Shock!

október 31.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Airbourne: Breakin’ Outta Hell

airbournelp_cAhogy legnagyobb mestere és példaképe, az AC/DC, úgy az Airbourne sem próbálja meg lemezről lemezre feltalálni a kereket. Most, hogy megérkezett a negyedik album, ki merem jelenteni, amihez amúgy eddig sem fért sok kétség: Joel O'Keeffe-ék végérvényesen lehorgonyoztak annál a stílusnál, amit olyannyira tökéletesen elkaptak a debütáló Runnin' Wildon, és ahogy Angus Youngéknak, úgy nekik sem akaródzik különösebben módosítani a recepten. Ezzel amúgy nincs semmi gond, akadnak zenekarok, akiknek jól áll az ilyesmi, másoknak meg nem. Az Airbourne pedig kétségtelenül az első kategóriába tartozik.

Mindez egyébként távolról sem azt jelenti, hogy Joelék lemezei egymással szabadon felcserélhetők lennének, mint ahogy az AC/DC esetében sem hajtható végre ilyen művelet. Elvégre ki merné azt állítani, hogy a Back In Black meg a Fly On The Wall ugyanolyan? Na ugye... Az Airbourne teljesítménye persze többé-kevésbé egyenletesnek tekinthető (fiatalok még a megszürküléshez), de nálam hosszabb távon azért az említett Runnin' Wild maradt tőlük a favorit, a No Guts. No Glory.-t még vitte a lendület, a legutóbbi Black Dog Barkingot viszont már messze nem pörgettem annyit. Érezhette a banda is, hogy a nüanszok még az ilyen tufa, kettő-négyes rock'n'rollnál is számítanak, én legalábbis egyértelműen ennek tudom be, hogy ezúttal ismét az első albumon alkalmazott legendás producerrel, Bob Marlette-tel bútoroztak össze a Breakin' Outta Hell munkálataira. A dolog amúgy be is vált, mert egyértelműen erősebb ez a lemez, mint a legutóbbi. De lényegi változások ezzel együtt sincsenek, ez továbbra is az Airbourne, és kész.

megjelenés:
2016
kiadó:
Spinefarm
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 28 Szavazat )

Azért nehéz mit írni az efféle csapatokról és lemezekről, mert stílusát tekintve a világon semmi újszerű vagy különleges nincs abban, amit elővezetnek. A jó dalok mellett az Airbourne-t is elsősorban a mindent elsöprő lendület, a hallható őszinteség és elsősorban a mániákus, tényleg elképesztően energikus élő előadások emelték ki a követők és klónok tengeréből. Egyébként tök szimpla Young-boogie-kat tolnak különböző tempókban, a lényeg azonban mindig ugyanaz, és azt a '70-es évek közepe óta ismerjük. Még a szövegek tematikája is ugyanazon a szűk skálán – bulik, pia, csajozás, rock'n'roll – mozog, mint mindig, aztán valahogy tőlük mégis megeszi az ember, amire másoknál csak legyint. Vagyis a bandában egyértelműen ott van az a bizonyos megfoghatatlan x-faktor, ami látszólag csak apró plusz, a rockszakmában mégis komplett karrierek múlnak rajta. És ezen nincs is nagyon mit túlelemezni. Ez pedig egy jó lemez tőlük a megszokott stílusban, és kész.

Mivel a banda elég homogén világban alkot, és összességében szinte minden körülmények között oda-vissza lehet hallgatni az albumaikat, nem feltétlenül cincálnám ízekre az anyagot. A címadó, az adott keretek között még némi újdonságot is hozó Rivalry, a Get Back Up, az I'm Going To Hell For This, a Do Me Like You Do Yourself vagy kedvencem, az It's All For Rock'N'Roll zárás egyértelmű jövőbeli koncertslágereknek tűnnek, és ugyan becsúszott közéjük egy-két töltelék is, amelyeket inkább csak a menetrendszerű lendület visz a hátán, nagy problémákról nem tudok beszámolni. Szokásosan ütős megszólalású, feelinges albumot csináltak megint.

Tavasszal, az AC/DC körüli kavarások csúcsra járása idején dumálgattunk Lénárd Lacival arról, mit kellene vagy nem kellene most tennie a Young Műveknek, Laci pedig egy verzióként poénból bemondta: szálljon be Angus az Airbourne-ba, és legyen innentől fogva az az AC/DC. Akkor persze jót röhögtünk ezen, viszont megmaradt bennem a mondat, mert valahol tökéletesen érzékelteti, micsoda kakaó rejlik Joel O'Keeffe-ékben. Nem nevezném tökéletesnek a Breakin' Outta Hellt, és nem is adok rá ennél magasabb pontszámot, de a zenekar lehengerlő ereje most is maradéktalanul átjön belőle. A Runnin' Wildot most sem tudták felülütni – szerintem ez már így is marad –, de ezzel együtt is újfent megvettek maguknak.

 

Hozzászólások 

 
#6 Gróf 2016-10-10 14:50
Élőben erős ez a banda.Jelen lemez erősebb mint az előző.Mikor az első lemezük megjelent gondoltam itt egy csapat aki írhatna AC/DC-nek egy jó lemezt. (Black Ice :( ugye )
Idézet
 
 
+3 #5 James Smith 2016-10-08 17:29
Ez a banda már kinőtte az AC/DC másolat titulust és sokkal jobb zenét játszanak. Nem beszélve arról, hogy jobb zenészek.

Nagyon szórakoztató album!
Idézet
 
 
+1 #4 neduddmegki 2016-10-07 16:08
A "No Guts..." is naggyon jó volt, ez talán annál nem jobb. A gyenge pont sajnos az ének, legalábbis lemezen egy idő után fárasztó. Egy Bon Scott féle hanggal, és érzelemmel töltöttebb ének stílussal tökéletes AC/DC utód lehetnének.
Idézet
 
 
+6 #3 NOLA 2016-10-07 13:45
Szerintem is jobban sikerult mint az elozo, de a Runnin' Wild-ot nem fogják már felulmúlni..., nekem is az a kedvencem Toluk.
Foleg a porgosebb dalok jonnek be errol a lemezrol, mint a Thin the Blood, Down on You...
Néha viszont nagyon elkap az az érzés, hogy valamelyik dal/dalok már szerepeltek az elozo lemezeken is ;-), ...nem baj, azért még nagyon fog porogni az esti "kiruccanások" elott ez az anyag is :-)
Idézet
 
 
+11 #2 kaffer 2016-10-07 10:15
Élőben meg brutálisan kurva jók !
Idézet
 
 
+9 #1 notreadam 2016-10-07 06:03
Mérföldekkel jobb az előző albumnál!!!Kirá ly anyag!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.