Shock!

március 29.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Helloween: Helloween

helloween_cIgen, itt van, megjelent a lemez, amelynek elkészültére nagyjából tíz éve semmi esély nem volt, ma pedig bizonyos értelemben még többet is kapunk a Helloween márkától, mint amit két éve már elképzelhettünk. Sok mindent kizártnak tartok, azt viszont nem, hogy létezik rockrajongó, aki e cikket olvasva találkozik először a Helloween nevével, így aztán aki nem kedvelte őket, azért, aki meg imádja őket, azért kapja meg rögtön a pontszámot, amit jól idecolumbozok: ez a lemez egy csodálatos 8 pont, ami éppen ugyanolyan jogon lehetne 7, mint 10, de mivel én azon rajongók közé tartozom, aki kényelmesen elvan egy hétig kizárólag négy-öt-hat Helloween-koronggal, majd a következő héten csakis akuszikus dzsesszt és synthwave-et hallgat, ezért aztán a benyomásaim ebben az állított végtelenben öltenek testet.

megjelenés:
2021
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 72 Szavazat )

Ímhol, miért.

Teljesen nyilvánvaló: Andi Deris és Michel Kiske hangja, karaktere és dallamai annyira más világot képviselnek, hogy bátran beszélhetünk két Helloweenről, főleg, ha ebbe a germán kotyvalékba még belevesszük Kai Hansent is. Ugyanakkor, mint az kiderült, Derist szuperül fogadta a közönség, Weikath jól meg tudta fogni Grosskopfot, maradt a humor, és a keménykedést is úgy tudták magukba szívni, hogy a nagy íveken rohanó tökhintó egy pillanatra se ragadt sárba az őstagok távozását követően. Ezért se volt annyira egyértelmű, hogy ha emberileg még össze is borulhattak a régi haverok, mit sütnek ki, hogy mindenki megelégedésére szülessen meg a nagylemez: a közönség is úgy örüljön neki, mint a hét tag egyenként, ráadásul a kiadó és a koncertszervezők is elégedetten dőlhessenek hátra, amikor a Helloween emblémáját a plakátjukra nyomtatják.

A pár éve lezajlott retróturné alaposan megmutatta, mire képes az új szervezet, ha beültetik az őssejteket, bátran mondhatjuk, hogy földrészektől és országoktól függetlenül egységes elismerést vívott ki a csapat. Ahogy teltek az évek, Kiske szerepe és hangja felértékelődött, és miután a torkát bizonyítottan képes volt olyannak megőrizni élőben is, mint sikereinek csúcsán, ez csak fokozta a várakozásokat. A csapatnak biztosra kellett mennie, és az asztalunkon képzeletben itt fekvő hanglemez ép azokat az elemeket tartalmazza, amitől annak idején a Helloween Helloween lehetett. Talán a cím is erre utal, magyarázat számos van rá, újrakezdés, kiindulási pont, újjászületés, akármi, vérmérséklettől függően lehet megközelíteni ezt is. Ugyanakkor, hogy a menedzsment semmit nem bízott a véletlenre, az is jelzi, hogy hónapok óta jól láthatóan és tervezetten ment a felvezetés, dalok szépen elosztva időben, Instagramon és YouTube-on is dizájnosan, interjúk mindenfelé és mindenki részéről, ezek alapján tényleg nem lehet más a vége, mint siker.

Régóta hangoztatott felfogásom, hogy a lemeznek saját értékén kell jónak lennie, nagyjából minden lemez első lemez egy ideális világban, és itt is az a kérdés e hosszú felvezető után, hogy akkor mégis, milyen a lemez? Hát jó. Jó a lemez. Van itt sietős alapra lassabb áriázás, középtempós, párakkordos, slágernek írt rocksláger, tudod, pont amilyen az I Want Out, csak kicsit másképp, aztán sikítás, magas fekvések és égben járó dallamok Michitől és Anditől egyaránt, de annyi, hogy már sok is, de hát itt most meg kellett mutatni, mitől olyan ez a gárda, amilyen, szóval elkapták a receptet. Kai Hansent nagyon aranyos figurának tartom, de soha nem voltam képes megbirkózni az énekhangjával, és eléggé fintorogtam, mikor olvastam, hogy ő is szerephez jut a mikrofon mögött. Szerencsére aztán éppen annyit énekel vagy vicsorog, amennyi a dramaturgiához kell, és korántsem az egész lemez végtében, csak néhány szerzeményben. Menjünk sorjában? Oké.

A nyitószám Out For The Glory (M. Weikath) úgy indul, mintha a fiúk teljesen beszívva, egy győztes német meccs után játszanák valami fantáziát a Seasons In The Abyssre gondolva, csak utána nagyon elindul a henger, de úgy, ahogy azt elvárod tőlük. Szédítő tempó, kétlábdob, optimista, dúros kórus, amibe az említett Hansen-károgás belevág, de tényleg jól jön ki, aztán oda-vissza gitárszólók. Én rögtön bocsánatot is kérek Sascha Gerstnertől, mert hallanom kéne, mit játszik ő, de nem nagyon hallom. Hansen és Weikath világával nagyjából tisztában vagyok, ám az „ifjonc" stílusát még nem tudtam elkapni. De itt tényleg nem róla meg Löbléről szól a mese. A Fear Of The Fallen (A. Deris) az egyike az előzetesként megjelent daloknak, amitől persze nem nagyon kellett hanyatt vágnunk magunkat, nem ez lesz a banda történetének legemlékezetesebb darabja, ide, a lemez egyik elemeként viszont passzol. Ez is sietős tétel, itt már belép Andi Deris is, sőt, inkább ez az ő dala. Ki nem találnátok, ez is kétlábdobos fergeteg, nekem nagyon jól esne már, ha kitalálnának valami érdekesebbet a duplázós lábgépnél, de már látom, hogy ez is annyira belemerevedett a metálzenébe, mint a kereszt meg a koponya. „Decide..."

A korábban citált I Want Out jelenkori megfelelője érkezik el a harmadik tételnél, Best Time címmel. Hansen, Deris és Gerstner szerzeménye, ilyenből írnak bármikor bármennyit, ám az is tény, hogy ez őrülten fogós, közönségénekeltetős, slágervonalas, örökérvényű darab, soha rosszabbat. Kiszámítható? Igen. Kiske hangjának középfekvésétől libabőrös vagy? Naná. Imádod, ahogy aztán belehasít a végtelenbe? Persze. Kell, hogyne kéne. Hasonló tőről fakad a relatíve nyugis darab, a Mass Pollution (Deris/Hansen), ebbe már a közönségzaj is bele van kódolva, tutira be lesz dobva élőben is. Dallamos, dúdolós. Az Angels (Gerstner) modernebb felfogású és keverésű szám, amiben visszaköszönnek a szerző más zenei területeken megmutatkozó figurái. A kissé digitálisan zakatoló basszus, a zongorás kiállás, a mélázós, elszállósabb középrész érdekessé teszi a dalt, nagyon nem egy szokványos vagy hagyományápoló dal. Sőt, idő kell neki, de abszolút összeszedett, teljes szerzemény. Utána viszont megint egy Deris-korszaktól elvárható darab érkezik, a Rise Without Chains (Deris/Hansen). Operás az ének mindkét frontember részéről, már milyen is lenne, gyors a tempó, egy-két érdekesebb harmóniával, de igazából nem annyira emlékezetes. Hallgatni jó, sablonnak sablon. A végén jó a cines beütés.

Az Indestructible a lemez egyetlen Grosskopf-szerezte dala – Hansen ide is bedolgozott –, de teljesen passzol az összképbe. Ultradallamos refrént kapott, pedig a kezdő riff hallatán nem erre kell számítani, de hát nem lenne Helloween a Helloween, ha ne lenne bármilyen megmozdulásukban is egy kis szentimentalizmus. A szólóban és pár átkötésben erősen visszaköszönnek korábban hallott megoldások, de hát járt utat a járatlanért... A Robot King (Weikath) az album mostohája, hogy ne a szégyen szót kelljen használnom. Egy olyan hagyományos metáldalról van szó, amiben a zenekar összes kliséje megvan, mindez hét percben, holott kettő is bőven elég lenne belőle, és Deris karrierje talán legbántóbb módján visít benne. Kár érte. A Cyanide (Deris/Hansen) nagyjából a két menő lemez, a The Time Of The Oath és a Better Than Raw vonalát követi, pici Steel Tormentor hallatszik ki belőle, csak kevésbé ragadósan. Ebből nem túl nagy kitérő aztán a Down In the Dumps (Weikath), ami egy szikár, rohanós szám, van benne óóó-zás, ikergitár, géppuska-dobolás, kirándulás a felsőbb regiszterekben, nekem az ilyen könnyen felejthető.

Orbit (Hansen): egy perces, skótdudára emlékeztető intró a Skyfall elé. Skyfall, Hansen jegyzi, jó gyors az első szakasza, hangulatában hozza a korai korszakot, 1985-ben biztos emlékezetes lett volna, ma már /me ásít. Nagyon ásít. Szerencsére 12 percnél is több, van idő variálni benne, na de nem úgy, mint a dicső Keeperekben, jóval kevésbé eklektikus a hangulata. A szerző is énekel benne egy-két versszakot, de még mindig jobb gitáros, mint énekes. Ahogy halad előre a dal, úgy erősödik bennem az érzés, hogy kár érte, mert több agyalással lehetett volna ez is olyasmi, mint a Before The War – Kings Will Be Kings, de nem lett. Hangulata okés, de bántó elemek tűzdelik, amik csak időhúzásra valók. Több refrén a kelleténél, több rohanós rész, fele is sok lett volna.

Golden Times (Gerstner): ez is a jól ismert recept szerint született, jól megívelt, mélázós énekdallamok húzódnak rá a sietősre vett, darálós riffekre, kétlábdobolás default, nem túl izgalmas, mi tagadás. Ebben talán Deris egy sort se kapott, és a dal hangulatából fakadóan ez se nem oszt, se nem szoroz. Save My Hide (Deris): középtempós, minimálisan melankolikus beütésű dal, ez is a diszkont polcról leemelve. Oké a minősége, éri az árát, de ha nem kapsz belőle, akkor sincs hiányérzeted, ha meg mégis, elfogyasztod különösebb odafigyelés nélkül.

Nem is az a fontos egy ilyen, sok-sok év baráti kapcsolatát nélkülöző időszak után, hogy mit is tudnak a tagok összepakolni egy albumra. Számomra sokkal inkább az a kérdés, hogy miként fognak egymásra hatni, hogyan épít egyikük ötletére a másik szerző, mennyire lesz helloweenes, hogy tudják serkenteni egymás alkotó energiáit, és miként fog ez működni hosszabb távon. Mindezeket pedig úgy, hogy dacára a húsz-harmincéves közös múltnak, megmaradjon az a frissesség, amellyel meg tudják szólítani a konzervatív és a haladóbb felfogású rajongókat egyaránt. A Helloween mostani produkciója nagyon jó, igaz, kliséket halmozó, kockázatmentes, ennek megfelelően izgalmakat többnyire nélkülöző album lett, de talán ideális kiindulási pont a kísérletezőbb, érdekes jövő felé. Nem kérdés, hogy megvan, működik az egyéniségek egészséges kapcsolata, az énekesek nagyon jó formában vannak, az élő koncertek pedig hatalmas érdeklődésre tartanak számot. Kár lenne beérniük nosztalgiavonatozással, lassú, biztonsági megöregedéssel.

Arra nem is nagyon kell hosszú kitérőt tennünk, hogy megdicsérjük a hangzást, illetve Statler és Waldorf már annak is örül, hogy a keverésnek egyszerre van hagyományos tökfej-hangzása és jó artikuláltsága, illetve kevésbé kásás, mint szokott lenni. Charlie Bauerfeind most épp, amennyit kell, annyit tette bele magát. A borító is hagyományőrző, Eliron Kantor műve, szerencsére nagyon kevés benne a digitális érzés. A dalok önmagukban nálam egy nagyon erős 7 pontot adnak összességében, a hangulat 9, maga a lemez létrejötte és aurája 10.

Dőljünk hátra, és csak élvezzük ki, hogy összejött!

A Helloween 2022. április 26-án Budapesten, a Papp László Sportarénában koncertezik a Hammerfall társaságában. Részletek itt. Michael Kiske énekessel július elején egy részletes interjút is olvashatsz majd a Shock! hasábjain.

 

Hozzászólások 

 
-1 #30 fehérfarkas 2021-10-25 19:21
Idézet - Igazmondó:
Idézet - fehérfarkas:
Az új Helloween lemez a németországi, a sapnyolországi és az angliai UK Rock and Metal eladási listákon az 1. helyen végzett. Japánban a 6. helyen. Svájcban és Finnországban a 2. helyen. Svédországban és Ausztriában a 3. helyen. Belgiumban, CSehországban és Portugáliában az 5. helyen. Ami európai Metal zenekartól ritkaság az az, hogy az USÁ-ban Billboard 200-ban nemcsak bekerült, hanem a 35. helyre került. Ezzel a legsikeresebb Helloween lemezek közé került.


Persze, mert manapság már nagyjából ötszáz lemezt kell eladni mindenhol ahhoz, hogy listás legyen, nem tíz-meg százezreket mint annak idején. Változnak az idők!



Na jó, de ez a többi zenekarra is igaz. Ha a Helloween 500 lemezt ad el, akkor a többi még 500-at sem LOL :D :D :D
Idézet
 
 
-1 #29 SzG 2021-09-22 12:54
Csatlakozom a legelső hozzászólóhoz. A cikk író teljesitménye NULLA pont.
Idézet
 
 
-1 #28 Igazmondó 2021-08-08 08:40
Idézet - fehérfarkas:
Az új Helloween lemez a németországi, a sapnyolországi és az angliai UK Rock and Metal eladási listákon az 1. helyen végzett. Japánban a 6. helyen. Svájcban és Finnországban a 2. helyen. Svédországban és Ausztriában a 3. helyen. Belgiumban, CSehországban és Portugáliában az 5. helyen. Ami európai Metal zenekartól ritkaság az az, hogy az USÁ-ban Billboard 200-ban nemcsak bekerült, hanem a 35. helyre került. Ezzel a legsikeresebb Helloween lemezek közé került.


Persze, mert manapság már nagyjából ötszáz lemezt kell eladni mindenhol ahhoz, hogy listás legyen, nem tíz-meg százezreket mint annak idején. Változnak az idők!
Idézet
 
 
-1 #27 fehérfarkas 2021-08-07 20:22
Az új Helloween lemez a németországi, a sapnyolországi és az angliai UK Rock and Metal eladási listákon az 1. helyen végzett. Japánban a 6. helyen. Svájcban és Finnországban a 2. helyen. Svédországban és Ausztriában a 3. helyen. Belgiumban, CSehországban és Portugáliában az 5. helyen. Ami európai Metal zenekartól ritkaság az az, hogy az USÁ-ban Billboard 200-ban nemcsak bekerült, hanem a 35. helyre került. Ezzel a legsikeresebb Helloween lemezek közé került.
Idézet
 
 
-1 #26 thrasher71 2021-06-30 18:51
megárthatott a sok dzsessz meg synthwav :)

Nagyon nem seasons.... south of heaven az :D
Idézet
 
 
-1 #25 Anomander 2021-06-30 09:46
Szerintem jó kis lemez lett, olyan életmű-összefoglaló. Vannak Keeper-es dalok és modernebbek is, jó arányban vegyítve. Kiske és Deris is jól szól, zeneileg is megvannak a jó kis Helloween elemek. Szerintem azért nincs Firepower szinten, de jobb lett, mint vártam, összességében tök elégedett vagyok.
Remélem a jövő tavaszi koncert meglesz, élőben is kiváncsi vagyok a dalokra.
Idézet
 
 
-1 #24 squateye 2021-06-30 07:44
Idézet - Camoranesi:
20 éve hallgathatatlan a GR? Powerplant még megvolt? No world order? Ha már ezek sem (99 és 2001), akkor pótold őket. Illetve a legutóbbi, 2015-ös Empire of the undead c. lemezről legalább a címadót hallgasd meg, és a nyitódalt, az Avalon-t. Ha ezek sem, akkor nem..:)


Akárhogy számolom, 2001 pont húsz éve volt :) És igen, nekem a No World Order az utolsó, amit szeretek tőlük. De igazad van, már pár éve nem is próbáltam újrahallgatni őket, hátha :)
Idézet
 
 
-1 #23 nikfisz 2021-06-30 07:37
Idézet - nemmondommeg:
Én csak az első 3 lemezüket hallottam, plusz ezt az újat.
Néha a Keepereken is zavart Kiske hangja, ott azonban a zene annyira jó volt, hogy simán el tudtam ettől tekinteni. Itt viszont a zene is baromi unalmas, egyetlen egy szám sem tetszett, Kiske pedig idegesítőbb mint valaha.
Egyet értek.:uncsi. Ez a zenei műfaj már min. 25 év(!!!)e csúcsra volt járatva.Az mentené meg a produkciót ha kurva jó számok lennének a lemezen,de sajnos középszerű és végtelenül önismétlő....Nosztalgiának viszont jó.
Idézet
 
 
-1 #22 Burgman 400 2021-06-30 06:14
Végig hallgattam a lemezt és az a véleményem, hogy nagyobb volt a füstje mint a lángja. Számomra egysíkú és unalmas, pedig nagyon vártam. Továbbra is a Walls és a két Keeper lesz tőlük a kedvencem.
Idézet
 
 
-1 #21 nemmondommeg 2021-06-29 20:28
Én csak az első 3 lemezüket hallottam, plusz ezt az újat.
Néha a Keepereken is zavart Kiske hangja, ott azonban a zene annyira jó volt, hogy simán el tudtam ettől tekinteni. Itt viszont a zene is baromi unalmas, egyetlen egy szám sem tetszett, Kiske pedig idegesítőbb mint valaha.
Idézet
 
 
-1 #20 ma 2021-06-29 19:13
A magam részéről azzal a szerkesztősi taggal értek egyet akinek az új albumról az jutott eszébe, hogy milyen jó is volt a Pink Bubbles Go Ape. De király lemez!
Az új album nem is konkrétan a zene miatt csalódás. Néztem egy korábbi interjút M. Weikath-tal, arról, hogy az újjáalakuló turné után lesz-e új lemez. Azt mondta lehetséges, de idézem "csak kibaszott töltelékszámok nélkül". Arra gondoltam, hogy ok, ők is észrevették, hogy a Pumpkins United micsoda borzalmas klisétömeg, hogy nem kéne, a 80 perces 15 számos lemezeket erőltetni, hogy nem kéne A. Deris dalszerőként mondjuk 8 számban, ha már Deris legyen inkább Hellocream (Master of the Rings), jönnek a gyermekmondókas zerű dallmok stb. És erre itt ez az album. Nahát ebből semmi sem lett.
Idézet
 
 
-1 #19 Chris92 2021-06-29 18:30
Engem teljesen lehengerelt ez a lemez, simán a legjobb, amit az elmúlt 15 évben kihoztak és kifejezetten jót is tett nekik, hogy bolt egy több mint ötéves szünet az előző után (persze jó sok reunion koncertezéssel) . Nagyon jól illeszkedik mindhárom énekes, dinamikusak a dalok és a hangzás, igazi power metal örömzene 2021-ben.
Idézet
 
 
-1 #18 Martin 2021-06-29 18:22
Idézet - fehérfarkas:
[quote name="llatexbaba"]Ami a lemezborítót, a zenét, a keverést, a promót és az egyéb csipcsup dolgokat illeti, azokat jobban egyszerűen már nem lehetett volna megoldani. A jazztől, funkytól sem várhatjuk el, hogy helloweenes legyen. Nem is várjuk.
Az nem lehet, hogy ma teljesen másképp hallgatunk zenét mint 30-40 éve? Mindenki. Így lehetséges, hogy szubjektív szimpátia alapján kerülnek ki a 10 pontos lemezek, és egy potenciáls klasszikust pedig szétszednek az értékelők. Ez nem is lenne baj, sőt! Addig, amíg egy kicsit felülnézetből is rá tudnánk tekinteni a hajóra, amelyben utazunk. Emiatt nem születhet már abszolút klasszikus album. Ami 1-1 embernek szubjektív ikon, az nem mindenkinek az.




De ott a fordított eset is: a Straight Out of Hellt a megjelenésekor mennyire dícsérték, hogy a Gambling és a 7 Sinners által megkezdett út megkoronázása, ma meg csupán egy jó lemeznek tartják, ami az évek során a töltelékek miatt nem tudott a klasszikusok közé felemelkedni.


A Straight minden idők leggyengébb Helloween albuma.
Anno emlékszem milyen boldogan vettem meg, és külön öröm volt hogy a limitált szériást sikerült megszereznem, aztán amikor elkezdtem hallgatni rájöttem hogy életem legrosszabb vásárlása volt.
A hangzás borzalmasan gyenge és halk még rendes cuccon is. (Pedig mondom, pontosabban írom: az eredetit vettem meg tehát szó sincs róla hogy kalózkodás áldozata lettem volna.)
A dalok meg szimplán középszerűek Helloween mércével.
Pár hét kellett mire sikerült jóra hallgatnom de azóta sem vettem elő. És most is igazából csak a címadóra meg a Nabatea középsőrészére emlékszem belőle. (Mondjuk arra is csak azért mert az egy jó kis Hanoi Rocks rip-off volt.)
Őszintén csodálom ha tényleg volt valaki akinek az az album klasszikus tudott lenni. Számomra a legrosszabb Helloween album pedig 8 éves korom óta imádom őket. Mondjuk most már egyre kevésbé. A múltkori album sokkal jobban tetszett, de ez a mostani meg megint olyan hogy jónak jó meg el lehet hallgatni csak marha unalmas.
Kiske vagy nem Kiske, ez nekem marha gyenge.
Tipikus példája a kevesebb több lett volna-nak.
Például ha az eddigi fellálásban készül el nem pedig így ,,újjáalakulva" és mondjuk Sasha is előtérben maradhat nem nyomják a háttérben mert az újkori Helloween-be bizony ő pumpálta azt a fiatalos energiát amitől még hallgatható tudott maradni, itt viszont teljesen elnyomták az "ászok".
Sőt, én amennyire figyeltem Deris is eléggé a háttérben van. Jóval kevesebbet énekel mint Kiske pedig jobb formában van. (Legalábbis lemezen, élőben meg úgyis mindkettő playback-el. :D )
Idézet
 
 
-1 #17 Equinox 2021-06-29 16:38
Fehérfarkassal értek egyet szinte mindenben. Deris korszak alulértékelt, és egy olyan korszakban tartotátk a frontot, amikor egyáltalán nem arról szólt a metal mainstream, amit ők csináltak. És mégi 94 és 2000 között kijött 4 klasszikus lemez. Szerintem is ez a Helloween FIrepowere, illetve a BLood of the Nationse (Accept)
Idézet
 
 
-1 #16 fehérfarkas 2021-06-29 14:30
Szerintem a Dark Ride vagy a Gamblig (ízlések és pofonok, hogy ki melyiktől számítja) lemez óta a legjobb nagylemezük. Mivel én nagyon szeretem a Deris korszakot, és Derist nagyon énekesnek tartom, így én más szempontból néztem az új lemezt.
Kiske valóban zseniális hanggal rendelkezik, de Deris sokkal változatosabban tud énekelni: a gonosztól a laza rock n' rolloson, meg a painkilleres agresszión át az érzelmes lírákig.

Ennek a lemeznek a legnagyobb előnye pont az, hogy az egot és a régi sérelmeket félretéve csak a zenei profizmus van, és mindenki azt énekli, és azt gitározza ami neki a legjobban áll. Kiske hangja a Helloween szerves része pontosan, ahogy 2004 óta Derisé is. Kiske nélkül nincsen Eagle Fly Free, Deris nélkül meg nincsen Dark Ride. Mindkettőre szükség van.

6 évvel ezelőtt megjelent utolsó csak Deris-es lemezük a God Given Right a Pink Bubbles és a Rabbit lemezük mellett a leggyengébb. Annak a lemeznek az első fele jó, de a második fele teli van töltelékkel. De a Straight Out of Hell is olyan, hogy hiába azon van rajta a Nabatea meg még néhány zseniális szám, viszont a kevesebb ott is több lett volna, mert arra is sok töltelék került fel. Egy kicsit a Sonata Arctica és a Stratovarious érzésem van, hogy az energikus korai lemez után ők is kicsit elfáradtak. A Helloween viszont most az új lemezzel visszavette a Power/Speed Metal koronáját és zászlaját.

Ez a lemez ott folytatja, ahol a Helloween a Keeperekkel abbahagyta. Szerencsére nem a Keeper 3 -at akarták elkészíteni, hanem inkább egy olyan lemezt, amilyennek a Pink Bubblesnek kellett volna lennie.
Ez a lemez azt mutatja meg, hogy milyen lett volna a Helloween a Keeper lemezek UTÁN a Pink Bubbles és a Chameleon HELYETT, ha nincsenek a személyi problémák, nincsen Hansen kilépése, nincsen Kiske akusztikus mániája, nincsen a zenekar akkori kreatív alkotótevékenys égét nehezítő éveken keresztüli bírósági pereskedés (a lemezkiadóváltá s miatt, ami miatt 3 éven keresztül sem új lemezt nem adhattak ki, sem pedig koncertezni sem koncertezhettek – mindezt a fájletöltős/streaming/jutyúb korszak előtt!!!).

Ez a lemez olyan számomra, mint a Firepower a Judas Priesttől: egy igazi zseniális “visszatérés” (azért idézőjelben, hiszen nem szűntek meg, csak zeneileg/zenei minőségileg tértek vissza a klasszikus lemezeikhez felérő lemezzel). Egy stílusteremtő zenekar esetében sok évtizeddel későbbi idősebb korukban már nem azt várja el az ember, hogy idősen is új stílust teremtsenek, hanem azt, hogy a saját maguk által teremtett stílusban megmutassák, hogy ők mégiscsak ők a stílus királyai. Hiszen a verseny nagyon éles, mert az évtizedek során rengeteg profi és első osztályú zenekar jött létre mindkét zenekar által létrehozott stílusokban. Egyszer a 90-es évek elején a Helloween már átadta a koronát és a zászlót másoknak, most visszavette.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Die Hard - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wackor - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.