Shock!

május 22.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Rhapsody: Legendary Tales

rhapsody_1Negyedszázaddal ezelőtt, ezekben a hónapokban egy olasz zenekar a semmiből az európai heavy metal színtér élbolyába emelkedett. A Rhapsody az akkortájt felívelő tradicionális újjáéledés egyik vezérhajója lett, ám sok korabeli pályatárssal ellentétben nem pusztán a '80-as évekbeli levest melegítették fel. Szimfonikus megközelítésükkel, grandiózus elképzeléseikkel sikerült igazi különlegességet letenniük az asztalra, ami abban a formában korábban nem létezett. A zenekar néhány év tündöklés után gellert kapott és megkettőződött, ám első albumaik mára kétségtelenül a műfaj klasszikusai – és minden a Legendary Tales debüttel kezdődött.

megjelenés:
1997. október 27.

kiadó:
Limb Music

producer: Sascha Paeth & Michael Rodenberg

zenészek:
Fabio Lione - ének
Luca Turilli - gitár
Alex Staropoli - billentyűk
Daniele Carbonera - dobok
Sascha Paeth, Robert Hunecke - basszusgitár

játékidő: 45:29

1. Ira Tenax
2. Warrior Of Ice
3. Rage Of The Winter
4. Forest Of Unicorns
5. Flames Of Revenge
6. Virgin Skies
7. Land Of Immortals
8. Echoes Of Tragedy
9. Lord Of The Thunder
10. Legendary Tales

Szerinted hány pont?
( 37 Szavazat )

Olaszország sosem számított éppen a heavy metal fellegvárának. Habár a műfaj természetesen itt is igen jól futott a '80-as években, a helyi színtér a fénykorban éppúgy nem termelte ki a maga világhódító csapatait, mint ahogy Franciaország vagy Spanyolország sem. Ezek után, a grunge-korszak tetőpontján a Luca Turilli gitáros, Alex Staropoli billentyűs és Daniele Carbonera dobos által összehozott Thundercross zenekar az esélytelenek biztos nyugalmával állhatott rajthoz. Alex: „A '90-es évek elején alapból is mínuszból indult minden heavy metal zenekar, de Olaszországban még nehezebb volt a pálya. Az olasz metálszíntér tragikusan festett akkoriban: gyakorlatilag mindenki csak kiröhögött bennünket, mondván, úgysem fog sikerülni."

A zenekar kreatív irányításáért felelős Turilli-Staropoli tandem ugyanakkor nem riadt vissza a kihívásoktól, és az első perctől fogva letisztult vízióval rendelkeztek a majdani irányról. Turilli: „Ha a legfőbb zenei hatásaimról beszélünk, mindenképpen Vivaldi és Paganini az első. Rajtuk kívül még sokan mások is vannak persze, de ők ketten a legfontosabbak. Paganinitől a 24 Capricci a kedvencem, ami óriási kihívás egy gitárosnak, itt-ott a Rhapsody dalaiba is beépítettem részleteket ezekből a művekből. A rockgitárosok közül Yngwie Malmsteen volt az első példaképem, amikor 16 évesen gitározni kezdtem, és utána nem sokkal felfedeztem magamnak Jason Beckert is. Ő szerettette meg velem a sweep picking technikát. A zenekarok közül a Michael Kiske-korszakos Helloween gyakorolt rám óriási hatást, aztán a Manowar az epikus vonal miatt, illetve a Blind Guardian azokkal a fenséges, grandiózus kórusokkal." Staropoli: „A Deep Purple-t, a Led Zeppelint vagy a Rainbow-t nagyon sokat hallgattam, ezek nélkül később sem történhetett volna semmi a színtéren. Igazán különleges volt, ahogy elkezdték ötvözni a rockzenét egyfajta filmszerűséggel: hallgattad a zenét, és képek jelentek meg tőle a fejedben. Mi is ezt szerettük volna megvalósítani az első perctől fogva: tradicionális alapokra építkeztünk, de minden korábbinál jobban ki akartuk domborítani a filmzenés jelleget."

rhapsody_10Mindez persze nem a semmiből állt össze, hosszú, sok-sok évig tartó tanulási folyamat során kristályosodott ki a csapat saját stílusa. Turilli: „A Thundercrossban kicsit más riffekkel dolgoztunk, és sokkal nyersebben szólalt meg a zenekar, ráadásul akkoriban még én énekeltem. De azért onnan fejlődött ki a Rhapsody-hangzás. Rengeteg időnk volt fejlődni, és a következő demó mindig jobb, mint az előző. Nekünk pedig nagyon sokat alakult a megszólalásunk menet közben: az első dalváltozatokban például még semmiféle komolyzenei betét vagy nagy kórus nem szerepelt, de demóról demóra pakoltuk a nótákba a különlegességeket: ide egy többszólamú énekkari megoldást, oda egy szimfonikus részt az olyannyira imádott filmzenei stílusban. Így állt végül össze a majdani első lemez anyaga." Alex: „Lucával egyből saját zenét kezdtünk írni. Valami újszerűt, valami nekünk tetszőt akartunk alkotni. Igazság szerint eléggé kielemeztük az akkori zenei piacot is, és rá kellett döbbennünk, hogy egyszerűen nem létezik olyan muzsika, amilyet hallani szeretnénk. Így aztán a tettek mezejére léptünk: létrehoztunk egy heavy metal zenekart komolyzenei és filmzenei hatásokkal. Szerencsés együttállás is volt ez így, hiszen eleve ezeket a zenéket imádtuk, viszont a piacról is teljességgel hiányzott az ilyesmi akkoriban. Olasz heavy metal zenekarként ráadásul komoly kihívást jelentett elhitetni a külvilággal, hogy képesek vagyunk elérni a céljainkat. Persze a szerencse is kedvezett nekünk, de alaposan meg is dolgoztunk mindenért."

A lassú építkezés során a Thundercross elfogyasztott néhány basszusgitárost és énekest, ám néhány demó során szépen elkezdett letisztulni a kép. A csapat felvette a Rhapsody nevet, és az 1995-ös Eternal Glory demó után leszerződött a heavy metal mellett a legnehezebb években is kitartó, német Limb Music menedzsmenttel. Az utolsó lényeges alkotóelem a Cristiano Adachert váltó Fabio Lione személyében került a helyére, aki a Labyrinth és az Athena frontembereként az itáliai underground egyik feltörekvő tehetségének számított. Turilli és Staropoli ekkor már egészen pontosan tudta, mit akarnak létrehozni. Luca: „A szimfonikus kifejezést nagyon elkoptatták, így inkább valami olyamit akartunk kitalálni, amiben megtestesül a nagyszabású hollywoodi produkciók iránti rajongásunk. Óriási hatást gyakoroltak rám az olyan speciális effektusokkal telezsúfolt filmek, mint mondjuk a Conan vagy az Armageddon, akárcsak a csapat másik zeneszerzőjére, Alexre, vagyis szövegileg és zeneileg egyaránt innen indultunk ki. Szerintem a Rhapsody létrejöttéért elsősorban a mozi a felelős, és épp emiatt használtuk az elejétől kezdve ezt a Hollywood-metál kifejezést a zenénkre. Teljesen természetesen jött ez az egész. Fabiónak eleinte nem is volt könnyű énekdallamokat alkotnia a zenénkhez, mert inkább a klasszikus progresszív vonal feküdt neki, eleinte kissé furcsán érezte magát ebben a környezetben."

rhapsody_4A dalokért persze Fabio csatlakozása után is Luca és Alex felelt, akik ekkorra remek munkamegosztásban dolgoztak együtt. Turilli: „Ha metálosabb dalban gondolkodom, a gitárhoz nyúlok, de amennyiben komolyzenei, szimfonikus szerzeményről beszélünk, a billentyűkön kezdek komponálni. Ez is jó móka. Néha egyből át tudom ültetni a hangszerekre a fejemben hallottakat, de bizonyos ötletek kidolgozásához Alexre is szükség van. Alapvetően ugyanazokat a zenéket hallgatjuk, úgy 80 százalékban azonos az ízlésünk, vagyis minden nagyon könnyen megy, ha leülünk és elmagyarázom neki, mit szeretnék." Alex: „Tényleg odatettük magunkat Lucával, és a mai napig roppant inspiráló időszakként emlékszem vissza azokra az évekre. Fantasztikus volt a tudat, hogy valami különleges ölt alakot a kezünk alatt. Az első pillanattól fogva tisztában voltunk vele, hogy akár sok embernek is bejöhet a zenénk, így aztán sem a pénzt, sem az időt nem sajnáltuk. Persze baromi fiatalok voltunk még, viszont nem hiányzott belőlünk a kellő alázat sem."

A Rhapsody az évtized második felére lemezkész állapotba került. A Limb Music vezetője, Ralf „Limb" Schnoor pontosan tudta is, kikkel tudja kihozni magából a fiatal olasz csapat a lehető legjobbat: melléjük adta producerként a Heavens Gate gitárosát, Sascha Paethet és munkatársát, Michael „Miro" Rodenberget. A stúdiószakmai oldal cseppet sem volt lényegtelen, Turilliék ugyanis kezdő csapat létükre sem akartak hallani olcsójánoskodásról vagy sufni-tuningról, és megfizették a valódi komolyzenészeket, profi énekeseket, illetve a brutálisan aprólékos produkciós munkából sem voltak hajlandók alább adni. Mindehhez a kapcsolat is adott volt Alex komolyzenész öccse, Manuel révén, aki egyébként segített is végső formába önteni ezeket a betéteket. Turilli: „Gyakorlatilag folyamatosan mínuszban voltunk anyagilag. Az első szerződéseink nagyon előnytelenek voltak, viszont ehhez képest a felvételek brutálisan sok pénzt emésztettek fel. A pontos összegekre már nem emlékszem, de már az első album rögzítése is nagyságrendileg úgy 40 ezer német márkába került. Nem is tudom, mennyi lenne az mai árfolyamon, talán 20 ezer euró? Mindegy, a lényeg, hogy az akkori lehetőségeinkhez képest nagyon drága mulatság volt! Rendkívül fontosnak tartottuk a kiváló produkciót, ami méltó a zene monumentalitásához, és nem is akartunk engedni az elképzeléseinkből. Viszont érthető, hogy egyetlen kiadó sem hajlandó ilyen összegeket belefektetni egy kezdő zenekarba, nem volt ezzel másképp a Limb Music sem. Miután később eladtunk, mit tudom én, 200 ezer lemezt, már nem volt gond az ilyesmi, de az elején nem akartak kockáztatni. Így aztán mélyen a zsebünkbe nyúltunk, és a hiányzó összegeket ketten álltuk Alex Staropolival. Vagyis a saját pénzemből finanszíroztam, hogy elérjük, amit szeretnénk..."

rhapsody_5

A Rhapsody első albuma, a már borítójával is mindent eláruló Legendary Tales végül 1997. október 27-én jelent meg. Ekkorra a Hammerfall és a Stratovarius kellően megdolgozta az európai színteret a Glory To The Brave-vel és a Visionsszel, így aki kicsit is nyitott szemmel járt a világban, már tudta: egy fiatal és éhes heavy metal generáció forrong az undergroundban, és keresi a maga ténylegesen létező közönségét. A Legendary Tales ebbe a pezsgő közegbe érkezett – és általános megdöbbenést okozott. A lemez szimfonikus elemekkel átszőtt heavy metalja finoman szólva sem keltette debütáló zenekar hatását. Ennek persze megvolt a maga oka. Alex: „A Legendary Talesen és még a Symphony Of Enchanted Landsen szereplő dalok alapjai is nagyrészt 1992 és 1993 körül készültek, vagyis bőven volt időnk fejlődni, érni, mielőtt megjelent volna az első album. A Legendary Tales azért szólt úgy, mint egy beérett, régebbi csapat lemeze, mert volt előtte négy-öt évünk kerekre csiszolni a dalokat."

Már az Ira Tenax kórusos-orgonás intrója is igen jelentőségteljesen szólal meg, de még nem árul el mindent arról, mi vár a hallgatóra a 45 perces albumon. A belőle kibontakozó Warrior Of Ice azonban helyből a Rhapsody egyik emblematikus szerzeménye sodró tempójával, szárnyaló dallamaival – és tisztán emlékszem, a megjelenés idején, 17 éves koromban elsősorban a zenekar megszólalása döntött le a lábamról. Kétségtelen, hogy az olaszoknál a hagyományos, elsősorban németes power/speed-irány volt az abszolút meghatározó, a Helloween és társai hatása valóban megkerülhetetlen, mint ahogy Yngwie Malmsteené is. Akkoriban egy ideje már kísérleteztek a zenekarok a szimfonikus megoldásokkal ezen a vonalon, Malmsteen pedig karrierje elejétől fogva beépítette zenéjébe a klasszikus elemeket. Ám sem ő, sem a hasonló megoldásokkal kacérkodó bandák nem szóltak olyan dúsan, grandiózusan, mint a Rhapsody – itt ugyanis nem a metálzenekar mellett halljuk a komolyzenei hangszereket, hanem annak szerves részeként. És mivel maga a zene is organikusan alkalmazta a klasszikus zenei fordulatokat, mindez lenyűgöző elegyet alkotott a Legendary Tales dalaiban. Ebben a formában valóban újszerűen hatott ez a zene akkor és ott, és a Warrior Of Ice tökéletesen példázza, mitől volt olyannyira különleges a banda. Kétlábdobos speed metal a dal, de mégis teljesen másként tálalták, mint a fapados-direkt-riffes Hammerfall vagy a melodikus-progos-nordikus Stratovarius.

rhapsody_11Túldimenzionálni természetesen semmit sem szeretnék, mindig is nevetségesnek tartottam a „ha Vivaldi ma élne, metált játszana"-típusú önmasszírozó, elitista kijelentéseket a rockzenészek részéről. Ilyesmiket néha Turilliék is le bírtak nyilatkozni, és attól még nem lett kisebb baromság a dolog, hogy esetükben tényleges komolyzenei hatásokkal keveredett a fémzene. Ugyanakkor Luca és Alex zenei előképzettségének, komponálási rafinériájának köszönhetően a Rhapsody zeneileg lényegesen előrehaladottabban építette be a szimfonikus elemeket, mint a kortársak gyakorlatilag bármelyike. Sőt, nyugodtan ki merem jelenteni: az olaszok első három-négy lemeze azóta is etalon ebben a tekintetben. És mivel a metálos oldal szerves egységet alkotott náluk a dús, barokkos futamokkal, vonós szőnyegekkel, összetett kórusmegoldásokkal, nem is támad olyan benyomása a hallgatónak, hogy negyedosztályú filmzenét akarnak lenyomni a torkán jelentőségteljes komolyzeneként.

A Rage Of The Winter szellősebb a Warrior Of Ice-nál, ebből kifolyólag a tagok által a citált interjúrészletekben emlegetett filmzenés jelleg is még jobban érvényesül, akárcsak a fantasys alaphangulat. Utóbbi mindig is neuralgikus pontnak számított a színtéren, a lovagos-sárkányölős irány is rendszeres gúny céltáblája a mai napig – nem állítom, hogy bennem nem fakasztott mosolyt a csapat egy-két promófotója a zsabós ingekkel, kardokkal, és természetesen a zenében is mindvégig ott van egy akár giccsesnek is nevezhető, pátoszos-gigantomán megközelítés. A Rhapsody azonban az elejétől fogva nem árult zsákbamacskát, tőlük valahogy simán el tudtam fogadni ezt az egészet így, csomagban, ahogy volt. Önazonos a dolog, ha fogalmazhatok ilyen hülyén – az ember egyszerűen elhiszi nekik.

rhapsody_7A reneszánsz elemeket alkalmazó, furulyás-kórusos Forest Of Unicorns amolyan pihenő átvezető a sztoriban, és felvezeti a Flames Of Revenge nagyívű speedelését, amit a vastag hangszerelés tesz igazán különlegessé. Ez a lemez egyik legfogósabb darabja, ami jelentős mértékben Fabio Lionének köszönhető: tudom, sokan túl iskolázottnak, kimódoltnak találják hangját és előadásmódját, nem is akarok ezzel vitázni, de ehhez a zenéhez egyszerűen ez passzolt. Tónusa roppant jellegzetes, hangterjedelme nagy, és tökéletesen fazont adott ezeknek a sztorimesélős daloknak. Maga a dal ismét mindent egyesít, amitől csak különleges volt a Rhapsody, és nyilván a szimfo-alapokkal felturbózott gitárhős szólóra is érdemes figyelni. Meg például arra, mennyire szépen szólnak a dobok az egész lemezen...

A Virgin Skies újabb hangulati átvezetés a tulajdonképpeni központi dal, a Land Of Immortals előtt: nincs rá jobb megjelölés, vérbeli barokk heavy metal ez, ahol Carbonera kétlábdobos alapjaira dúsan burjánzó felépítményt húznak Staropoli csembalós hangszíneivel és Turilli szinte éneklő, virtuóz futamaival, hogy aztán vonós betéttel alapozzanak meg a hagyományos gitárszólónak – de hagyományosabb szintetizátoros virga is akad benne. Roppant ragadós az egész, a banda mércéjével mérve igazi sláger, hallatán tökéletesen érthető, miért katapultálta ez a lemez a semmiről a csúcsra az ismeretlen olasz bandát. Az Echoes Of Tragedy ismét leszállít utána a földre szépen megfogalmazott kórusmegoldásaival és Lione melodramatikus, ám hatásos előadásával, majd jön a Lord Of The Thunder újabb szimfo-speed bombája, ahol az egyik fő különlegesség a komolyzenei középrész, amiből aztán Turilli vág kiutat egy igencsak Yngwie-ízű, hősies gitárszólóval. A The Emerald Sword Saga első fejezetét pedig maga a Legendary Tales zárja csaknem nyolc percben, és nagyjából mindent összegez, ami eddig felvonult, monumentális fináléban kicsúcsosítva a történet kezdetét.

rhapsody_8A lemezt hatalmas lelkesedéssel fogadta a szakma, Lénárd Laci hammeres tízese után itthon is muszáj volt minél gyorsabban hallani, és nagyon gyorsan óriási sikert aratott a kontinensen. Még úgy is, hogy a zenekar nem indult turnéra a megjelenést követően. Ehelyett inkább – Alessandro Lotta basszer csatlakozása után – nekiláttak a második album felvételeinek, és a The Emerald Sword sztorit továbbvivő Symphony Of Enchanted Lands már 1998 októberében megjelent. A Legendary Tales ekkorra több mint százezer példányban kelt el Európában és a Távol-Keleten, de az elődjénél is monumentálisabb, szövevényesebb, filmzenésebb kettes album osztályrészéül még ennél is komolyabb eufória jutott. Megoszlanak a vélemények, melyik album erősebb a kettő közül – én mindig is a direktebb, dalcentrikusabb debütre szavaztam, bár a csapat első számú himnusza, az Emerald Sword például ugye a második lemezen szerepelt. Végső soron azt hiszem, a két anyag egybetartozik, nemcsak a sztori okán, hanem mert dalaik is nagyjából egyszerre születtek.

A Rhapsody ekkor már a friss hullám vezérhajójának számított a Hammerfall és a Stratovarius mellett, a Symphony Of Enchanted Lands pedig csak tovább növelte népszerűségüket. Érdekes ugyanakkor, hogy a turnézással továbbra is kivártak: csupán 2000 elején kezdtek el koncertezni, amikor is a Stratovarius társaságában körbejárták Európát. Ekkor már Alex Holzwarth ült a dobcucc mögött. Utólag és kívülről könnyű okoskodni, de hajlok rá, hogy azt mondjam: hibát követtek el a késői kezdéssel. Nem véletlenül gondolom így, utóbbi turné ugyanis Budapestre is eljutott, és emlékszem, baromi lehangoló volt szembesülni vele, mennyire gyakorlatlan a színpadon az aznap esti póló-közvéleménykutatás alapján itthon még a Stratónál is népszerűbb csapat. Karót nyelt kiállásuk, statikus, szerencsétlen – hogy azt ne mondjam, balfaszisztikus – előadásmódjuk egyáltalán nem volt szintben a kirobbanó, ízig-vérig rock'n'rollos koncertformát mutató finnekével. Egy évvel később, a Summer Rocks fesztivál headlinereként sem voltak sokkal meggyőzőbbek, pedig a teltházas PeCsa Szabadtéren ismét bebizonyosodott, micsoda táboruk van Magyarországon is.

rhapsody_2Azért volt extrán illúzióromboló a gyenge élő produkció, mert a csapat kreativitása abszolút a csúcsra járt ezekben az években. A Summer Rocks idejére már piacon volt a Dawn Of Victory című harmadik anyag is, amely a Symphony után ismét direktebb, arcbamászóbb irányt hozott, és személy szerint a mai napig a legjobb munkájuknak tartom. Azonban biztos vagyok benne, hogy ekkori harmatos koncertteljesítményük hosszabb távon komolyan akadályozta a szintugrást. A The Emerald Sword Sagát lezáró, 2002-es Power Of The Dragonflame még hozta a szintet, de a későbbi anyagok engem már elkerültek, hiába nyomta a csapat egyre monumentálisabb szinten a szimfonikusokkal meg a körítéssel. Szóval ahogy teltek az évek, kissé szürkülésnek indult a formáció, népszerűségük pedig az ezredfordulós heavy metal revival megfakulásával törvényszerűen hanyatlani kezdett. Utána először jött a jogi okokból bekövetkezett névváltás Rhapsody Of Fire-re, és az ilyesmi sosem tesz jót egyetlen csapatnak sem, akkor sem, ha csupán jelzésértékű. Pár évre rá pedig a két főarc összekülönbözött, és két inkarnációval mentek tovább.

Az ezredfordulós fénykor nyilván itt sem tér vissza soha, ugyanakkor az első éra értékei elvitathatatlanok, és most, hogy a cikk kapcsán – aránylag hosszú szünet után – ismét áthallgattam ezeket a lemezeket, azt kell mondanom: semmit sem veszítettek erejükből. Maga Turilli is megdöbbent, amikor a 2017-es, Lionével közös koncertek előtt nekiállt felidézni a régi számokat: „Amikor a turnéfelkészülés során ismét előszedtem a Legendary Tales lemezt, meglepődtem, húsz év után is mennyire vállalhatóan szól. Ez pedig kizárólag annak köszönhető, hogy nem sajnáltuk rá sem a pénzt, sem az energiát. A mai napig büszke vagyok ezekre az albumokra. Akkoriban persze baromi megterhelő volt ennyi pénzt beléjük tolni, de mivel az eredmény kiállta az idő próbáját, igazából ma sem bánom a dolgot. Később viszont hoztunk rossz döntéseket is. Üzleti szempontból. Ami persze mindig összefüggésben állt a zenével is. Tudod, amikor már komolyabb összegekben gondolkodhatsz, önkéntelenül is egyből magasabbra törsz: még nagyobb szimfonikus zenekar, még nagyobb produkció kell, mert sosem tudhatod... Utólag úgy látom, később többször is túlzásokba estünk ilyen téren, és egyszerűbb, olcsóbb megoldásokkal, lényegesen kisebb anyagi befektetéssel is hasonló eredményeket érhettünk volna el. De nem rágódom ezen. Mindig büszkék voltunk arra, amit éppen akkor letettünk az asztalra."

rhapsody_3

Nem látja ezt másképp Fabio sem: „A Rhapsody első korszaka varázslatos volt, már csak akkor is, ha belegondolok, hogy olasz zenekarként indultunk. Szerintem lényegesen többet sikerült elérnünk, mint ami akkoriban egyáltalán elképzelhető lett volna egy teljesen tapasztalatlan, fiatal olasz csapat számára. Persze voltak rossz pillanataink, hoztunk helytelen, rossz döntéseket, és néha olyanokban is megbíztunk, akikben nem kellett volna, de ez is hozzátartozott a dolog teljességéhez. A lényeg, hogy mindig beletettük a szívünket mindenbe, és mindig a lehető legjobb teljesítményt akartuk nyújtani. Ezért elsősorban nem azt tartom fontosnak, hogy eladtunk másfélmillió vagy még annál is több lemezt, hanem azt, amit alkottunk, az üzenetünket, az általunk játszott heavy metalt. Hogy több is rejlett még ebben az egészben? Ki tudja, talán igen. De amikor ezeket a dalokat éneklem a színpadon a barátaimmal, csak az számít, hogy ez a csapat valami egyedit alkotott a metálvilágban, a rajongók pedig imádták ezt."

Sárkányok ide, zsabós ingek oda, pátosz és cukormáz amoda, a The Emerald Sword Saga felvonásaira örökké büszke lehet ez a zenekar, és senkinek sem kell pironkodnia, ha például annak idején ezekkel a lemezekkel nyílt meg előtte az út a műfaj felé. Ezek bizony abszolút időtálló klasszikusok.

 

Hozzászólások 

 
#10 Ric$ 2023-02-28 13:19
Idézet - Asidotus:
annak idején meséltem olyat, hogy egy Rhapsody-jellegű fantáziavilágra rászabadult az Immortal Blashyrkh-je.
A játékosok megállapították , hogy az Immortalt jobban szeretem :)

Hányan szerepjátszanak (valamikor) az itteni olvasók?


Volt most egy hosszabb kihagyás, de éppen mostanában kezdünk újra játszani! :)
Toltuk Magussal, 7Tengerrel, Coyote-tal, Cyberpunkkal, Ars Magicaval, Vampire-rel, meg a jó ég tudja még mikkel. Egy időben elég komolyan ráálltunk a témára. :)
Idézet
 
 
#9 Carrast 2023-02-27 14:32
Még a gimiben mutatta egy barátom, én akkor már Dissectiont meg az Emperort toltam és nevetgélve csak "Fájting trú dö szkáj" metálnak hívtam, de aztán újra felfedeztem és nagyon megszerettem :D utána Mágus partik egyik kelléke volt a zene
Idézet
 
 
#8 Tulus 2023-02-27 10:57
"Hányan szerepjátszanak (valamikor) az itteni olvasók?"

Régen sokat Magusoztam, és annál is régebben AD&D-ztem, de mikor volt már az...
Idézet
 
 
#7 Asidotus 2023-02-26 20:54
annak idején meséltem olyat, hogy egy Rhapsody-jellegű fantáziavilágra rászabadult az Immortal Blashyrkh-je.
A játékosok megállapították , hogy az Immortalt jobban szeretem :)

Hányan szerepjátszanak (valamikor) az itteni olvasók?
Idézet
 
 
#6 Equinox 2023-02-26 18:34
Idézet - ProgFan:
Örök kedvenc, ilyen lemezt keresek mindig, mert azért akadnak próbálkozások de csak a Rhapsody adja át hitelesen és technikásan.
Valami olyat alkottak, amit 20 évvel később sem sikerült reprodukálni még nekik sem és ennek a csúcsa egyértelműen a Legendary Tales.
Későbbi Luca Turilli-s albumok is bejönnek de a mai Rhapsody viszont már nagyon távol került minden téren az eredeti elképzeléstől.
Ami kicsit sajnálatos, mert a mai Twilight Force sikereit elnézve igen is szüksége lenne a színtérnek egy ilyen szintű bandára.
Minden esetre lepörgetem sokadik alkalomra is, mert egyszerűen megunhatatlan.
A cikk pedig tökéletes, informatív és minőségi lett ismét. Ezer hála érte.


Ez igaz, ilyen kváziparódia bandát híresek most mint a Twilight Force meg a Gloryhammer. Kellene egy rendes ÉS híres új power metal zenekat is.
Idézet
 
 
#5 ProgFan 2023-02-26 18:17
Örök kedvenc, ilyen lemezt keresek mindig, mert azért akadnak próbálkozások de csak a Rhapsody adja át hitelesen és technikásan.
Valami olyat alkottak, amit 20 évvel később sem sikerült reprodukálni még nekik sem és ennek a csúcsa egyértelműen a Legendary Tales.
Későbbi Luca Turilli-s albumok is bejönnek de a mai Rhapsody viszont már nagyon távol került minden téren az eredeti elképzeléstől.
Ami kicsit sajnálatos, mert a mai Twilight Force sikereit elnézve igen is szüksége lenne a színtérnek egy ilyen szintű bandára.
Minden esetre lepörgetem sokadik alkalomra is, mert egyszerűen megunhatatlan.
A cikk pedig tökéletes, informatív és minőségi lett ismét. Ezer hála érte.
Idézet
 
 
#4 Equinox 2023-02-26 16:37
Idézet - Tulus:
Az első két Rhapsody lemez tényleg érdekes, és jó volt, aztán utána már egyáltalán nem követtem őket.

De az tény és valóság, hogy egyediek voltak, azelőtt senki nem csinált ilyen zenét....

Szóval az első két lemezt minden túlzás nélkül nevezhetjük klasszikusnak.

A harmadikat meg a stílusuk kikristályosodá sának. Power metal körökben az első 5 Rhapsody lemez klasszikus.
Idézet
 
 
#3 Tulus 2023-02-26 13:30
Az első két Rhapsody lemez tényleg érdekes, és jó volt, aztán utána már egyáltalán nem követtem őket.

De az tény és valóság, hogy egyediek voltak, azelőtt senki nem csinált ilyen zenét....

Szóval az első két lemezt minden túlzás nélkül nevezhetjük klasszikusnak.
Idézet
 
 
#2 Equinox 2023-02-26 12:41
Klasszikus lemez, a stílus felívelő korszakából, de nekem is a Dawn a kedvencem.

Amúgy 2010 körül másodvirágzás volt szerintem Chaos to Eternity és Frozen Tears környékén, ezeket szintén nagyon szeretem.

Amúgy nem rajtuk nőttem fel, nekem Helloween, Stormwitch volt a nagy kedvenc, később Blind Guardian, a Rhapsody gyerekesnek hatott (ma is), de utóbb rájöttem, hogy attól még lehet nagyszerű (az is).
Idézet
 
 
#1 Zsé 2023-02-26 09:43
A "fapados,direkt riffes Hammerfall" számomra sokkal jobban adta;mint a jelen cikkben tárgyalt derék taljánok által elővezetett filmzenemetal. De hát,ugye;ízlése k s pofonok..
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Watch My Dying - Gödöllő, Trafó, 2003. május 23.