Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Adrenaline Rush: Adrenaline Rush

adrenalinerush_cTavalyi lemezről van szó ismét, de úgy érzem, hogy a melodikus muzsikák rajongóinak több szempontból kihagyhatatlan ez az anyag – bár nem feltétlenül lesz pozitív hangvételű ez a lemezkritika. Általában nem szoktam magam felbosszantani zenehallgatás közben, de ami itt hallható, az még nálam is kihúzta a gyufát. Mindenek előtt a W.E.T. és az Eclipse gitáros-énekes-producer-dalszerzőjére, Erik Martenssonra tudok talán a legjobban haragudni (illetve csak a szemöldökömet nem vagyok képes visszarángatni a homlokomról), mert elsősorban neki köszönhetjük ezt az albumot, és élete talán legjobban sikerült dalait pakolta rá erre a lemezre. Viszont sajnos összetalálkozott egy svéd gyereksztárból, mára dögös bombázóvá érett énekesnővel, akit olyannyira nehezen elfogadható hanggal áldott meg a sors, hogy ebben a zenei közegben ez bizony édeskevés.

megjelenés:
2014
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 10 Szavazat )

Tave Wanningnak hívják a szóban forgó hölgyet, aki már tízéves korában ünnepelt sztár volt hazájában, és egy kétszemélyes popduóval szórakoztatta a nagyérdeműt. A Peaches formáció Norvégiában még platinalemez státuszt is elért egy rózsaszínű helikopter című dalocskának köszönhetően, de ez már a múlt, mi foglalkozzunk inkább a jelennel. Miután Tave betöltötte a húszat, elhatározta, hogy melodikus rockzenekart alapít, és ehhez nem mást, mint Erik Martenssont vonzotta be magához. Erik köztudottan kiváló dalszerző, és a szemrevaló hölgynek nyílván még ő sem tudott csak úgy hipp-hopp nemet mondani. De nem sak ő látta meg benne a potenciált és a tutibiztos marketingsikert, hanem a Frontiers kiadó emberei is. A bombasikerhez viszont még mindig nem elegendő a mozgalmas múlt, a profi zenészek és a mindent vivő látvány, mert ahhoz bizony jól megkomponált dalok is kellenek. Martenssonra ebben is lehetett számítani, aki még ráadásul olyan bika hangzást is kanyarintott a bemutatkozó produkcióhoz, hogy a fal adja a másikat... Mindezek ellenére mégis valami még mindig hiányzik. Ja igen, persze: a HANG!

Számomra elképzelhetetlen, hogy egy olyan kiváló muzsikus és producer, mint Erik, nem hallja, hogy ennek a csajszinak könyörtelenül idegesítő és kifforratlan hangszíne van. De végül is nem is ez a legbosszantóbb az egészben, hanem az, hogy a bemutatkozó lemezen oltári nagy DALOK hallhatóak! Így, csupa nagy betűvel leírva. Martensson hallhatóan mindent beleadott a dalszerzésbe, és Wanning kisasszony kedvéért eldurrogtatta a legtüzesebb pedárdáit (gondoljatok bármire is). És egyszerűen vicc, hogy ezekhez a bivalyerős nótákhoz nem találtak egy dögösebb hangú énekesnőt. A Mötley annak idején még az ördöggel is üzletet kötött volna (nem mintha ezt nem tette volna meg amúgy is...) az olyan bombaslágerekért, mint amilyen a nyitó Black And Blue, a klippel megtámogatott Change-ért cserébe pedig Vince Neil talán még a haját is levágatta volna a '80-as években... Egymást követik a korongon az arénákba való együtténeklős gigaslágerek, mintha csak egy KISS-, Warrant- vagy Poison-koncerten lennénk. Az ember pedig eközben folyton csak arra tud gondolni, hogy mennyivel többet érdemelnének ezek a dalok ennél a hangnál, és milyen jól jönne ide egy igazán dögös hangú énekesnő vagy akár énekesbácsi... Amikor például Tave kiénekli az egyik dal versszakának a végén azt, hogy „béééééiiijjbeeeee...", konkrétan elviselhetetlen fájdalmat tud okozni...

No de elég a kukacoskodásból, nagyjából kifejtettem, mi bosszant és mit nem értek. Sokadik hallgatásra ugyanakkor szerencsére az ember megszokja a meglepően feljavított és sűrű vokálokkal dúsított gyenge énekhangot is, de ez csak azért történik meg, mert maguk a nóták egyszerűen felülírják Tave képességeit. A Want It All, a Hit You Like A Rock, a Girls Gone Wild vagy éppen a When We're Gone a csillagokba repítették volna a zenekart néhány évtizeddel ezelőtt, de a siker garantáltan most sem fog elmaradni, hiszen Tave-nek gyakorlatilag még énekelnie sem kell ahhoz, hogy megtöltsön egy arénát. Ha olyan feszes bőrcuccokban lép fel a koncerteken is, mint amilyenekben a fotókon látható, az valószínűleg minden egészséges férfiember fantáziáját megmozgatja majd. Ha pedig mindezek a külsőségek ultradallamos, arénákba való, dögös rockhimnuszokkal keverednek, talán nem is kell ütősebb kombináció után kutatni a tökéletes eladhatósághoz.

A végeredmény tehát a sokadik hallgatásra már nem is olyan vészes, de inkább úgy mondanám, hogy megszokható. Ha az egyébként szimpatikus Tave marad az Adrenaline Rush énekesnője, akkor sürgősen vegyen leckéket esetleg Tina Turnertől, hogy egy kis szőr növekedjen a hangszálaira – énekórákra amúgy nem is lenne szükség, mert se intonációs, se ritmikai problémák nincsenek vele. Martenssontól pedig a következő lemezre is hasonló minőségű dalokat várok, és reménykedem, hogy vannak neki még tartalékban nagyot durranó öteletei. Biztos vagyok benne, hogy Tave nem csak nálam verte ki a biztosítékot ezzel a kinézet/hang paradoxonnal, és a pontszám is csak a meglepően kitűnő dalok miatt kúszott fel ilyen magasra. Mert bizony az az igazság, hogy dallampártiaknak ez a lemez még így, ebben a formában is kötelező!

 

Hozzászólások 

 
#2 Draveczki-Ury Ádám 2015-04-16 09:00
Idézet - queensryche999:
Ha már Feri megemlítette Erik Martenssont: izé... lassan 2 hónapja kint az új Eclipse lemez, nem írtok róla? (Nem rémlik, hogy volt.) Hiba lenne kihagyni, már csak azért is, mert a Sweet & Lynch mellett az év eddigi legjobb melodikus rock/hard rock anyagai között van és ezzel egy cseppet sem túloztam. Komolyan, le a kalappal a zenekar előtt. Szívesen olvasnék róla itt is, lehetőleg olyan szerző tollából, aki szereti az ilyen zenét. Az új Devil's Train is megérne egy misét, nagyon-nagyon erős lett.

Ugyanez áll Joe Holmes Farmikos projektjére is, ami szintén zseniális és aminek munkálatairól többször informáltatok minket. Ez is kint van már egy ideje, hiánypótló lenne egy kritika.

Lesz mindhárom.
Idézet
 
 
+1 #1 queensryche999 2015-04-16 08:15
Ha már Feri megemlítette Erik Martenssont: izé... lassan 2 hónapja kint az új Eclipse lemez, nem írtok róla? (Nem rémlik, hogy volt.) Hiba lenne kihagyni, már csak azért is, mert a Sweet & Lynch mellett az év eddigi legjobb melodikus rock/hard rock anyagai között van és ezzel egy cseppet sem túloztam. Komolyan, le a kalappal a zenekar előtt. Szívesen olvasnék róla itt is, lehetőleg olyan szerző tollából, aki szereti az ilyen zenét. Az új Devil's Train is megérne egy misét, nagyon-nagyon erős lett.

Ugyanez áll Joe Holmes Farmikos projektjére is, ami szintén zseniális és aminek munkálatairól többször informáltatok minket. Ez is kint van már egy ideje, hiánypótló lenne egy kritika.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.