Shock!

október 31.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Airbourne: No Guts. No Glory.

A március elején Budapesten is megalázóan tökéletes koncertet adó ausztrál Airbourne-t sokan hajlamosak leírni azzal, hogy sima AC/DC klón, amiben van is némi igazság, a dolog azonban nem kizárólag ennyiről szól. A Dürerben még amellett is a jelenkor egyik legfeszesebb, leghúzósabb rockbandája feszült a hangszereknek, hogy valahol minden daluk, minden egyes riffjük visszavezethető Angus Younghoz.

megjelenés:
2010
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

Eredetiség ide vagy oda, ha nagyon őszinte akarok lenni, az Airbourne debütálását, a Runnin' Wildot még többet is hallgattam, mint a Young Művek egyébként szintén bivalyerős utolsó albumát, a Black Ice-ot. A koffeintúladagolt kenguruvadász gyerekek a jelek szerint nemcsak engem győztek meg, hiszen az album komoly sikert aratott világszerte, a No Guts. No Glory.-t pedig már mindenfelé tekintélyes rajongótábor várja.

Aligha számított bárki is arra, hogy az Airbourne receptje megváltozott a Runnin' Wild megjelenése óta eltelt néhány év során, és nem is történt elmozdulás: továbbra is abban a négynegyedes boogie rock'n'rollban utaznak, amit az AC/DC tett milliók kedvencévé Los Angelestől Fokvároson át Pekingig. Kár is lett volna kísérletezni, ugyanis iszonyatosan érzik ezt a zenei világot, és bűn lenne csak azért másfelé tapogatózniuk, mert állandóan mindenki Angusékat dörgöli az orruk alá. Igazságtalanok egyébként ne legyünk az Airbourne-nal, hangzásuk, megszólalásuk ugyanis legalább annyira emlékeztet az AC/DC '80-as évek-beli amerikai követőire – például a marylandi Kixre –, mint magukra a nagyokra: dúsabb, néhol stadionrockosabb ez a sound, mint Angusék puritánabb, néha végletesen szikár és szimpla hangzású lemezei.

Különösebb bölcselkedésnek nem látom értelmét a No Guts. No Glory. kapcsán, mert ha a Runnin' Wildot szeretted, két-három hallgatás után ezeket a dalokat is torkod szakadtából üvöltöd majd. A stílus ugyanaz, a színvonal hasonló, a hangzás pedig talán még jobb és lüktetőbb is, mint a bemutatkozó albumé volt. Azt meg nyilván mindenkinél az idő dönti majd el, hogy hosszabb távon mennyire zárkózik fel ez a lemez az első mellé. Én már csak azért is jó esélyt látok erre, mert még az öt (!) zsírúj bónuszdallal megspékelt speciális kiadást sem érzem túlzásnak, és simán tudom órákig hallgatni oda-vissza. Biztos akad, akinek ilyen relatíve egysíkú zenéből sok egy teljes órányi, de nekem egy AC/DC albumot sem esik nehezemre akár egymás után többször is végigpörgetni akár otthon, akár egy hosszú autóúton. Így aztán most is csak hátradőlök és élvezem a dalokat, amik között megint van gyors, izgága AC/DC, húzós, zsíros AC/DC, kimért, minimalista AC/DC és slágeres, himnikus AC/DC. Vagyis ebben a zárt zenei világban is a lehetséges maximális változatossággal játszanak.

Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy kijelentsük, a No Guts. No Glory. lazán ott lesz 2010 legjobb tiszta rocklemezei között, és vélhetően az Airbourne sikerszériája is folytatódik vele, méghozzá abszolút megérdemelten. A Born To Kill, a No Way But The Hard Way, a személyes kedvenc Bottom Of The Well, a Steel Town és társaik tényleg egy agyig telt klub után üvöltenek, és egyszerűen meg kell találniuk az utat a közönséghez. Hidd el, fognak ők még a PeCsában is koncertezni....

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.