Shock!

A philadelphiai Heavens Edge 1990-es debütáló albuma egyike a hajmetál stílus örök remekműveinek és mint ilyen, meglehetősen sokat hivatkozott anyag a műfaj hívei között. Az idejekorán kultstátuszúra nemesedett – és nemsokára a Klasszikushock rovatban is bemutatandó – lemez anno nagy reményekre jogosíthatta volna fel Mark Evans énekest és bandáját, hiszen esetükben gyakorlatilag minden faktor adott volt, hogy legalább egy aranylemezt le tudjanak tenni a Columbia kiadó székházának ajtaja elé. Ám ahogy lenni szokott, az istenek nem akarták, hogy az ötös tagjai milliomosok legyenek: hiába volt abszolút MTV-kompatibilis a fazonjuk, hiába dörrent ágyúként a Neil Kernon által producelt anyag, hiába tudtak mesterien sajátos elegyet gyúrni White Lion/Dokken-jellegű tükörsima hajmetálból, lepusztult keleti parti külvárosokat láttató sleaze-ből és pihe-puha billentyűs szőnyegre fektetett AOR-ból, a hibátlan dalok, az első osztályú zeneiség és a vagány kiállás sem volt elég, hogy a korszak legmagasabb ligáját képviselő csapatok nyomába szegődhessenek.

Pedig a média sem bánt velük mostoha módon, anno magam is a Super Channelen láttam először a Skin To Skin feledhetetlen klipjét, amit nem mellesleg még 1995-ben, a grunge-korszak csúcsán is előszeretettel tűzött műsorra Vanessa Warwick az MTV Headbanger′s Ball műsorában. Mégsem jött össze nekik az áttörés. A miérten persze ebben az esetben sem volt értelme különösebben lamentálni: a Firehouse és a Trixter futószalagon szállította az RIAA-certifikációkat, a Heavens Edge és a Tangier meg nem, de mióta világ a világ, a mérleg nyelve mindig a lakossági igények kielégítése felé billent. Evansék nem ártalmatlan, szájbarágós tinirockot toltak, a zenéjüknek volt mélysége és éle, zabolátlan lendületüket pedig már akkoriban is élmény volt megtapasztalni.

Éppen ezért voltam határtalanul boldog, amikor 1997-ben az elsők között rendeződtek vissza. Aki képben volt abban az időben, jól tudja, hogy teljesen más formában működött a dallamos rock undergroundja, mint manapság: a színtér majdhogynem cro-magnoni fejlettségi fokon üzemelt és néhány újabb formációtól eltekintve szinte csak a rég elbukott kedvenceket reprezentálta. Az épp csak éledező mozgalom hátországát még nem a Frontiers, hanem legfőképpen a világbajnok német focista, Thomas Hässler és a svéd A&R-arc Magnus Söderkvist által működtetett MTM kiadó jelentette Európában. Noha felbecsülhetetlen értékű alapozást végeztek, a valódi piac hiányából eredő korlátozott lehetőségeik meglehetősen hullámzó minőségű kiadványokban öltöttek testet. A kettes Heavens Edge is náluk jött ki és még a hatszámos demókazettát is megvettem a Hammer Barlangban nagy örömömben, mindazonáltal a Some Other Place, Some Other Time lemez kvalitásai azért jócskán hagytak kívánnivalót maguk után. A Neil Kernonnal eredetileg még '92-ben rögzített demó felvételei viszonylag rendben voltak, mert a Backseat Driver, a Jacky, a Jump On It és a Rock Steady hamisítatlan Heavens Edge-élményeket rejtettek a gyengélkedő-kezdetleges hangzás ellenére is, a direkten a lemezre írt maradék négy dalt viszont jóindulattal is csak közepesre lehetett értékelni. Fel is szívódtak azon nyomban, azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a második és a harmadik albumuk között kereken negyed évszázad fog eltelni. Tényleg döbbenetes, hogy felnőtt egy teljes generáció, mire nekivesekedtek a folytatásnak, az ilyen hosszú kihagyások pedig óhatatlanul felvetik a kérdést: vajon ekkora pauza után fel lehet még venni a fonalat?

A vagány basszustémával útnak induló és jólesően ismerős módon lüktető Had Enough hallatán majdnem azt mondtam magamban, hogy igen, mert Reggie Wu street rockosan erőszakos riffelése tokkal-vonóval hozza a három évtizeddel ezelőtti életérzést, Evans pedig önmagához méltó módon kanyarítja jellegzetes énekdallamait. A folytatás azonban nem ennyire nyilvánvaló. Már a másodiknak érkező Gone Gone Gone alatt visszakapcsolnak egy sebességi fokozatot és noha Evans megint príma refrénnel kényeztet, valamint Reggie is előhúz egy sajátos kamikaze-szólót a cilinderből, a dal maga inkább a kettes lemez lágyabb világára asszociál. Ezt a vonalat viszi tovább a napfényes országúti érzetet közvetítő Nothing Left But Goodbye, ami slide gitáros elemeivel és bluesos hozzáállásával szintén nettó időutazást tartogat, az akusztikusabb megfogalmazású – és egyébként nagyon pofás What Could've Been – utazós perceit, majd főleg a lírai hangvételű When The Lights Go Downt követően viszont tényleg kezdtem attól tartani, hogy végérvényesen elfogy az erő meg a dinamika a korongból. Ők is érezhették, hogy ennyi lazulás után illene már gatyába rázni az anyagot, így a B oldal egy feszesebb témával nyit, amivel olyannyira vissza akartak utalni a klasszikus debütre, hogy a szóló előtti átkötésbe még a Skin To Skin adrenalinfűtötte riffjét is belefűzték. Más kérdés, hogy a szóban forgó Raise 'Em Up nem éppen a kollekció legkarakteresebb darabja, ahogy a 9 Lives sem az, hiába az utcai feeling és az eszelős gitározás.

Viszont az utolsó három téma megint vitalitást mutat: a szintén a '98-as eresztéshez konvergáló Dirty Little Secret tényleg kellemes hallgatnivaló, nem lehet rá különösebb panasz, igazán azonban a Beautiful Disguise üt be, még akkor is, ha a refrénjét egészen biztosan hallottam már valahol. Az albumot záró I'm Not The One pedig igazi meglepetés, mert experimentális hangulatával inkább rokon a Lillian Axe dolgaival, mint a Heavens Edge korábbi ügyeivel. Nem mintha baj lenne, mert a legfajsúlyosabb pillanatokat hozza el és jól is áll nekik ez az árnyalt megközelítés. Akár a jövőre nézve is lehet ebben perspektíva, legalábbis, ha a negyedik album elkészítését nem 2048-ra irányozzák elő...

Az eredeti költői kérdésre visszatérve, összességében ugyanolyan érzésem van a Get It Right kapcsán, mint az elmúlt években mindig, amikor kultikus favoritok friss munkákkal jelentkeztek: a Heavens Edge pont ugyanannyira került távol egykori önmagától, mint a mai Shark Island, a Spread Eagle és a Babylon AD. Nincs semmi dráma, de pattanásig feszített, tesztoszteron-túltengéses izmozást és világmegváltást már ne várjon senki, de talán ez is a normalitás, végtére is a hatodik iksz felé ballagó emberekről beszélünk. Ez a szelídebb dalfüzér lehet, hogy nem karmol úgy, mint az 1990-es és dalok szintjén sem éri fel azt, viszont egységessége révén a teljesen jó hallgatnivalók kategóriájába sorolható. Az pedig külön üdítő, hogy nyoma sincs rajta annak az izzadságszagú, gyorséttermi mentalitásnak, ami annyira áthatja a manapság megjelenő dallamrock-kiadványok zömét.