Shock!

október 29.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Alice Cooper: Welcome 2 My Nightmare

Jókat vigyorgok magamban, amikor valaki katyvasznak, popnak, countrynak titulálja az új Alice Cooper album egyes dalait vagy egészét, netán értetlenségét fejezi ki az anyag hallatán. Ez ugyanis egyedül arra utal, hogy a színtéren közel ötven éve jelenlévő sokk rock mester munkássága rengeteg ember számára még ma is kimerül a '80-as évek végének Desmond Childdal kreált nagy sikerdalaiban, és nem vették a fáradtságot ahhoz, hogy visszaássanak a '70-es évek első feléig. Tény persze, hogy nekem is a '80-as évek második felének Alice lemezei a kedvenceim – nem is elsősorban a Trash, hanem inkább a Kane Robertsszel készült két anyag, amelyek előkészítették Vincent Damon Furnier feltámadását –, és azzal is tisztában vagyok, hogy az igazán régi Cooper albumok mai füllel nem feltétlenül hallgattatják magukat mindenkinél. A dalokkal nincs gond, azok nagyon is jók, de a hangzás, a hangszerelés kétségtelenül fura lehet annak, aki egyedül a Poison ismeretében beteszi mondjuk a Love It To Death-t vagy a Billion Dollar Babiest. Nem is csodálom, ha sokan visszariadnak ezektől, én is szívesebben hallgatom a korai Alice nótákat modernebb koncertverziók formájában.

megjelenés:
2011
kiadó:
Bigger Picture
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Az 1975-ös Welcome To My Nightmare a fentieket figyelembe véve is különösen bizarr mérföldkő, ugyanis ez volt az énekes első tényleges szólóalbuma (előtte az Alice Cooper név a teljes bandát takarta), és Bob Ezrin producerrel valami egészen sajátos elegyet sikerült létrehozniuk rajta. Az Alice rockszínházasdiját csúcsra járató konceptanyag sok tekintetben eltért elődeitől, más szempontból pedig az azokon megkezdett út folytatását jelentette: mondani sem kell, elképesztő sikert aratott, és a későbbiekben is etalon maradt Cooper munkásságát tekintve. Nem kis kockázat ilyen előzményhez ennyi év után folytatást készíteni, de Alice és Ezrin mégis megreszkírozták, amiért dicsérem a bátorságukat. Abba persze inkább ne menjünk bele most, mennyire második rész a Welcome 2 My Nightmare, hiszen jól emlékszem rá, amikor Cooper az 1994-es The Last Temptation idején is azt hangoztatta, hogy azon a '75-ös sztorit boncolgatják tovább, de ez talán mindegy is. A lényeg, hogy itt a lemez, és jó. Mi több, nagyon jó.

Annyiban igazuk van a katyvaszt kiáltóknak, hogy a Welcome 2 My Nightmare valóban igen változatos album, amin tulajdonképpen Alice összes, egyébként markánsan elkülönülő korszaka felvonul. Összességében a korai Cooper hangulat a mérvadó, a hangzás azonban még amellett is modernebb, korszerűbb, hogy sokszor kifejezetten vintage jelleget kap. Ami viszont a legfontosabb: nem igazán hallok itt tölteléket, még annak ellenére sem, hogy bizonyos dalok többeknek garantáltan az idegeire mennek majd. Ezen a ponton azonban szeretnék mindenkit emlékeztetni rá, hogy elődjéhez hasonlóan ez is egy konceptanyag, vagyis a sztori szempontjából még a legbizarrabb húzásoknak is megvan rajta a maguk jelentősége.

A lemez eleve roppant meggyőzően indul az I Am Made Of You-val, ami egyáltalán nem tipikus nyitónóta a maga lassú építkezésével, a hangulat azonban mindenért kárpótol. Még a verzékben Cooper hangjára tett rémes vocoderért is... Visszafogott téma, de tökéletesen alkalmas rá, hogy megalapozza a következő egy órát, és beszippantsa az embert. A folytatás pedig tényleg amolyan igazi lidérces utazás, ahol minden van, akárcsak valami csiricsáré karneválban. És az benne a legőrültebb, hogy Alice és Ezrin mindezt valóban rendszerbe foglalta. Így aztán simán megférnek egymás közelében a Buckcherry gitáros Keith Nelsonnal jegyzett Caffeine, a totál régi Alice Runaway Train, a The Congregation és a nem kicsit Rolling Stones-ízű I'll Bite Your Face Off rock'n'rolljai, a Ghouls Gone Wild boogie-s talpalávalója, Beach Boys-szerű refrénje, illetve a teljesen hibbant momentumok.

Utóbbi kört gyarapítja például a Last Man On Earth, amiben Alice tébolyodott kintornásként gajdolja a szöveget, az embernek pedig egyszerűen nincs kedve nevetni rajta, mert tényleg az egész lemezben ott rejlik az az enyhén pszichopata mellékíz, ami olyannyira legendássá tette annak idején Coopert. A szöveg és a zene egysége gyakorlatilag perfekt, tanítani lehetne. Nem állítom, hogy középtájt a Disco Bloodbath Boogie Fever címéhez méltó zenéje nem teszi próbára a tűrőképességemet, de valami perverz módon még ez is passzol ide, tényleg teljesen komplett a zenei utazás. Egyformán jól esik közben a fülnek a remek Something To Remember Me By ballada vagy a Well Hell Comes Home sötétebb, riffesebb horror-hangulata, a jóelőre belengetett Ke$ha-féle duett, a What Baby Wants pedig valóban igazi sláger. Utóbbi némileg archaikusabb, hagyományosabb hangszereléssel simán ott lehetett volna Alice két évtizeddel ezelőtti csilivili pop metal albumain, és még a gitárszólók is remekül ülnek benne. Akár komolyabb durranás is lehet belőle, ha a kiadó és a menedzsment megfelelően aknázza ki a benne rejlő lehetőségeket. A szintén közel tökéletes I Gotta Get Out Of Here akusztikusabb megközelítése után érkező instru The Underture már inkább csak lezárja ezt a furcsa kavalkádot, mintsem még hozzátenne valamit, de üsse kő, itt tényleg bármi belefér...

Persze nem Ke$ha és Keith Nelson az egyedüli vendégek az anyagon: a mostani turnézenekar mellett felvonul a dalokban Cooper teljes korai szólóbandája (mínusz természetesen a még '97-ben elhunyt Glen Buxton gitáros), John 5, sőt, némi háttérvokálozás erejéig még a leghűbb mai követő, Rob Zombie és az egykori zenésztárs, Kip Winger is hallatják a hangjukat itt-ott. Mit mondhatnék még ezen kívül? A hangzás állat, a hangulat tényleg magával sodor, és rengeteg a fogós, kiirthatatlan dallam is – nekem nem kell ennél több Alice-től. Az énekes az említett '80-as évek közepi újjászületése óta sosem csinált gyenge lemezt, de megkockáztatom, hogy a Welcome 2 My Nightmare ott van az azóta született legjobbak között. Én személy szerint az említett The Last Temptation óta nem hallgattam ilyen szívesen egyik anyagát sem, pedig alapvetően mindegyiken akadtak kedvenc dalaim.

 

Hozzászólások 

 
-18 #5 Ricsi 2011-10-26 09:40
Azért nem véletlen, hogy a jelenleg zajló turnén egyetlen dalt játszik összesen a "katyvaszról". Lehet, hogy ciki meg Balkán a 80-as, kilencvenes évek Aliceéhez mérni a mostani cuccot, de én akkor szerettem, értettem meg a rockzenét. Akkor AC is nagy rocker volt, szöges dzsekiben, véres ruhában. Most meg nem rocker, sőt nem is volt az. 20 éve pályafutásának hazugságban telt. A marha nagy igazság sztem az, hogy amit eléraknak, azt elénekli. Legyél rocker, horror atya, hős szerelmes, most meg szürrealista, mert most ez jön be. Véc ciki a pókjelmezbe bújt Alice a színpadon!
Rendben. De legalább a dalok jók lennének! Legyen rádió rock, mint a ...bite you, de akkor legyen Coldplay-minőség! Legyenek balladák, de minimum Hell is living...
Nem tudom, Alice bácsi meddig fog élni, hosszú életet kívánok neki, de számomra sajnos a WTN 2 jelenti a legenda halálát.
Idézet
 
 
+5 #4 Pitta 2011-10-13 17:11
Már évek óta esedékes lenne egy hazai koncert. Remélem ennek a lemeznek a turnéjával elér hozzánk is. A most zajló best of turné programja valószínűleg jobban illeszkedett volna a hazai közönség ízlésvilágához, de talán megbirkóznak ezzel is a konzervatív rockerek.
Idézet
 
 
+6 #3 Generica 2011-10-13 15:17
Ha már a '97-es PeCsa buli szóba került, említsük meg Reb Beach-et, és Paul Taylor-t is a Wingerből, ők sem akárkik.

És mivel Alice Budapestet fényezte az amcsiknak nemrégiben, igazán lehetne egy koncert 14 év után itthon.
Idézet
 
 
+6 #2 AGabor 2011-10-13 08:04
Ha minden igaz, az 1997-es Budapesti koncerten Jimmy DeGrasso ült a dobok mögött. Érdekes, hogy a Theatre of Death, LIve at Hammersmith (2009) koncerten sokkal kevésbé volt meggyőző, dinamikus, egyedi a játéka. Ebben persze a hangzás (keverés) is jelentős szerepet játszik. És valljuk be, Eric Singer nagyon magasra tette a lécet. Alice helyében nem is engedtem volna vissza a Kiss-be. Legalább az új albumot vele doboltattam volna fel.
Idézet
 
 
+8 #1 AGabor 2011-10-13 07:51
A régi dalok tényleg sokkal élvezhetőbbek az újabb koncertjein. A legjobb közülük a 2005-ös Montreux Festival-on rögzített buli. A ritumus szekció, illetve egészében a zenekari kíséret elképesztően erős volt akkor.
Egy másik nagyon jó koncertje az 1997-es Budapesti. Anno megvolt VHS-en (m2-ről felvéve). Hosszú idő után pár hete végre megtaláltam a neten. VHS-ről lett digitalizálva, tele van kép és hanghibával, de még így is nagyon erős - a zenésztársak (különösen Ryan Roxie) pokolian beleélték magukat a játékba. A dobos stílusa is egyedi, a dob hangzása extra fémes (szerethető). A hang kb. mintha a WC-ből szólna (doboz hang, semmi mély), de remastereltem picit, így már azért élvezhető. Azért jó lenne valami jobb minőségű változathoz hozzájutni belőle...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Rise Against - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.