Shock!

Akármennyire is számítottam rá, mielőtt átfutottam a betűrendet, mégis meglepett, mennyire kevés hazai zeneanyag került be eddig a rovatba, és azok is főleg újrakiadások apropóján. Szó sincs persze arról, hogy ne szeretnénk a patinás régi magyar zenéket, de valahogy tényleg úgy alakult, hogy ez a műfaj kissé mellőzötté vált nálunk, és különösen igaz ez a dallamos hard rock itthoni nagy öregjeire. Ezt a jelenséget és lehetséges okait már többször elemezgettem, de mélyebb fejtegetésbe sose bocsátkoztam ennek kapcsán. Ezen most változtatok, már csak azért is, mert az idén ősszel harmincadik születésnapját ünneplő Kő kövön pont egy olyan klasszikus, amely – amennyire tudom – szerkesztőségünk összes tagja szerint kritikán felül álló, közmegegyezéses alapmű, másrészt pedig ezzel az írással kívánok én is elbúcsúzni a műfajtól a Shock! hasábjain.

Utóbbinak egy oka van: noha a stábból hozzám áll legközelebb a klasszikus magyar rockzene, elfárasztott a sok indulat ami az ezen a téren zajló vitákat jellemzi. Ezeknek én ugyan csak passzív szemlélője vagyok, de a túlfűtött érzelmi elfogultsággal nem tudok és nem is akarok azonosulni. Bár a közönség a nemzetközi nagy bandákat is szereti kisajátítani, és naphosszat vitatkozik egyik-másik kedvenc netes fórumán, illetve sörözés közben élőszóban is, Magyarországon valahogy mára mindez a zenénél is fontosabb lett. A P. Box azért jó apropó, mert a két utódformáció hívei is demonstráció-szerűen járnak a koncertekre, kettős mércét alkalmaznak, és talán túlságosan komolyan veszik az egészet, pedig akárhonnan is nézem, ez mégiscsak zene, azaz kellemes időtöltés, semmi más. Egy ponton pedig, barátaimmal vitatkozva – éppen idén nyáron a budapesti, most már Ős-P. Boxnak nevezett, Sáfár Öcsi fémjelezte csapat koncertjének szünetében – rádöbbentem: talán én vagyok az egyetlen, aki mindegyik érintett fél produktumát jó szívvel élvezni tudja, mert a zenével tényleg nem tudnak mellényúlni ezek a veterán arcok. Emberileg pedig ki vagyok én ahhoz, hogy bármelyik oldal álláspontját magamévá tegyem, vagy bárkit megítéljek a rendelkezésre álló részinformációk alapján? Mi közöm az egészhez? Hiszen nem ismerem őket, nem voltam ott annak idején, és nyilván a saját szempontjából mindenki alá tudja támasztani a történtekkel kapcsolatos verzióját. Mivel azonban a közönség nem változik, én a továbbiakban nem kívánok semmilyen szinten résztvenni a fentebb leírt vircsaftban, tehát a legegyszerűbb, ha többet nem nyilvánulok meg a témában. Természetesen továbbra is rendszeres vendége leszek a koncerteknek és hallgatom a zenét, mert ez a muzsika nagyon közel áll a szívemhez. Talán néha egy-egy kolléga majd átveszi a stafétát időnként, ha éppen van értelme (lásd például a ZBB lemez kapcsán megérdemelten megfogalmazott pozitív kritikát).

Sajnálom, ha esetleg túl keserűre sikerült a bevezető, mert végülis egy első percétől az utolsóig kiváló lemez ünnepléséről van most szó, amely nemcsak szerkesztőségünkben áll minden vitán felül, de általában mindenhol, ahol magyar zenéről csak szó eshet. Egy felszállóágban lévő, kreativitása és ereje teljében lévő, mégis bizonyítási vágytól feszülő szupergruppot hallani itt, így nem is lehet máshogy hallgatni, mint széles vigyorral.

A rocktörténelmi órát most megspórolnám, az előzményeket (P. Mobil, Dinamit) mindenki ismeri, de a debütáló P. Box lemezről is kell azért ejteni pár szót, már csak azért is, mert a legendárium szerint a Kő kövönre felkerült pár olyan dal, amit még Varga Miklóssal rakott össze Bencsik Samu és Cserháti Pityi. Akárhogy is, az irányváltás elég éles volt, a lazább, progrockosabb felhangokkal is operáló, ma már kicsit kakukktojásnak tűnő, talán némileg kiforratlan, de dalokat tekintve azért kellően erős debüthöz képest. Ezeket a zenei hatásokat főleg Sáfár Öcsi hozta magával a nem kicsit Emerson, Lake & Palmer-ihletésű V73-ból (nem tudom, milyen ma Öcsi viszonya Lerch Istvánnal és Herpai Sándorral, de egy koncertet a magam részéről szívesen megnéznék), viszont a második anyagon már egyértelműen Becsniknél és Sáfárnál volt az irányítás: konkrét és karakán, veretes hard rockot hallunk itt, amit jó értelemben vett slágeresség és mégis igen súlyos megszólalás jellemez. Talán a dobalapok kissé túlságosan is előtérben vannak a gitár rovására (érdemes alaposan fülelni a finomságokra, mert Bencsik a háttérben is óriási dolgokat játszik), de összességében véve mai füllel is baromi jól szól a lemez. És hiába volt Pityi a főnök, jelenléte nagyon diszkrét, mégis meghatározó – az ízléses rockbillentyűzés magasiskolája, amit tőle itt hallunk. A basszusgitár sem hivalkodó, de Öcsi különleges játékstílusa így is érvényesül: Az ideges középrészét például tuti ő hozta, és milyen jól tették a többiek, hogy benne hagyták ezt a progos betétet. A koronát persze Vikidál Gyula őserejű, vadállat hangja teszi fel a zenére: ösztönös tehetsége talán pont ezen a lemezen bontakozik ki leginkább, egyszerűen zseniális minden énekdallama, rekesztése – ez a kombináció úgy tökéletes, ahogy van. Éppen ezért nem is tarthatott sokáig, hiszen hatalmas egyéniségek vannak itt együtt.

Nem tudom, mit nem mondtak még el az elmúlt harminc év során e kilenc dalról: e szerzemények vitathatatlanul minden idők legnépszerűbb magyar rock szerzeményei közé tartoznak, és néhány valószínűleg a „legtöbbet eljátszott" címet is csont nélkül elvinné. Szövegileg is kimondottan erős néhányuk, na nem a Fantomlányra gondolok, bár ennek a felépítése az ami hibátlanul viszi a hallgatót a katarzis felé, de például a Soha nem elég vagy az Ingajárat gondolataival a mai napig azonosulhatunk, a Radics Béla emlékére írt A zöld, a bíbor és a fekete pedig páratlan karriert futott be az emlékdalok között. A Vágtass velem! (Kő kövön...) sorai sem megmosolyogtatóak, ha az ember valaha merített erőt a zenéből, de még a Valami rock and roll is bőven elmegy néhány később született bulihimnusszal összehasonlítva. Zeneileg pedig, ahogy már említettem, hibátlan az anyag és kellően változatos is – a helyzet az, hogy ezeket a klasszikus hard rock cuccokat a mai napig képtelen volt bárki is felülmúlni itthon. Borzasztóan hiányolom ezt a stílust, ilyen színvonalasan elővezetve a mai palettáról – minden, ami ma van, ezer szállal kötődik a Kő kövön korszakhoz és annak kulcsszereplőihez. Mindenesetre akkoriban valóban megérdemelt siker köszöntött a P. Boxra.

Ami pedig ezután történt, ahogy mondani szokás, történelem: a '85-ös, még súlyosabb, merészebb, tehát nem kevésbé zseniális, már a Zselencz László-Pálmai Zoltán ritmusszekcióval elkészült Ómen sajnos már nem futhatta ki magát és a zenekar – vélhetőleg Vikidál színházi munkáinak megszaporodása miatt is – szétesett. Pedig egy darabig még Deák Bill Gyula is énekelt itt (nagy kár, hogy nagylemez nem készült ebben a felállásban), de nem sokkal később Bencsik Samu tragikus halálával mindennek vége lett. Valahogy ez az esemény szimbolikus is lett, hiszen a '80-as évek végén a klasszikus hard rock is háttérbe szorult itthon, jöttek, láttak és győztek a feltörekvő heavy metal csapatok, és a rendszerváltás kapujában az új generációk velük már jobban tudtak azonosulni. Pityi egy időre vissza is vonult az aktív zenéléstől, Debrecenbe költözött, stúdiót és vendéglátóhelyeket üzemeltetett, de végül csak nem fért a bőrébe és 2001-ben ismét kinyitotta a szelencét – a közelmúlt eseményeit pedig már tényleg jól ismerjük. Akármi is történt, jól tette – a Kő kövön harmincadik évfordulóján ezt a döntését is megünnepelheti mindkét utódzenekar egymásra fújó tábora. Pont ez is jelzi, mennyire fontos mérföldkő (kövön) ez a lemez.