Retro lemez ez a javából sok jó és pár rossz értelemben. A jó egyértelműen a zene maga: A Lethal, Crimson Glory, korai Queensryche és némi Judas Priest egyveleg a nyolcvanas évek végére repít vissza, amikor a legendás Transcendence vagy Programmed lemez csendben megteremtett egy új stílust. Akkoriban még ugyan techno-metalnak vagy techno-thrashnek hívták az ilyesmit, de tulképp mára progresszív power metalnak nevezik ezt a kiváló irányzatot.
A Biomechanical debütáló albumának első dala úgy indul mint egy izmos Judas dal, a Balance Of Powerből is ismert John K úgy visít, ahogy Halford óta kevesen, a zene ezerrel száguld, aztán egyszerre csak feleződik a ritmus, az énekhang pedig korai Geoff Tate-be vált, amolyan Rage For Orderes, szenvedősen erős szívszaggató refrént ültetve a gyanútlan zenehallgató fejébe.
Az angol csapat le sem tagadhatná, hogy az említett zenekarok - no meg a tizenöt éve csúcson lévő thrash királyok - nagy hatással voltak rájuk. Zenéjük mégsem színtiszta múltidézés, szaggatnak a nóták, hol iszonyat izmos riffek zúzzák le a fejemet, hol kegyetlenül lélektipró, ultraérzelmes témák emelnek el a földről. A gyorsabb témák, mint a nyitó The Awakening mellett olyan málha dalokat is bírtak alkotni a srácok, mint az In The Core Of Darkness, ami a Crimson Glory In Dark Places dalát idézi monumentalitásban - persze még ebbe a szerzeménybe is csempésznek egy olyan ős-thrash tikatika zúzást, hogy kapásból másfél évtizedet fiatalodtam! Zseniális!
A hangszeresek játéka briliáns. Jamie Hunt és Chris Webb gitárosok sodró riffeket és igazi, érzelmekkel és technikával teli gitárhős-szólókat varázsolnak a mélypont nélküli lemezre, a ritmusszekció feszes és hatásos, John K pedig üvölt, sír, suttog, túlmutatva már említett példaképein, saját hangot alkotva.
Az egyetlen pont ami (talán) visszatart attól, hogy Év Lemeze díjat adjak az Eight Moons korongnak, az a hangzás. Na, ez is retro, de nagyon. Ha emlékeztek, a Transcendence vagy a Programmed is elég gyengécsként szólt... Nos, bizony az angol fiúk lemeze se szól szépen. A gitárok vékonyak, a dobok puffognak, a cinek túl magasan és túl elöl csörögnek, a helyenként felbukkanó szinti túl hangos... Tény, hogy látszik az egész produkción a pénz hiánya. Viszont csakazértsem fogom ezt felhánytorgatni, annyira király ez a lemez! Egész egyszerűen csak bosszant, hogy egy hazai stúdióban, mondjuk egy HSB-ben eltöltött egyetlen hónap alatt, töredék pénzből tudtak volna ezerszer jobb hangzást varázsolni! Komolyan fontolgatom, hogy írok nekik, a következő lemezt próbálják meg "nálunk" felvenni...
A borító sem egy gigamegaszponzorált überprodukció, de mégis feelinges. Kissé a Spawn képregények figuráira emlékeztetnek a rideg cyberpunk figurák, amik jól kapcsolódnak a dalszövegekhez - ugyanis egy lazán összekapcsolódó sci-fi történetfolyamról van szó, egy elgépiesedett világról, emberi lélekről fémtestben... A címadó dal szinte filmzeneként festi alá ezt a furcsa világot nagyzenekari jellegű bevezetésével és monumentális befejezésével.
Kiváló lemez, és még az überkaka hangzás is csak egyetlenegy tizedet von le a pontozásból, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó semmiért elmozdítani e a tökéletes mestermű pontszámát a tizes környékéről. Kilenc egész kilenc, és le a kalappal.
