Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Alice In Chains: Black Gives Way To Blue

A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin rabszolgájaként tengődő énekes ugyanis tényleg a pótolhatatlan zsenik körét gyarapította.

megjelenés:
2009
kiadó:
Virgin / EMI
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 47 Szavazat )

Jerry Cantrell, Mike Inez és Sean Kinney azonban nem voltak hajlandók belenyugodni, hogy három hibátlan nagylemez, két nem kevésbé örökérvényű akusztikus EP és némi élő anyag után végérvényesen befejeződjön a '90-es évek egyik legjobb és legfontosabb rockbandájának karrierje. Nem mozdultak azonnal, nyilván nekik is túl kellett lépniük Layne halálán, de végül elkezdtek koncertezni, és miután mindenki láthatta, hogy a semmiből előhúzott William DuVall-lal sem gyalázták meg a múltat és Layne hagyatékát, végül 14 évvel az utolsó Alice In Chains stúdióalbum után megérkezett a negyedik lemez, a Black Gives Way To Blue. És milyen jó, hogy így történt!

Ha a nagy szavaknak tényleg van miértjük, nem szabad félni tőlük, és ez most egy ilyen eset. A Black Gives Way To Blue ugyanis nem szimplán jó, hanem egyenesen lenyűgöző. Mondom ezt úgy, hogy a csapat ott volt az első körben azon bandák között, melyek végérvényesen a rock/metal zenéhez láncoltak, vagyis rajongó vagyok több mint másfél évtizede, és nem kicsit fáztam a dologtól, amikor kiderült, hogy Layne nélkül is ugyanezen a néven folytatják. Aggodalomra azonban szerencsére nem volt ok. Már Jerry Cantrell szólóalbumaiból is leszűrhettük, hogy a banda zenei agya igazából a gitáros volt, Inezzel és Kinney-vel a háta mögött pedig tényleg nincs mese: pontosan úgy szólnak, mint... az Alice In Chains. Ami William DuVallt illeti, ő is tökéletesen passzol a képbe, habár nyilván nem Layne. Orgánuma képzett és erős, de kevésbé karakteres, az a metsző, drámai él sem olyan gyomorba markoló az előadásmódjában, az énekdallamok hallatán azonban elég egyértelmű, hogy ezek nagyrésze a klasszikus időkben sem feltétlenül Staleytől, hanem sokkal inkább Jerrytől jött. Ő egyébként – csakúgy, mint a régi szép időkben – szintén jó alaposan kiveszi a részét a vokálozásból.

Nyitott kérdés volt, zeneileg merre indulnak majd el így 2009-ben, de itt leginkább a papírforma jött be, vagyis a hármas album annak idején sokakat megosztó kísérletezős, tekervényes hozzáállása nem jellemző. Gitárgazdag, súlyos és direkt a lemez, nem kevés áthallással a zenekar egyértelmű csúcsalkotása, a Dirt irányába, szánalmas múltidézgetésről azonban szó sincs: a Black Gives Way To Blue ugyanolyan önálló és karakteres arculatú anyag, mint elődei voltak. Magyarán szólva ez itt 11 dalnyi vegytiszta Alice In Chains eszencia, ami simán van olyan erős, hogy újradefiniálja a zenekart így, a 21. század második évtizedének küszöbén.

A jellegzetes húzós-nyúlós vokálok és a sound egyes dalokban egyenesen megtévesztővé teszik a végeredményt: ha nem tudnám, amit tudok, a borongós All Secrets Known nyitásról például simán elhinném, hogy valami kiadatlan régi dal Layne-nel, de a már-már szinte röhejesen fogós Check My Brain is rendelkezik azzal a kakaóval, ami akkora sikernótákká varázsolta annak idején a Man In The Boxot vagy a Them Bonest. Veszélyesen jó dal, igazi rockhimnusz a javából! És igazából az a szép, hogy a többi szerzemény sem halványabb, legfeljebb lassabban adják meg magukat. Legyen szó akár az Alice In Chains súlyosan riffelő, éjfekete oldalát mutató témákról (Last Of My Kind, A Looking In View vagy a legborultabb Acid Bubble), akár rockosabb dinamikájú dalokról (Lesson Learned, Take Her Out), itt bizony mindenből kihozták a legtöbbet, amit csak lehetett. A nyugodtabb, vegytisztán szép pillanatokat pedig jóformán megemlítenem is felesleges, ebben ugyanis mindig ott voltak a legnagyobbak között, és most sincs ez másként. A finom Your Decision, a perkás When The Sun Rose Again és a kesernyés Private Hell egyaránt keresztbe-kasul kergetik a hideget az ember hátán, az pedig már csak a bónusz, hogy a Layne előtt tisztelgő záró címadó dalban nem kisebb figura zongorázik, mint Elton John, aki maga is nagy rajongója a csapatnak. A Nick Raskulinecz csúcsproducer kreálta hangzás is óriási, méltó a zenéhez.

Valahol szürreális 2009-ben új Alice In Chains dalokat hallani, de aztán az ember túllép mindenen, és csak egyszerűen átadja magát a mágiának, ami régi fényében ragyog. Mestermunka, az utóbbi évek egyik legjobb hard rock/metal albuma, méltó a zenekar nevéhez, múltjához és Layne Staley emlékéhez is. Csont nélküli 10 pont.

 

Hozzászólások 

 
#6 pelu 2019-02-20 23:30
Nálam az új korszak messze a legjobb albuma. Bátran odaállítható a korábbiak mellé.
Idézet
 
 
+3 #5 cápaidomár 2015-10-24 04:06
Azt hiszem, most már nyugodtan kommentelhetek erre az albumra valamit, mert hallgattam eleget, és hanyagoltam is eleget. Mostanság megint rápörögtem a zenéjükre (kutyás album - mi más?), szóval ismét aktuális a dolog. Az az, hogy ismét érdekel a dolog.

Visszatérésnek ez az album példaértékű, és azt hiszem ez talán az egyetlen, amiben mindenki egyetérthet, akinek fontos volt, hogy legyen még AIC. Pontosabban: az AIC folytatása. És milyen jó lenne, ha legalább csak a csapatok fele tudna ennyire őszinte, hiteles, ennyire valódi lenni. Szóval, ha valakik megérdemelnék a bálványfaragást , akkor azok Ők.

Tehát a lemez. Amikor először hallgattam, kb. a levegő után kapkodtam, hogy jézus, ez mennyire kibaszott jó! Van egy két nehezebb eset - főleg az első felében -, de a lemez összességében véve igen fogós, igen barátságos. És szép. Átszőve valami kellemesen elvont, elszállt jelleggel. Kiváló, membrán gyilkos, telt, erőteljes hangzás, ami egy picit koszos. Nyoma sincs annak a 'sötét szoba a halott szomszéddal' hangulatnak és az elveszettek keserűségének, ami még az igazi 'Chainst jellemezte. Igen, Layne tehetett arról... Van helyette 'tengerparton búsulás a naplementében, meg mindjárt itt az éjszaka'. És ez nekem egy kicsit sok. Az igazság az, hogy egy idő után nekem már szirupos a cucc. Csak egy kicsit, de az. Az utolsó tétel pedig olyasmi, amit szerintem már elég lett volna csak kislemezen kiadni.

A lényeg: ez egy másik Alice In Chains, a mai 'Chains, és ez így van rendjén.
De a karakterét, vagy az arculatát, azt a nem ritkán bántó nyerseségét, ami a '90-es években jellemezte Őket bárhol is belemagyarázni ebbe a csapatba egy tipikus és komoly tévedés.
Idézet
 
 
+2 #4 Metal 2013-05-30 22:09
Idézet - Gérnyi Tamás:
Valóban nagyszerűen sikerült album, nem véletlenül szerepel szerintem a legtöbbet a "Shock! Top 20 2001-2010 - Az előző évtized..." rovatban mind szerkesztői, mind olvasói oldalról.
Pár apróságban viszont nem feltétlenül értenék egyet.. avagy jöjjön a szubjektív vélemény: :)
1: Duvall hangja szerintem van olyan erős, mint Layne-é, csak máshogyan: míg Laynet a rekedtesebb orgánuma és kábszertől valő lebegése tette különlegessé, addig William -talán származása/bőrszíne miatt- orgánuma kissé melegebb tónusú, hogy egy marha nagy közhellyel éljek soul-osabb. Nem 1-2 olyan finom, Beatleses dallam van a lemezen, ami bizony már kifejezetten William hangjára/stílusára íródott. És élőben hogy énekli a régi számokat, húúú... :)
2: Személy szerint óvatosabban fogalmazva azt mondanám, a csapat kiadott 2 klasszikus (Facelift + Dirt) és 1 "csak' jó (Alice In Chains) albumot. Én a 3. lemezt mindennek nevezném, csak klasszikusnak ("hibátlannak") nem feltétlenül. A mai napig nagyon nehezen tudom végighallgatni. Sajnos az a lemez legalább annyira szétcsúszott, mint amennyire újszerű/kísérletező. Nem véletlenül nem erőltetik túl élőben sem...
Viszont a BGWTB simán odatehető a Facelift és a Dirt mellé. 10/10!
Várom a KULTÚRÁLT hozzászólásokat , véleményeket a témában. Szerkesztői oldalról is! :)


Szerintem jó a háromlábús lemez is csak, másképpen. Nagyon mély depresszió és kábítószer árad az egész lemezből, persze van 1-2 kivétel. Töményebb és kevésbé slágeresebb a legtöbb dal, de zseniális.
Idézet
 
 
+8 #3 Venomádi 2012-01-02 14:46
Én mondjuk szeretem a Tripodot. Nem gyakran hallok ilyen piszok elborult lemezt, és amikor hallgattam főleg jól esett. A fekete homályban megérint a hideg. Így tudnám leírni, nekem bejön az a lemez:D
Idézet
 
 
+4 #2 Equinox 2011-08-07 21:23
Én mindenben egyetértek az előtte szólóval. Első 2 klasszikus, '95-ös lemez jóval kevésbé izgalmas. Viszont a 2 kislemez az zseniális: Sap és főleg a Jar of Flies. Vélemény?

Koromból adódóan, Duvall-lal láttam őket először, de lelki szemeim előtt Layne-t láttam, annyira hangulatos, mágikus volt az egész. Isten az új lemez, de természetesen a Dirt marad a kedvencem. Várom az újat!

Ja, amúgy van bennem egy olyan érzés h a Black Gives zenei anyagán egy halom elfekvő régi ötlet van, Dirt és '95 közülről, mert innen a legrosszabb szám is kiemelkedne a háromlábú lemzről!
Idézet
 
 
+6 #1 Gérnyi Tamás 2011-08-06 20:12
Valóban nagyszerűen sikerült album, nem véletlenül szerepel szerintem a legtöbbet a "Shock! Top 20 2001-2010 - Az előző évtized..." rovatban mind szerkesztői, mind olvasói oldalról.
Pár apróságban viszont nem feltétlenül értenék egyet.. avagy jöjjön a szubjektív vélemény: :)
1: Duvall hangja szerintem van olyan erős, mint Layne-é, csak máshogyan: míg Laynet a rekedtesebb orgánuma és kábszertől valő lebegése tette különlegessé, addig William -talán származása/bőrszíne miatt- orgánuma kissé melegebb tónusú, hogy egy marha nagy közhellyel éljek soul-osabb. Nem 1-2 olyan finom, Beatleses dallam van a lemezen, ami bizony már kifejezetten William hangjára/stílusára íródott. És élőben hogy énekli a régi számokat, húúú... :)
2: Személy szerint óvatosabban fogalmazva azt mondanám, a csapat kiadott 2 klasszikus (Facelift + Dirt) és 1 "csak' jó (Alice In Chains) albumot. Én a 3. lemezt mindennek nevezném, csak klasszikusnak ("hibátlannak") nem feltétlenül. A mai napig nagyon nehezen tudom végighallgatni. Sajnos az a lemez legalább annyira szétcsúszott, mint amennyire újszerű/kísérletező. Nem véletlenül nem erőltetik túl élőben sem...
Viszont a BGWTB simán odatehető a Facelift és a Dirt mellé. 10/10!
Várom a KULTÚRÁLT hozzászólásokat , véleményeket a témában. Szerkesztői oldalról is! :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.