Shock!

Jó néhány évnyi éheztetés után jelent meg az Arch Enemy új stúdiólemeze, melyről elmondható, hogy szűk egy órában összefoglalták nekünk, miért is szerethető annyira ez a végtelenül dallamos, mégis kíméletlenül erőteljes zene. Korábban sokat kellett várni, hogy végre itthon örüljünk nekik: 2009-ben a Dieselben láthattuk Mike Amottot és társait, akik rendkívül meggyőzőek voltak abban az egy órában. Ismétlésre az idei csillebérci MetalFesten kerül sor, ahol egészen biztosan óriási hangulatot teremtenek Angela Gossow kisasszonnyal, akivel alkalmunk nyílt beszélgetni egy kora esti áprilisi időpontban.

Négy év hosszú idő két lemez megjelenése között manapság…

Pedig nem unatkoztunk az elmúlt négy évben. 2007-ben adtuk ki ugye a Rise Of The Tyrantet, aztán egy DVD-t, a Tyrants Of The Rising Sunt 2008-ban, majd turnéztunk egy keveset. Egy évre rá kijött a The Root Of All Evil, utána ismét turnéztunk. 2010 közepén, a nyári fesztiválok közepette gondolkodtunk el azon, hogy épp ideje új albumot készíteni. Igazából az elmúlt 3-4 évben már megírtunk a lemezhez egy rakás témát, rengeteg riff, dallam elkészült. Amikor a turnékon nem volt éppen dolgunk, akkor ezzel foglalkoztunk.

Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni: végre itt az új lemez!

(nevet) Mindenki azt mondogatja, hogy sokat kellett várni rá, de nekünk egyáltalán nem tűnt hosszúnak a várakozás, rengeteg mindennel foglalkoztunk. A turnén készültek az új dalok, gyakorlatilag világszerte. Előfordult, hogy elkezdtünk Brazíliában írni egy témát, aztán Mexikóban folytattuk, majd Belgiumban fejeztük be. Emlékszem az összes ilyen részletre, mi hol készült. Ha van egy laptopod, nem jelenthet gondot az ötletek rögzítése. 2010 szeptemberében, amikor átfésültük az egészet, irdatlan mennyiségű anyaggal rendelkeztünk. Van is jó pár dal, amit nem raktunk fel a lemezre, mert túl hosszú lett volna, de majd valamikor megjelentetjük azokat is. Minden benne van ebben a lemezben, amit az elmúlt négy évben átéltünk.

Az Arch Enemy fő erősségét mindig is a hihetetlenül fülbemászó riffek és gitárszólók jelentették. Mit gondolsz erről?

Ez így van. Annak ellenére, hogy maga a zene agresszív, mégis hallgattatja magát. Nem csak száraz riffelés az egész, hanem rengeteg dallam bújik meg a zenében. Valahogy sikerült egy egészséges egyensúlyra rátalálni. Mindamellett változatos is a zene.

Néha elég nehéz megtalálni a súlyosság és a dallamok tökéletes keverékét, de valahogy nektek ez sikerült.

Ez Chris és Michael erőssége, ez teszi különlegessé kettőjüket: a két Amott tesó, akiket már csak nézni is élmény, ha gitároznak.

Szerinted melyik a legváltozatosabb Arch Enemy dal az új anyagról?

A Through The Eyes Of A Raven biztosan, ez igencsak progresszívre sikerült, de az Under Black Flag We March-ot is ide sorolnám, bár nem kimondottan a változatossága miatt, hanem mert nem sok ilyen középtempós dalunk van. De a Cult Of Chaost is megemlíthetném, abban tényleg rengeteg minden történik, vagy a Cruelty Without Beautyt, ami kimondottan egy fékevesztett darab.

Az pont az egyik kedvencem.

Én is nagyon szeretem! (énekelni kezdi az egyik részét) Aztán jön az a hátborzongató kórusrész, olyan, mint valami horrorfilm.

Egyébként teljesen úgy kezdődik, mintha valami Slayer dal lenne…

Olyasmi. Összekevertünk egy csomó mindent, a thrashtől kezdve, a grindcore-on át, a skandináv dallamos death metalig. Ez abszolút jellemző Michaelre, hogy ennyire összegyúr mindenfélét.

Kipróbáltál valami új effektet a hangodon most?

Nem, sőt, igazából sokkal kevesebbet használtunk most. Egy kevés kompresszor van rajta, de ez általános az énekeseknél. Nekem ilyen a hangom (nevet), nincs sok szükségem effektekre. Nem is lenne túl sok értelme az ilyesminek, hiszen a turnén ugyanazt kell produkálnom, amit lemezen. Ha túl sok technikát kellene még a színpadra is cipelni, azt elég nehéz lenne élőben jól megvalósítani. (nevet)

Turnén hogy vigyázol a torkodra azon kívül, hogy nem dohányzol és egészségesen eszel?

A legfontosabb: csöndben maradok, hogy a hangom ne fáradjon el. És persze minden koncert előtt bemelegítem a torkomat, ami rendkívül fontos. Ez olyan, mint amikor futni kezdesz: előtte nem árt átmozgatni magadat. Meg persze igyekszem sokat aludni, ami általában nem a legegyszerűbb dolog. Mindig nagyban függ az aznapi programunktól, de legalább néhány órát minden éjszaka megpróbálok pihenni. Ez meg elég nehéz, ha épp partizunk, megy az ivászat, a cigizés, reggel meg totál összetörten kelek. Ezt az ember minden porcikája megérzi, még a torok is. A legrosszabb, ha a piától még hánynod is kell egy ilyen éjszaka után. A megoldás ilyenkor, hogy bedobsz egy-két sört, hogy megóvd a tested a kiszáradástól. Na, ez az, amitől lehetőleg távol kell maradnom. Ez egyenes út az önpusztítás felé.

Emlékszel, hogy pontosan mit éreztél, amikor befejeztétek most a stúdiózást?

„Bassza meg, végre befejeztük!” (nevet) Az elején, még össze kell rakni a dolgokat, a hangmérnökkel egyeztetni kell, és most iszonyatos mennyiségű zenét vittünk, azokat ki kellett dolgozni, megkeverni. Ilyenkor úgy tűnik, mintha örökké ott kellene lennünk, és sosem ér véget a munka, és sosem indulhatunk turnéra. De amikor a master végre megérkezik, az egyenesen felszabadító érzés. Azt meg el kell fogadni olyankor, hogy már nem tudunk megváltoztatni semmit a felvételen, ami nem könnyű, mert mindig találunk valamit, amire találnánk valami jobb megoldást. Ki kell mondani egyszer, hogy befejeztük, és ez olykor nem egyszerű.

Énekesként a zenekar és a közönség között állsz. Melyik ad neked több energiát, a zenekar a hátad mögött vagy az előtted álló tömeg?

Ha mindenképpen választanom kellene, a zenekart mondanám. Sehol nem lennék, ha nem szólna a zene a hátam mögött. (nevet) A zene az életem, színpadon ez éltet. A közönség inkább a hab a tortán, nélkülük azért az egész olyan lenne, mintha csak próbálnánk egyet. Amit persze szeretek, de azért teljesen más egy koncert, mint egy próbaterem. De azt mondanám, ötven százalék jön mindkét oldalról.

Egy rövid ideig Gus G. is kisegített titeket, amikor Chris nem volt a zenekar tagja. Milyen emlékeid vannak róla?

Gus rendkívül szeretetreméltó, vicces srác. Emlékszem, hogy minden reggel láttam a szőrös hátát, meg hogy egy szűk boxerben mászkál nyolc héten keresztül. Állandóan ezekben az apró alsógatyákban nyomta... (nevet) És ez hiányzik, mert több volt, mint megbotránkoztató. Egyébként mindig jókedvű és pozitív volt, jólesett vele beszélgetni mindenféléről. Tele volt energiával. De azt tudtuk, hogy nem fog az Arch Enemyhez csatlakozni, csak kisegít minket, amíg nem találunk valakit. Még hébe-hóba tartjuk a kapcsolatot, tavaly Japánban futottunk össze egy fesztiválon, megöleltük egymást, dumálgattunk, jó volt látni egymást.

Ki a jobb gitáros, Chris vagy Michael?

Ezt nehéz megmondani. Chris technikailag jobb, a kisujjában van minden, Michael viszont jobb dalszerző, ő írja a dalok 80 százalékát. A voksomat Michaelre tenném, mert ő kreatívabb.

Mit hiányolsz a legjobban a '80-as és a '90-es évekből?

A '80-as évek tiritarka színvilágát semmiképpen sem. Nem rajongtam túlzottan ezekért a dolgokért. A '90-es években az újszerűség vonzott. Minden egyes lemez, ami akkoriban megjelent, nagy hatással volt rám, és akkor még bakeliteken hallgattuk a zenéket, és mindent nagy becsben tartottunk. Ez mára megszűnt. Ma korántsem becsülik meg ennyire a zenét, bármin le lehet játszani a zenefájlokat. Ezzel sok ember számára egyenesen megszűnt a zene értelme.

Emlékszel a legelső Arch Enemy próbára?

Hogyne! Annyira ideges voltam, hogy öt perc után totálisan elvesztettem a hangom. Aztán kimentem sétálni egyet, nyugtattam magam, hogy vegyem lazán, nem fog összedőlni a világ, ha nem sikerül. Majd visszamentem és folytattuk a próbát. (nevet) Hihetetlen érzés volt az egész, ahogy ott álltam, néztem ki a fejemből és láttam, mennyire jó fejek mindannyian. Emlékszem, hogy Sharlee (D’Angelo – basszusgitár) mennyire vékony és jóképű volt, igazi gentlemanként viselkedett. Ezek az emberi dolgok átlendítettek a nehézségeken, pedig teljesen ki voltam készülve. (nevet)

Az első japán turnétok előtt is elvesztetted a hangod.

Belegondoltam, hogy 2-3 ezer embernek fogok játszani, meg eleve Japánban, és túlságosan sokat próbáltam, amitől kikészült a torkom. Minden nap gyakoroltam, és akkoriban még fogalmam sem volt, hogy kell bánni az emberekkel, meg arról sem, hogy a hangomat hogy melegítsem be, semmi gyakorlatom nem volt. Egyszerűen kikészítettem a hangszálaimat, úgy, mint amikor beüti valaki a karját, és ott marad a zúzódás. Az egyetlen megoldás a doktor szerint az volt, hogy fogjam be számat pár hétig. Kérdeztem is, hogy pár hétig? A következő héten turnézni megyünk! De nem volt mit tenni, pihentetni kellett, majd szépen, fokozatosan nyertem vissza a hangomat, pontosan megtervezett tréningezéssel. És persze arról is le kellett mondanom, hogy koktélokat igyak koncert előtt.

Ideálnak mondanád magad a fiatal lány rajongók számára?

Igen, valamilyen szempontból biztosan. Rengeteg lányrajongónk van, és biztos, hogy a női előadókra példaképként tekintenek, de ezt felelősséggel kell kezelni. De nem dimenzionálom ezt túl, viszont remélem, hogy pozitív inspirációt kapnak tőlem.

Annak idején milyen gondolataid voltak arról, hogy zenekarod lesz, és turnézni fogsz világszerte?

Annak idején voltak ilyen álmaim, amikor 16 évesen elkezdtem felfedezni magamnak ezeket a zenéket. Chuck Schuldinert, David Vincentet, Jeff Walkert és John Tardyt mondanám hatásaimként, és valami hasonló zenekarban szerettem volna játszani. Aztán később tényleg egy bandában találtam magam. Nem volt ez akkoriban túl hosszútávú terv, soha nem gondoltam, hogy ezt valaha munkaként fogom űzni. Meg voltam győződve arról, hogy hobbi marad, és nagy ritkán hétvégenként fellépünk valami klubban.

Hol látod magad 10-20 év múlva?

Sejtelmem sincs. Ha nem jön közbe semmi szerencsétlenség, akkor remélhetőleg még élni fogok, és még mindig a színpadon leszek. Vagy zenekarokat menedzselek. Zenészként megtanultam, hogy mindig élvezzem ki a pillanatot, és az adott napnak éljek, ne azon agyaljak, mi lesz 2030-ban. Sosem lehet tudni, lehet holnap valaki elüt az utcán. Szoktam tervezni, de ennyire előre sosem.

A zene mellett van hobbid?

Nincs. Az Arch Enemy és más zenekarok menedzsereként dolgozom, de ezt szeretem. Munkamániás vagyok. (nevet)

Egyébként a zene ma még ugyanazt adja neked, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt?

Tíz éve inkább biztonságot adott. Ma már inkább szenvedélyt és örömöt jelent. Élvezem az általa kapott energiát. Szeretem, hogy ennyire élő és friss az egész, szeretem a fizikai részét, a headbangelést is. Tinédzserként inkább a zenéből áradó düh kötött le. De hát akkor még gyerek voltam, ez azért változik, ahogy az ember öregszik.

Mi volt a legfontosabb változás az életedben, amit a zene adott?

A szabadság. A zene megadta a választás lehetőségét. Hogy tisztán lássam, mi az, amim van, és mi az, ami lehetséges. Hogy megvalósíthatom az álmaimat. Nemcsak a fejemben adott szabadságot, hanem abban is, ahogy az életem élhetem. Sosem szerettem béklyók között élni, ez vagyok igazán én, ahogy most élek.

Szerencsés vagy!

Ez így van! És rettentő hálás is vagyok ezért. A legtöbb embernek megvan a lehetősége, hogy változtasson a sorsán, csak túlságosan félnek ettől a változástól. Annak idején nagyon kemény döntéseket hoztam, elhagytam a hazámat, a családomat, a jól fizető munkahelyemet, hogy utána szarul éljek. Mélyvízbe ugrottam, úgy, hogy fogalmam sem volt, hogy most megtanulok úszni vagy megfulladok. A legtöbb ember annyira fél a fulladástól, hogy meg sem próbálkozik az úszással.

Hiszel a karmában, sorsban?

Nem, semmi természetfölöttiben nem hiszek. Inkább abban, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Ki kell találni egy célt, és rá kell jönni arra, miképp lehet azt elérni.

Ha rossz napod van a turnén, mit csinálsz?

Valamin dolgozni kell, a koncentrálás segít, hogy kizárjak minden mást az agyamból. Vagy arra összepontosítok, hogy mindjárt kezdődik a koncert, és ez máris energiát ad, felspanol. Koncert után meg rögtön aludni megyek. Természetes, hogy olykor rossz napom van, és nincs fényes kedvem. De a zenekarban mindannyian meg tudjuk beszélni a problémáinkat egymással, és néha egy jó beszélgetés is segít. Igazából ez sosem volt számomra kardinális probléma. Egy rossz napot bármikor át lehet fordítani jó irányba, ha tisztában vagy önmagaddal.

Mi életed három legfontosabb lemeze?

A Leprosy a Death-től, az Altars Of Madness a Morbid Angeltől és a Reign In Blood a Slayertől.

Mi az élet értelme?

Hallgass önmagadra, ne bánj meg semmit és sose nézz hátra.

Az Arch Enemy június 4-én, szombaton játszik a MetalFesten.

(Az interjú nyomtatásban a RockinforM 183. számában olvasható.)