Shock!

október 30.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Adrenaline Mob: Dearly Departed

0107amddKi gondolta volna, hogy a Mob tavalyi albumának egyik legerősebb szerzeménye, a Dearly Departed ennyire aktuális lesz 2015-ben, és ki gondolta volna, hogy a Twisted Sister és jelen esetben az Adrenaline Mob legendás ütőse, A. J. Pero ilyen tragikus hirtelenséggel fog eltávozni közülünk? A szomorú események azután következtek be, hogy a zenekar megjelentette soron következő speciális anyagát, amelyet természetesen még Pero dobolt fel, és amelyen többnyire feldolgozások és újraértelmezések hallhatók.

Biztos mindenkinek tele van már a hócipője az ilyen-olyan újragondolásokkal, tribute cuccokkal és jútyúbos dömpinggel, ami valahol érthető is, és számos esetben valóban a kreativitás hiányára utalnak ezek a próbálkozások. Azonban a zenészek és zenekarok számára sokszor legalább akkora kihívást jelent jól megvalósítani, friss életet lehelni egy unalomig ismert vagy kedvenc nótába, mint új szerzeményt komponálni. Engem mindig izgalommal tölt el, amikor egy ismerős dallamot más zenei közegben, mások által elkövetett verzióban hallok meg, legyen az akár rock, metal, pop, country, folk, szimfonikus vagy bármilyen elmebeteg feldolgozás, ezek mind-mind a zene végtelen lehetőségeinek tárházát bizonyítják. Persze néha bosszantó is tud lenni a dolog, de például az Adrenaline Mob esetében ilyesmire még véletlenül sem számítottam.

megjelenés:
2015
kiadó:
Century Media
pontszám:
- /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

A Mike Orlando stúdiójában rögzített anyag első hangjai is rögtön meggyőzik a hallgatót, és a lehengerlő megszólalás is egyre inkább a hangerő feltekerésére fogja ösztönözni az efféle dögös, adrenalintermelő muzsikára éhes zenerajongókat. A tavaly távozott John Moyer basszusgitáros hiánya miatt a mélyeket szintén Orlando játszotta fel a legtöbb itt hallható dalban, illetve az új arcot, Erik Leonhardtot is hallhatjuk már egy-két alkalommal. Többek között mindjárt a lemeznyitó Pat Travers Band-féle Snortin' Whiskey-ben, amely a blues rockerek egyik legütősebb és legnépszerűbb szerzeménye volt anno. Kábé húsz éve hallottam utoljára a nótát, de arra a zsíros, mocskos riffre még most is emlékeztem, amelyet a dal második felében Mike-ék még az eredetinél is jóval dirtybben prezentálnak. Az alapváltozat mocskosságát persze képtelenség ugyanúgy elővezetni, de Russellék besúlyosított verziójától sincs semmi hiányérzetem. A lemez címadójának rádiósított tétele, a Men Of Honorről kimásolt, félelmetesen ragadós Dearly Departed következik ezután, majd ismét egy teljesen kiszámíthatatlan dalra esett a New York-iak választása. Ez pedig nem más, mint a Charlie Daniels Band örökbecsű, The Devil Went Down To Georgia című country-nótája, amelyet Amerikában gyakorlatilag mindenki ismer, és számtalan feldolgozást is megélt már. De ilyet még egészen biztosan nem, mert ahogy ezt Allenék az arcunkba tolják, az minden pénzt megér. Mike zseniálisan ültette át gitárra a hegedűfutamokat, és amit itt összeszólózik, amellett szintén nem mehetünk el szó nélkül.

Itt meg is ragadnám az alkalmat arra – ha valaki még nem tette meg volna helyettem –, hogy Mike Orlandót besoroljam a legnagyobb húrnyűvők közé, mert a pali bizony roppant egyedi játékkal rendelkezik. Védjegyszerű, végletekig agresszív és villámgyors pengetési technikája ezer közül is felismerhető, fröcsögő, bugyborékoló hangzásáról már nem is beszélve. Nyújtásai, vibratói, de még a megszólalása is Zakk Wylde legszebb pillanatait idézik. Érdemes lecsekkolni YouTube-on is, vagy aki már látta élőben, az meggyőződhetett róla, hogy szinte folyamatosan háromujjas technikát alkalmaz, ami nemhogy akadályozza, de még elő is segíti a még gyorsabb és tökéletesen kipengetett skálázásokban. Képileg is hátborzongató, amit művel... Személy szerint sajnálatot érzek a hangszerek iránt, amikor gyilkolászni kezdi őket.

A nyugisabb Crystal Clear akusztikus átirata tökéletesen felkészíti a terepet a soron következő BLACK SABBATH Medley-hez (igen, így nagybetűvel), ami nyilván legelőször szúrta ki a szemem a borítóról, és amelyre a legkíváncsibb is voltam. Nem is értem, hogy ilyesmi korábban hogy nem jutott az eszükbe! Leszögezném, hogy Tony Iommi szellemét, hangzását és egyébként úgy mindenét még Orlando sem képes felidézni, így szigorúan ilyen hozzáállással érdemes befogadni e tiszteletadást. Az eredmény hálozzynak még így is több, mint szórakoztató! Az Into The Void nyitóriffje alapból katarzis, és Allen ösztönös hangja is olyan, mintha a kezdetektől fogva ebben a zenei környezetben alkotna. A katarzis után már nem is tudom, milyen jelzővel illessem a Sabbath Bloody Sabbath lemez gyilkos címadó szerzeményét, amelyet rögtön a Killing Yourself To Live követ ugyanerről a korongról. Itt már felvetődött a kérdés bennem, hogy mi jöhet még? Már így is sikerült az egyik legnagyobb kedvenc Sabbath-lemezemről két nótát egymás után fűzni, de fokozzák még egy kis Sweet Leaf-momentummal és a lekeverődő Electric Funeral-rifftömeggel, A. J. Pero pedig tökéletes és erőteljes alapot biztosít az attrakcióhoz. Pörgetései nyílván nem alázzák Brann Dailor vagy akár Mike Portnoy emberfeletti teljesítményét, de az embernek semmi oka panaszra a játéka hallatán. Russell hangja miatt viszont én még egy-két Dio- vagy Martin-korszakos szerzeményt is elviseltem volna (szigorúan egy különálló blokkban!), de távol álljon tőlem a nyafogás, az Ozzy-éra dalai is tökéletesen kifacsartak.

A hangulat meglepetésre még ezek után sem ül le, és a Men Of Honorról lemaradt, energikus Gets You Through The Nightot is simán odatehetjük a csapat legjobbjai közé. Az első lemezről átemelt, remekbeszabott Angel Sky akusztikus verziója viszont nem üt akkorát, mint az eredeti, és ugyanígy az All On The Line sem, de az anyag végére azért még odabiggyesztették a Queen, Tie Your Mother Downját levezetésképpen, amellyel szintén nem tudtak hibázni, és ezek után persze hajlamos is lennék maximális pontszámot kiosztani, de speciális anyagokat nem pontozunk.

Pero sajnálatos halálával egyre inkább úgy tűnik, hogy a Mob is átjáróház lesz, azonban a két főember még biztosan sokáig életben tartja majd így is a csapatot. Bár ha másért nem is, legalább a történtek miatt most azért elmehetnének egy kis pihenőre.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.