Shock!

június 25.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Alice Cooper: Along Came A Spider

Valahol zsibbasztó belegondolni, hogy Vincent Furnier – ismertebb nevén Alice Cooper – idén februárban ünnepelte 60. születésnapját, az Along Came A Spider pedig már a huszonötödik sorlemez, amin elénk tárja jellegzetes gondolatait.

megjelenés:
2008
kiadó:
SPV / HMP
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

A világ egyik örök kedvenc rémisztgetője az utóbbi években elég jól visszatalált klasszikus, '70-es éveket idéző önmagához, és ezúttal is ugyanúgy ott kísért a dalokban a korai lemezek hangulata, mint az utóbbi pár albumon, ám némileg modernebb az összkép, mint például a legutóbbi Dirty Diamonds esetében. Néhol határozottan az az ember benyomása, mintha Alice egyensúlyt akart volna teremteni karrierje egyébként elég markánsan elkülöníthető korszakai között. Amúgy meg egy hagyományos sztorimesélős konceptlemezről van szó (naná, hogy egy sorozatgyilkosról), ilyet pedig az 1994-es – és elég méltatlanul elfeledett – The Last Temptation óta nem csinált, még ha a Brutal Planet – Dragontown kettősnél volt is valamiféle laza szál a dalok között.

Alice Coopert mindig jó hallani, de szögezzük le mindjárt az elején, hogy az Along Came A Spidert nem fogjuk évek múlva a tekintélyes életmű fénypontjai között emlegetni. Akadnak rajta nagyon jó nóták, szó se róla, de az énekes ezek mellett szép számmal szállította a stúdióba a töltelékeket is. Utóbbiakat is simán meg lehet hallgatni, ha szereted a golfrajongó sokk-rock keresztapát – különös tekintettel a '70-es évek mérföldkőnek számító rockszínházas anyagaira – , de libabőrt nem okoznak, inkább csak olyan aranyosan ismerősen, szeretnivalóan hatnak. Az erősebb pillanatokat ráadásul az album elejére pakolták fel, ami óhatatlanul a műsor ellaposodását vonja maga után.

Az intró után indító I Know Where You Live elsőre talán furcsa a maga Keith Richards-osan fakezű, nyers gitártémájával és rajzfilmszerű verzéivel, de a hasonlóan alapra vett kórus már tarol és meggyőz, a folytatásban érkező Vengeance Is Mine pedig talán az egész anyag legsikerültebb tétele. Igazi gonoszul riffelő Alice rock'n'roll ez jellegzetes halálmadár refrénnel, amiben ugyanúgy ott rejtőzik a korai hangulat és a Kane Roberts gitáros fémjelezte '80-as évekbeli éra fémesebb, szikrázóbb megközelítése, a remekbeszabott szólót pedig az öreg egyik nagy rajongója, Slash karcolta fel. Ha netán még mindig nem hinnéd el, hogy Marilyn Manson annak idején elég sokat tanult Alice-től, a Wake The Dead-et ajánlanám figyelmedbe, ahol a régi haver, Ozzy Osbourne társszerzősködött Alice mellett, és ugyan a borítón nem jelölik, tisztán hallható a háttérvokálokban, sőt, szájharmonikát (!) is ragad. Ha ez nem speciális vendégszereplés, akkor nem tudom, mi az...

Telitalálat a Catch Me If You Can is, ahol meggyőzően csúszik egybe a '70-es és '80-as évek Alice Coopere és az (In Touch With) Your Feminine refrénje is kiirthatatlan, a Wrapped In Silkkel azonban megkezdődik a közhelyes és kiszámítható dalok sora, amik aztán egészen a végéig kitartanak. Csak a záró I Am The Spider hozza vissza a kezdés erejét a maga tenyérizzasztó, kísérteties kriptaszagával, az ember itt simán megérti, miért rettegték Alice Coopert cirka 35 évvel ezelőtt. Mire azonban idáig elérünk, már túljutottunk két elég semmitmondó balladán (a beatleses Killed By Love még kellemes is a maga módján, a Salvation azonban határozottan gyenge és nyögvenyelős) meg a lemez egyértelmű mélypontjának számító, rettenetesen bárgyú és vásári I'm Hungryn. Utóbbit inkább nem kellett volna...

Ha a folytatás is tartaná az első négy-öt dal színvonalát, simán pezsgőt lehetne bontani az utóbbi tizenakárhány év legjobb Alice Cooper albumára, de az ábra sajnos nem ez, korántsem egységes a színvonal. Nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a lemez elég furcsán szól, kissé tompa és száraz a sound, ami lehetett akár koncepció is, de akkor sem igazán nyerő a végeredmény. Eric Singer például egészen biztosan megérdemelt volna ennél erőteljesebb dobhangzást, úgy bizonyára az összkép is másmilyen lenne. Néhol Alice védjegyszerű ármánykodását sem domborítja ki annyira a produkció, mint az kívánatos lenne.

A magam részéről kábé mióta az eszemet tudom, szeretem az öreget, így aztán szívesen hallgatom az Along Came A Spidert, rendszeresen elő is került az utóbbi hetekben, de objektíven nézve ez azért nem egy mestermunka. Talán furcsa, amit mondok, de összességében nézve az utolsó Rob Zombie anyag (Educated Horses) jobb Cooper lemez volt, mint ez.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.