Végre!!! - örvendhetnek most a dallamos északi black hívők. Svéd barátaink ím, előálltak legújabb albumukkal, egy részben angolul, részben svédül megírt anyaggal, melyet hallva minden Thyrfing rajongó addig csettintgethet kedvtelve, míg el nem kopik a nyelve.
A korong nyolc dalt tartalmaz, melyek közül mindössze kettő szól angolul - de nem hinném, hogy ebben a stílusban ez a tény bárkit a legkevésbé is befolyásolna. A receptura mit sem változott: csodás dallamhegyek, kemény és durva hathúrosok, éteri hegedűk, kecses szintifutamok, romantikus hangulatok sora. És Thomas Väänänen ("ének") nagyon, de nagyon dühös! A dalok többnyire középtempósak, ám ez cseppet sem félemlít unalommal, hisz a szerzemények rendkívül változatosak, sokszínűek.
A nyitó Draugs Harg maga a dallamba fojtott agresszió. Ez egyben a leggyorsabb dal is az albumon, színtiszta black jellegzetességekkel megtűzdelve, melyeket kizárólag Peter Löf lágy-finom billentyűs játéka old fel helyenként. Már itt felbukkan az egész anyagra jellemző, kifejezetten skandináv folkos beütés, mely épp annyira jellemzője a banda muzsikájának, mint Thomas acsargó, habzó szájú stílusa.
A második nótától kezdve (Digerdöden) a fiúk fél foknyit visszavesznek a brutálból - kizárólag a muzsika terén. Nagyon kellemes, fülbemászó férfivokál tűnik fel a színen, mely érdekesen ellenpontozza Thomas őrjöngését. A melódia már-már álmodozó ringatózásra késztető... S voltaképp ez a zenei világ hatja át a további kompozíciókat is. Időről-időre nyugisabb betétek szakítják meg a dübörgő gitárok rohamait. Az első angol nyelvű nóta, a The Voyager hegedűszóval indul, majd elkezd menetelni konokul, elszántan. Érdekes, keleties dallama van a refrénnek. Az Angelstens Högborgban szintén a vonósok viszik a prímet, népies-elvarázsolt hangulatot csempészve körénk, csodás hét percet szerezve lelkünknek. A második angolul szóló szerzeményt (The Giant's Laughter) egy Esaias Tegnér nevű költő ihlette ki a fiúkból. Nos, a szöveget nézegetve el kell fogadnunk: már az 1800-as évek elején is éltek vámpirikus filozófiájú poéták, akik a föld alatti barlangok sötétjét kedvelték és iszonyodtak a nap fényétől... A Vansinnesvisan egy elborultabb, veremsötét nóta, mely a kezdeti percek blackes elemeit eleveníti fel nagy lendülettel, kevésbé dallamorientáltan. S végezetül egy líraian induló tétel, a Kaos Aterkomst - de biz' nem sokáig marad lírai. Hamarosan csatlakozik harapós, vérmes társaihoz és az utolsó szuszt is kinyomja belőlünk. Roppant hangulatos, ezerszín darab ez is, ötletes és kifogástalan. Miként maga az album.
A sötét pillanatok olykor egészen Cradle Of Filth-szerű témákig elmerészkednek, míg a puritánabb, egyszerűbb dallamok a Lake of Tears rég volt remekművét, a Headstonest juttatják eszembe. Az igényesen kivitelezett CD-füzetből morózus arcok szigorodnak ránk - ez így is illik egy karcos-harcos, zordon albumhoz. Hol eltévedt erdei koboldok, hol nyakig sáros tavi szörnyek képében ugranak felénk a fiúk a képekről. Valahogy mégsem riadok meg tőlük. Tán mert épp az imént bizonyították be számomra: hamisítatlan művészlelkek bújnak meg a borús ábrázatok mögött.
Csak így tovább, Skandinávia...
