen, de ez igazából már legutóbb sem volt másképp. Nézőpont és ízlés kérdése, kinek mennyire jön be mindez, arról azonban szerintem nincs mit vitázni, hogy a csapat a The Devil Put Dinosaurs Here-rel méltóképpen tudta folytatni a legutóbb oly szépen és mértéktartóan újrakezdett történetet. Elfogadom, ha valakinek az előző album jobban tetszett, az olyan véleményekkel viszont nem tudok mit kezdeni, hogy a Black Gives Way To Blue mestermű volt, ez az új pedig szar – egyszerűen nincs kategóriányi különbség a két album színvonala között, legfeljebb az billenti a 2009-es anyag javára a mérleget, amit fentebb említettem a lemezhosszról (ezért is nem merem rá egyelőre megadni ugyanúgy a maximális pontszámot). Az meg elsősorban a kérlelhetetlen biológia témakörébe tartozik, hogy mára az Alice In Chains is besorolt abba a korosztályba, amikor a zenekarok már nem tromfolnak rá magukra és a világra minden egyes új produkciójukkal, hanem csak szimplán nagyon jó dalokat írnak a saját stílusukban. Nekem ennyi bőven elég tőlük, és ha mondjuk 2017-ben csinálnak egy következő, hasonlóan erős szerzeményekkel teli albumot, azt is ugyanúgy széthallgatom majd, mint ezt.

 

Hozzászólások 

 
#34 Equinox 2018-10-12 17:58
Ezt ma is így érzed egyébként? Én is gyorsan megvettem újkorában, aztán most elővettem megint az új fényében de mind a Black Gives (ez messze) mind az új jobb mint ez. Újkorában is sokat ment, nagyon jóra hallgatási szándékkal, de ez csak kellemes szerintem, hiányzik belőle a drámaiság, önismétlő szerintem.
Idézet
 
 
-1 #33 imi 2016-08-02 00:52
a tripodnak sosem volt négy lába
Idézet
 
 
+1 #32 cápaidomár 2016-01-13 15:58
Végre bekövetkezett a figyelmes odahallgatásom. Később majd mondok többet én is, de van egy olyan érzésem, hogy amikor Jerryék beleesnek a 3-as szám bűvöletébe, akkor felnyílik egy sötét, minden ellentmondást elutasító félelmes mélységekbe vezető ajtó. Sanszos, hogy hatalmas zuhanás lesz megint, mindezt a legpozitívabb értelemben persze.
Idézet
 
 
+5 #31 Venomádi 2015-06-11 06:41
Nos ennyi idő után kertelés nélkül kijelenthető, hogy beérett a lemez. Olyan folytatás ami másmilyen nem is lehetne, egy olyan visszatérés után.
Idézet
 
 
+2 #30 Norbert Madi 2013-10-25 13:01
Kifogástalan ez a lemez is, a klipek is elég nyomasztóak, 10 pont!
Idézet
 
 
+4 #29 Mr.Bronson 2013-06-08 12:45
Én elsőre teljesen lefagytam,az előzőleg bemutatott dalokat nagyon sokat hallgattam.Aztán megjött a lemez és nem jött be,már szinte elkönyveltem hogy hibáztak ezúttal.Aztán kb a 3.-4. hallgatás után azon kaptam magam hogy csak ezek a dalok kattognak a fejemben,muszáj újra meghallgatnom,h ihetetlen...megint sikerült nekik!Én speciel a Voices-t hagytam volna le ha már muszáj lenne kicsit lerövidíteni,de szerintem épp optimális a hosszúsága.A Phantom Limb meg szerintem egy igazi monstrum,ott van a legjobb 'Chains dalok között!
Idézet
 
 
+4 #28 Pirkko 2013-06-07 18:57
DuVallnak többet kellene énekelnie, Cantrellnek kevesebbet.
Idézet
 
 
-1 #27 björn 2013-05-31 21:18
Jó lemez ez is meg az előző is, de hol van bármelyik dal is ezekről (érzelmi) mélységben a Down In The Hole-tól vagy a Rain When I Die-tól, vagy a Stay Awaytől. Ugyanmár...
Idézet
 
 
+13 #26 Zsolti 2013-05-31 11:11
Fasza lett, tényleg. Elsőre valahogy vontatottnak tűnt, harmadszorra már teljesen betalált. Ez is üt, mint a buszkerék. Mondjuk ami engem illet, következőnek jöhetne valami Sap/Jar Of Flies-szerű akusztikus EP, kár, hogy arról így leszoktak... Bár a két utsó lemez ilyen jellegű dalai kitesznek egy EP-t nagyjából. Mindegy, ez csak ilyen okoskodás, lényeg, hogy még mindig Cantrell az ász.
Idézet
 
 
+5 #25 codename333 2013-05-31 10:07
Én pl. határozottan úgy érzem, hogy ez az előző lemez kistestvére/folytatása, tehát méltó utódja annak.
Legalábbis nálam mindenképpen. :)


ezzel egyetértek én is.Sztem ugyanaz az AIC-t körülvevő sajátos hangulat ismét meglett. 1 másodpercre sem jutott eszembe h ez egy kicsivel "gyengébb" vagy másabb.Színtiszta AIC eszencia.Ráadásul jó sűrű :D tehát één sztem mindenki megkapta amit várt.Én leglaábbis így gondolom.És az is való igaz tudtuk h mit kapunk és talán egyeseknek azért nem ütött valami nagyot :D de kérdem én ez probléma? :D sztem csak jó dolog tud lenni ha tudjuk milyen jó dolgot kapunk.
Idézet
 
 
+8 #24 GTJV82 2013-05-31 09:18
Még valami.. szvsz sok embernél egész egyszerűen azért nincs meg az a bizonyos "katarzis', mert a BGWTB lemeznél 14 év után újra hallani az AIC-t, ráadásul először nem Layne-el akkora várakozást váltott ki az emberekben, hogy szinte mindenki tűkön ült, hogy "na, mi lesz már, mikor jön...stb."
Nyilván ez a fajta felfokozott várakozás, az "újdonság varázsa" effektus most már nem tudott fellépni, hiszen mindenki ismeri William hangját is, és sokan csak nyugtázták, "oké, itt vannak még, nem csak 1 lemezes csoda volt a visszatérés..".
Én legalábbis sok helyen ezt olvasom a különböző netes forumokon.
Ezen érdemes lenne elgondolkozni, hogy tényleg erősebb-e az előző lemez, vagy csak már annyira ki voltunk éhezve rá, hogy emiatt tűnhet erősebbnek.
Én pl. határozottan úgy érzem, hogy ez az előző lemez kistestvére/folytatása, tehát méltó utódja annak.
Legalábbis nálam mindenképpen. :)
Idézet
 
 
+15 #23 GTJV82 2013-05-31 09:12
Egyáltalán nem értem a fanyalgást. Szerintem ez a lemez ugyanolyan 100%-os AIC esszencia, mint az előző, és minőségében, hangzásában, stílusában is méltó követője a BGWTB lemeznek. Nekem ez bőven elég. :)
Azért meg nehogy szomorkodjunk már, hogy 4 év után 67 perces lemezt kapunk. :)
10/10, csont nélkül.
Év lemez gyanús..
Idézet
 
 
+4 #22 Scud 2013-05-30 18:51
Idézet - Equinox:
Idézet - Scud:
Ha az új AIC lemezeket még nem ismerem, akkor inkább az előzővel kezdjem ugye?

Mindenképpen. Kb úgy aránylik ez a Black Giveshez mint kutyás lemez a Facelifthez (hogy ne direkt a Dirtöt mondjam mert unfair lenne hasonlítgatni ahhoz bármit is)


Köszi. Közben el is kezdtem, mire vissza csekkoltam ide. :)
Idézet
 
 
+4 #21 Norbi 2013-05-30 17:52
Idézet - Equinox:
Idézet - Scud:
Ha az új AIC lemezeket még nem ismerem, akkor inkább az előzővel kezdjem ugye?

Mindenképpen. Kb úgy aránylik ez a Black Giveshez mint kutyás lemez a Facelifthez (hogy ne direkt a Dirtöt mondjam mert unfair lenne hasonlítgatni ahhoz bármit is)

Hát ja.A Dirt az Dirt.
Idézet
 
 
#20 Equinox 2013-05-30 17:31
Idézet - Scud:
Ha az új AIC lemezeket még nem ismerem, akkor inkább az előzővel kezdjem ugye?

Mindenképpen. Kb úgy aránylik ez a Black Giveshez mint kutyás lemez a Facelifthez (hogy ne direkt a Dirtöt mondjam mert unfair lenne hasonlítgatni ahhoz bármit is)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.