Shock!

Nagyjából feltétlen híve voltam eddig a The Haunted eddigi lemezeinek, bírtam a Slayertől elcsent svédcsavaros riffjeiket, aztán most egy olyan lemezt löktek oda nekünk, ami a legelvakultabb rajongótól kezdve a szimpla érdeklődőig mindenkit el fog gondolkodtatni. Bevallom, még én sem vagyok teljesen tisztában, mit is gondoljak az albumról: szeressem, ne szeressem? Csak idő kell neki? Én szimpla zúzásra vágytam, ők meg mindenáron gondolkodtatni akarnak? Fene tudja.

Mindenesetre már az első dalban a nagyjábóli kiszámítható dalszerkezet végére raktak egy csavart: Planet Caravan kvázi-énekléssel, aztán kezdjen vele a hallgató amit akar, ők hallhatóan valami monumentálisat akartak alkotni. Peter Dolving úgy igazából énekelni nem nagyon tud, mindenesetre próbálkozik hősiesen.

Mindegy, a második nótával kicsit megvigasztalnak, jön a tika-tika, bár ez is olyan furcsán visszafogott – legalábbis a gitárok hangzása: Mintha ott sem lennének, csak úgy odamaszatolták volna. Furcsa. Mindenesetre nem a divatos bika-hangzást kapta Tue Madsentől, és itt picit megnyugodtam, hogy nem csak egyfélét tud a srác. Aztán a harmadik nótában ismét dallamosodik a refrén – hát nem is tudom mit gondoljak. Nekem ez egy picit olybá tűnik, hogy brutálban már mindent megmutatott a zenekar amit tud és akar, fejlődni már nagyon nem tudnak hova, újat mutatni sem, meg persze ők is öregszenek, aztán úgy gondolták itt az ideje, hogy kicsit lazítsanak a dalszerkezeteken, az ének meg legyen mondjuk dallamosabb. Szóval ez a harmadik dal már konkrétan Sabbathosan nyújtott, még egy-két év, és felfedezik ők is stoner és/vagy glam metalos gyökereiket. Bár ez a dal inkább a Down-világába illeszthető, főleg a vége miatt.

Mint mondtam, nem egy nagy torok éneklésileg Dolving, meg nem is tudtak olyan hű, de emlékezetes refrént kitalálni, de legalább próbálkoztak (bár minek...). És itt az egész rákfenéje: többet akartak, mint amennyit meg tudnak valósítani, ahhoz a fajta zenéhez amit csinálni akartak, kevés sajnos ez a torok. Ez van. És ettől valahogy szét is potyognak a dalok, nincs bennük kapaszkodó, sok a leállás, a felesleges elszállás – amit egy-két spanglival nyilván könnyebben fel lehetne dolgozni, de a Hauntedtól a nyers erőt várná az ember, nem a folyamatos művészkedős elszállást. Néha persze megnyugszik az egyszeri rajongó lelke, mikor hoznak néhány kiszámítható, szléjeres riffet, de igazából ezek sem okoznak már akkora katarzist, mint a régiek.

Valahogy az az érzésem támadt (főleg a hetedik dalnál, ami a The Fallout címet kapta), hogy ez most valami olyasmi, mint amikor az In Flames-es Fridénnek is dalolni támadt kedve: igaz hangja egy szál se', meg nyervákol, mint a két hete éheztetett macska, élőben meg katasztrófa, amit művel, mégis bekajálják a rajongók – hiszen azért rajongók. A The Haunted is próbál egy lépcsőt megmászni ezzel a lemezzel, szélesebb rajongótábort építeni (szerintem fog is), de attól még ez a lemez nem az igazi így, ebben a formában – legalábbis számomra nem. A lassú témák olyan frittyi-fröttyi semmilyenek, az a kevés gyors meg nem vett le a lábamról, mert úgyis jött egy vérgyenge énektéma, mellőzve bármiféle drámaiságot, ami elreszelte az egészet, ami addig esetleg ígéretesnek tűnt.

Igen, a döntésem végleges: nincsenek Dalok, hiányoznak az igazán átütő témák, koncepciótlan és összeszedetlen az egész, ez bizony egy The Hauntedtól roppant kevés.