Ugye, hogy ez a név nem mond túl sokat? És ha azt mondom Cynic? De kezdjük az elején! Jelen zenekart Santiago Dobles gitáros alapította, és szerencsésen maga köré gyűjtötte Sean Reinert (Cynic, Death és Gordian Knot) dobosistent, Sean Malone (Cynic, Gordian Knot) basszusgitárosistent, Charlie Ekhendal gitárost és Danishta Rivero mezzo-szoprán énekesnőt, aki egyébként Santiago testvére. 1998-ban egy demót szabadítottak a világra, majd tavaly megjelent a debütáló album - amiről most szó van.
Csodálkoztok, hogy akkor mi ez a szokásosnál is nagyobb csúszás a recenzióval? Csupán annyi, hogy ugyan tavaly megjelent az album, de nem itt, hanem Amerikában, Európába csak idén jutott el. Gyakorlott vájtfülűek már az első sorok után a pénztárcájuk után kapnak, jól is teszik, mert az Aghora egyesíti magában a húzós, feszes, agyas, komplex, dallamos, andalító, izgalmas, durva részeket, hihetetlen lazasággal szólnak a legbonyolultabb ritmusképletek is. Fogalmam sincs, melyik zenész játéka nyűgöz le legjobban, hol azon ámulok, hogy a basszusgitárosnak vajon hány ujja van és azok hány méteresek lehetnek, hol a dobos ötletein tátom el a szám, és biztos vagyok benne, hogy csavarlazítót használ, anélkül nem lennének ilyen állapotban a végtagjai, a gitárosokról ekkor még szót sem ejtettem, mikor mit fognak és melyik hangot miképp csalták elő a hangszerükből. Ráadásnak itt van egy angyalhangú énekes leányzó, aki szelíden mosolyogva teszi fel a koronát a produkcióra.
Feljebb felsorolt hangszereken tanulóknak kötelező meghallgatni, lekottázni, megtanulni, mindebben megőszülni, Cynic rajongóknak a hermetikusan lezárt Focus mellé elhelyezni, az Aghora név hallatán hevesebben dobogó szív egyik, még üres csücskébe a zenekart bevésni, vasár- és ünnepnapokon a tartalék második példányt meghallgatni.
