Shock!

Az ördögűző regény esete különös. Adva van egy remek könyv, ami megjelenése után nem sokkal fel is csücsült a bestsellerek trónjára, és azóta, vagyis ötvennégy éve folyamatosan nyomtatásban van. Szerzője, William Peter Blatty is megkapta a neki kijáró hozsánnacsokrot, elismerte őt a szakma és a publikum is. Szóval látszólag az univerzum nem létező egyensúlya helyreállíttatott. Csakhogy mégsem. Mert ott van az a film, amit, kis túlzással, mindenki látott. Azt viszont, milliós eladások ide vagy oda, biztosra veszem, hogy sokan azzal sincsenek tisztában, hogy először volt a Szó, és itt nem a forgatókönyvre gondolok. A probléma az, hogy a film mégiscsak agyonnyomta a regényt, holott William Friedkin műve legfeljebb vázlata, zanzásított szinopszisa a könyvnek. És ez nem túlzás.

1969-ben, az addig vígjátékok forgatókönyvírójaként és humoros regények szerzőjeként ismert William Peter Blatty nekiült egy komoly hangvételű könyv megírásának. Nem egészen önszántából tette. Akkoriban épp leáldozóban volt a vicceskedés Hollywoodban, helyette inkább a komorabb, realistább filmek kezdtek pörögni, Blatty pedig egyszerre munka nélkül találta magát. Volt viszont az írónak egy ötlete. Egy ideje már ott keringett a fejében, csak épp fogalma sem volt, hogyan álljon neki, egyáltalán, képes lenne-e megírni. Az ötlet magját egy 1949-es állítólagos démoni megszállás és ördögűzés esete adta. Blatty katolikus volt, ám hitével akkoriban épp hadilábon állt, és bármibe hajlandó volt belekapaszkodni, ami bizonyította volna Isten létezését, így azt, hogy a halál nem végleges. Ezért fogta magát, és kapcsolatba lépett a '49-es ügyben érintett pappal, s végül arra jutott, hogy a sztori nagyon is hiteles. Ezen felbuzdulva, hosszas terepmunka és anyaggyűjtés után, ihletet merítve az akkortájt mozikban vetített Rosemary gyermekéből is, levetette hátsóját egy székbe, ami egy tóparti bungalóban árválkodott, és írni kezdett. Ám sehová sem jutott. Először tárgyalótermi drámaként képzelte el a történetet, de aztán inkább tágasabb narratívák felé kanyarodott. (Nem volt ez azért annyira tévút, jóval később, 2005-ben került mozikba az Ördögűzés Emily Rose üdvéért, ami hasonló elbeszélésmódot választott, egészen meggyőző eredménnyel.) Blatty tovább küszködött, egy helyben toporgott, ezerszer újraírt minden egyes mondatot, hogy végül már zsongott a feje a saját maga keltette zűrzavartól. Végül úgy döntött, levegőváltozásra lesz szüksége, ezért hazautazott Los Angelesbe, ahol bevette magát egy magyar operaénekes vendégházába. És ott aztán, egy nap végre rájött, mi a baj. A regénynek Észak-Irakban kell kezdődnie.

Sajnos nem tudok olyan anekdotákkal szolgálni, hogy hát amikor mondjuk '92-ben először olvastam a könyvet, ígymegúgy, nekem ugyanis egészen egy évvel ezelőttig meg sem fordult a fejemben, hogy feléje szagoljak. Ennek pedig legfőbb oka a filmes adaptációja, amiről azt gondolom, hogy minden erénye és stilisztikai erőssége ellenére is súlyosan túlértékelt. De aztán nem olyan rég láttam egy ′70-es évekbeli interjút, amiben Friedkin olyasmit ejtett ki szája kerítésén, hogy Blatty regényét évek múltán a nagy klasszikusok között fogják emlegetni. Ezen először annyira nem lepődtem meg, hiszen a két Bill nagy haverok voltak, emellett pedig kollégák is, a filmes adaptáció forgatókönyvét ugyanis szintúgy Blatty jegyzi, érthető hát, hogy agyondicsérgetik egymást. De aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog, és végül egy este nekiültem Az ördögűzőnek.

Az első dolog, ami a szemembe ötlött, belezuhanva a könyvbe, az erőteljes próza. A fickó tényleg Író volt, nem csak, ahogyan Harlan Ellison nevezte a pocsék írókat, kreatív gyorsgépelő. „A tűző napon folyt az izzadság az öregember szemöldökéről, ő mégis úgy tartotta a forró, édes teával teli poharat, mintha meg akarná melengetni rajta a kezét. Nem tudott megszabadulni a balsejtelemtől. Úgy tapadt a hátához, akár a hideg, nedves falevelek.″ Blatty jó érzékkel veti bele az irodalmias megoldásokat a realista leírásokba, amitől egyszerűen jó olvasni ezt a szöveget; a megfelelő helyeken lírikus, amúgy pedig csontig hatolóan direkt. A másik dolog, ami különös, szinte nyugtalanító ízt ad a regénynek, azok Blatty mondatai: gördülékenyen fogalmaz, ám amikor az kell, rövid mondatcafatokkal kavarja fel ezt az egyenletességet, és néha képes egy egész cselekvéssorozatot egyetlen szóval kegyetlenül és végérvényesen elintézni.

A fentebbi szövegrészlet valószínűleg mindenkinek ismerős, aki látta a filmet. Az a helyzet, hogy mindazok a képek és jelenetek, amikért Friedkint és adaptációját felmagasztalták, mind ott lapulnak a könyvben. Rendben, a nyitó napfelkelte nem, de mondjuk az acsarkodó kutyák, a szűk, iraki utcácskában átbotorkáló Merrin atya, vagy a száguldozó öregasszony, mind-mind Blatty agyából pattantak ki, sőt, mondok jobbat: még az esti utcán a lámpa alatt ácsorgó pap képe is a könyvben bukkan fel először. Blatty filmes háttere miatt érthető is ez a filmszerű látásmód, de szerencsére nem elégedett meg ennyivel, hanem inkább fűszerként hozzáadta írói mesterségéhez. A regény talán ott a legerősebb, ahol a film, minden film, a médium eredendő fogyatékosságából adódóan, törvényszerűen elvérzik: a karakterekben. Itt nem Oscar-díjas alakításokat látunk, hanem hús-vér, esendő lényeket, félelmeikkel, reményeikkel, tragédiáikkal és bizony saját démonjaikkal. Mindebből a filmben csak ízelítőt kapunk, elnagyolt skicceket. A könvybeli Merrin atyát sokkal jobban meg tudjuk érteni, miféle kételyek munkálkodnak benne, Karras atya meg annyira sokdimenziós, hogy gyakorlatilag leimádkozza magát a lapokról. Nemcsak egy szimpatikus, és belül keményen őrlődő figurával ismerkedhetünk meg, hanem egy nagyon is emberi karakterrel, akiben olykor még a harag is fellángol, amit aztán azonnal a megbánás és a bűntudat követ.

Aki viszont nagy nyertese a regénynek, és így nagy vesztese a filmnek, az Kinderman nyomozó. Blatty őt használta arra, hogy rajta keresztül élje ki humorérzékét, amit ezúttal jelentősen vissza kellett szorítania. Talán nem is gondolná az ember, hogy egy olyan regény, mint Az ördögűző, lehet humoros is. Ennek a humornak elsősorban két forrása van: az egyik a nyomozó, a másik pedig Karras atya. Ezek ketten olyanok, amikor egy jelenetbe kerülnek, mint a Stan és Panba öltött Tom és Jerry. Épp e két karakter lényegének köszönhető, hogy mégsem válik a dolog röhejessé. Karras olyan súlyosan megsebzett figura, mint az alacsonyan vonuló fekete esőfelhő, ami a sebein keresztül néha átereszt magán egy-egy kósza napfényt. Kinderman egészen más: Ő a bohókás öreg zsaru, aki valahogy mégis vészjósló tud lenni, mert mintha mindig többet tudna a másiknál. Ismerős? Talán nem véletlenül juttathatja eszünkbe Columbót. Blatty meggyőződéssel vallotta, hogy az ő nyomozójáról mintázták a ballonkabátos, ál-Alzheimer-kóros hadnagyot, merthogy Kinderman valamivel előbb került bele a hollywoodi filmes vérkeringésbe Columbónál, és hát a legendás stiklik – feledékenységgel és körülményeskedéssel álcázott borotvaéles elme, szétszórtság – a filmőrült Kindermanre is jellemzőek.

Amikor elolvastam a regényt, leginkább azon döbbentem meg, mennyire más hangvételű a filmhez képest. Blatty sokkal finomabban és jóval tovább játszadozik a kétértelműséggel, hogy vajon tényleg természetfeletti jelenséggel állunk-e szemben, vagy pedig mindaz, ami történik, egy pszichikai törés eredménye. Emiatt a regény úgy a feléig-háromnegyedéig inkább krimi, és emiatt Kinderman is sokkal jelentősebb szerepet kap itt, mint a filmben. Egyébként voltak olyan tervek is, hogy Az ördögűző után Blatty egy egész Kinderman-könyvsorozatba fog bele, csak hát ebből végül egyetlen regény, a Légió született csupán. De visszatérve a zsánerkérdéshez, a könyv egyszerre sokminden: pszichothriller, krimi, horror, egzisztencialista regény, teológiai-filozófiai elmélkedés, sőt, ahogy Ray Bradbury nevezte, még romantikus mesének is beillik. Én egyébként még horrornak tartom a legkevésbé, bár önmagában ez a zsáner nem is létezik, itt is elsősorban a krimivonal dominál, abból kerekedik elő a horror. Ez a sokszínűség egyébként a filmben is benne van, csak épp túl kifejletlenül, kapkodósan, ott túl gyorsan előreugranak a démoni megszálláshoz, hogy minél többször mutogathassák a B-kategóriás horrorfilmekre jellemző gumimaszkokat meg az abból kipréselt színes zselét.

És ha már a démon... A regény, ahogy írtam, sokáig nem foglal állást a természetfeletti kérdésében. Blatty mesterien csepegteti az információkat és rendezi úgy a történéseket, apróbb, elsőre jelentéktelennek tűnő nyomokat, hogy azok elsőre egy nagyon is természetes, orvosi szakzsargonnal is megfogalmazható magyarázat felé mutassanak, ami még egy bizarr gyilkosságra is megoldást adhat. Csak a végén derül ki, hogy mégsem erről van szó, hogy minden félreértés volt vagy hazugság. Igazi krimi ez, brutális végkifejlettel. És ez a másik kritikus pont. Ami miatt annak idején akkora hisztéria lett a film körül: maga az ördögűzéses szekvencia. A filmben számomra épp a maszkkal és a speciális trükkökkel rontották el a mókát, hiszen elég egy pillantás a gyötrődő kislányra, hogy egyértelmű legyen, itt egy gonosz szellem, Pazuzu vagy tán maga a Sátán a ludas. Blattynél a megszállottság ábrázolása nem mutat ennyire egyértelműen a természetfeletti felé, a próza direktsége és velőssége révén mégis sokkal mélyebbre vág az ember idegeiben, mint a film hatásvadász latexcsodái. (Fun fact: a vulgar display of power kifejezés is a regényből származik, amikor Regan azt magyarázza, miért nem oldja el magának a szíjait az ágyban.)

Ami a könyv magyar karrierjét illeti, az nem túl gazdag. Tudtommal egyedül 1989-ben készült egy magyar kiadása, és ennyi. Manapság legfeljebb antikváriumok mélyén lelhető fel egy-egy szamárfüles, kutyajátékként használt példány belőle. A fordítása elmegy, de azért ráférne egy ráncfelvarrás, és egyébként is ideje lenne már egy komolyabb, a regényhez méltóbb magyar kiadásnak. Angolul tudóknak érdemes lehet még beszerezni a negyvenedik évfordulós kiadást, amit Blatty némileg átdolgozott az eredeti szöveghez képest, lecsiszolta a prózát, és még plusz jelenetet is csapott hozzá. Annak idején ugyanis, miutén a szerző befejezte Az ördögűző első vázlatát, ahelyett, hogy nekiugrott volna az átdolgozásnak, tisztázásnak, kénytelen volt Mammonnak (és saját korgó gyomrának) engedni, és elvállalni egy forgatókönyves melót. A kézirat első, és így végleges verziója így ment is a kiadónak, a Harper & Row-nak, onnan meg egyenesen a nyomdába.

Minden fanyalgásom ellenére én szeretem a filmes verziót is. Erős a hangulata, jól áll neki a kvázi dokumentarista stílus, ami Friedkin specialitása volt, és a színészi játék is nagyrészt kiváló, főként Jason Miller olvasztotta magába meggyőzően Karras atya lényegét. Itt inkább akkor jönnek elő a hiányosságok, amikor elővesszük a könyvet is. És talán, ha van ennek a cikknek üzenete vagy mondanivalója, akkor az az lenne, hogy ne álljunk meg a filmnél. Az csak az étvágygerjesztő.