Shock!

szeptember 19.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Johnny Ramone: Commando - Johnny Ramone önéletrajza

0122ramones„Nem hordtam karórát, mégsem késtem el szinte sehonnan. Nagyon egyszerű: mindig elindultam időben. (...) Már iskolás koromban is pontos voltam, és ez így maradt egész életemben. Az a rögeszmém, hogy ha már belevágok valamibe, akkor azt komolyan veszem, és rendesen csinálom. Odateszem magam, hogy a végeredmény a lehető legjobb legyen" – A fentiek nem egy tudálékoskodó, pontosságmániás matematikaprofesszor, vagy akár egy, a győzelemért mindent feláldozó, életét precíz menetrend szerint élő élsportoló szavai. Nem, ezeket a sorokat egy punkzenész írta le. Sőt, nem is csak egy mezei példány, hanem az egyik legismertebb, aki – természetesen többedmagával - voltaképpen kitalálta és irányba állította ezt az egész cirkuszt. Az ír, lengyel és ukrán felmenőkkel egyaránt rendelkező, ám önmagát mindig amerikainak, csak és kizárólag amerikainak valló John William Cummings. Vagy mozgalmi nevén, amiként az egész világ megismerte, és minden bizonnyal még egy darabig ismerni is fogja: Johnny Ramone.

megjelenés: 2018
oldalszám: 176
fordította: Dudich Ákos & Számel Judit
kiadó:
Konkrét Könyvek
Neked hogy tetszik?
( 14 Szavazat )

A queens-i kölyök, aki kezdetben egyházi, majd katonai iskolába jár (!), gyerekként szépreményű baseballjátékos, majd húszéves korában „isteni sugallatra" egycsapásra maga mögött hagyva rövid, ám annál intenzívebb „őrült-korszakát" (amikor is egy „kicsit" megzavarodik, és nagy unalmában téglákkal tör be ablakokat, hót ismeretlen emberekbe köt bele az utcán, autókat tör fel, pékségeket rabol ki és öregasszonyok táskáit lopkodja el) elhatározza, hogy jó útra tér, és innentől fogva a társadalom hasznos tagja lesz. Komolyan is gondolja a dolgot, és csak akkor enged két régi barátja, Erdélyi Tamás (a későbbi Tommy Ramone) és Douglas Colvin (belőle lesz majd Dee Dee) unszolásának, amikor öt év robotolás után egyik pillanatról a másikra lapátra kerül az építkezésről, ahol addig melózott. A szintén régi ismerős Jeffrey Hyman (azaz Joey Ramone) csatlakozásával be is indul a Ramones, aminek Johnny a legidősebb tagja, huszonhat évével már-már túlkorosnak is számít az éppen formálódó új zenei környezetben. És hiába nem ő a fő dalszerző, vagy szövegíró, és a korai időkben még a zenekari ügyeket is inkább Tommy intézi, a kezdetektől fogva ő a vezér. Ellentmondást nemigen tűrő, veszteni nem tudó, kompromisszumokat nem ismerő, arroganciába hajlóan ön- és céltudatos jelleme miatt nem is nagyon lehetne ez másként, emellett a többiek igencsak tartanak is tőle, és hát nem véletlenül. Mert, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene (késés van, Dee Dee már megint kiütötte magát, valaki lenyúlta a másikat) bizony el-eljár a keze. Nehéz ember.

És itt jön be az, ami a kötet legnagyobb pozitívuma, holott akár lehetne a legfőbb baja is: a könyv ennek a nehéz embernek valóban az önéletrajza, azaz ő maga írta, „szellemíró" segítsége nélkül. (Még ha szerkesztő három is akadt, az egyik ráadásul Henry Rollins bácsi volt.) És ne szépítsük, Johnny bizony ugyanúgy nem tud írni, mint ahogy – legalábbis eleinte – a szó szoros értelmében véve nem tudott gitározni sem, nem fogalmaz valami olvasmányosan, humora alig, néha szinte csak lejegyzi az adatokat és tényeket. Viszont végtelenül őszinte és egyenes, tényleg nem szépít semmiben, és prózája ugyanolyan, mint a zenéje: gyors, lényegre törő, rövid, bármilyen sallang és mellédumálás nélküli. És lassan azt veszed észre, hogy a kezdetben nem is túl szimpatikus, mogorva ember rendkívül pragmatikus gondolkodásmódja kezd meggyőzni, egyre inkább megérted logikáját, és kezded az ő szemével látni a dolgokat.

És rájössz, hogy igenis, a maga módján mindvégig következetes és lojális volt a környezetével, és neki sem lehetett könnyű úgy a hátán cipelni az egész produkciót, hogy a szakadatlan turnézásba belefásuló Tommy már a sztori legelején bedobja a törölközőt, Dee Dee egyre menthetetlenebb drogossá válik, a későbbi arcok közül Marky full alkesz, Richie állandóan pénzért kuncsorog, Elvis pedig röpke két buli után repül is a picsába. És még nem beszéltünk a zenekar másik alappilléréről, Joey-ról, a hórihorgas énekesről, aki a főhős tökéletes ellentéte. Mert egyfelől ott van a hamisítatlan amerikáner gitáros: konzervatív, republikánus hazafi, aki mindemellett munkamániás, a késésnél és a lustaságnál nagyobb vétséget el sem tudna képzelni, és húszéves kora óta együltő helyében nem ivott meg három sörnél többet. A másik sarokban pedig a zsidó származású, liberális demokrata frontember, sebezhető művészlélek, aki egyre többet vedel, és nem mellékesen obszesszív-kompulzív zavarban szenved, magyarán kényszerbeteg, és sokszor önkéntelenül is olyan rituálékat kell végrehajtania, amivel társát konkrétan az őrületbe kergeti. Ez a két ember már-már karikatúra-szerűen olyan, mint a tűz és víz, és ennek ismeretében egészen hihetetlen, hogy nem csak hogy nem nyírták ki egymást néhány hónap alatt, hanem huszonkét éven keresztül (!), a történet legelejétől a legvégéig kitartottak egymás mellett, pedig Johnny még Joey nőjét, Lindát is elszerette, aki aztán bő húsz éven keresztül, egészen a gitáros haláláig a felesége is maradt. Ezek az emberek a legkevésbé sem voltak barátok, ahogy a szerző a rá oly jellemző módon megfogalmazza: „Ők a munkatársaim voltak, és muszáj volt elvégeznünk, amire leszerződtünk."

És a könyvben benne van ez a dühödten, fogcsikorgatva, ám felelősségteljesen végigcsinált huszonkét év, a kettőezer-kettőszázhatvanhárom (!!!) koncert, amibe többnyire Johnny űzte-hajtotta bele önmagát és társait fáradhatatlanul, sokszor szerelemből, néha viszont semmi másért, egyedül csak a pénz miatt. És ezt is leírja teljesen őszintén. És benne van még valami, ami miatt a kötetet igazán érdemes elolvasni. Ez pedig az utolsó fejezet, amikor a Ramones-nak már kampó, Johnny szépen töltené nyugdíjas éveit, rendezgetné azokat a B-kategóriás horrorfilmeket, amiket mindig is szeretett volna, de nem ez történik, hanem beüt a krach. A diagnózis: prosztatarák, amit a rá jellemző gyakorlatiassággal fogad, és elkezdi olvasni a szakkönyveket, hogy megállapítsa, nála bizony a legrosszabb forgatókönyv áll fenn, és jó, ha öt éve van hátra (az orvosok szerint is). Ekkor, a biztos halál tudatában kezd bele ebbe az önéletrajzba, és addigra már régen meg is kedveltük ezt az embert, a kitartását, a csökönyösségét, és tényleg vele örülünk, hogy csak összejött a hőn áhított egymillió dollár a bankszámlán, beiktatják őket a Rock And Roll Hírességek Csarnokába (szegény Joey ekkor már halott), és csak meglesz az a rohadt aranylemez is, még ha épp egy nem túl jó anyagukért is, és csak a brazil piacon. (A debütáló lemez amerikai bearanyozódása csak bő tíz évvel a gitáros halála után következik majd be.) És így válik igazán szívbe markolóvá olyan mondatokkal szembesülni, mint hogy „amikor ezt a könyvet olvassátok, én valószínűleg már nem vagyok az élők sorában."

A nem túl terjedelmes Commando egyébként akár egyetlen nap alatt elolvasható, pláne, hogy a túlzás nélkül pazar kiállítású kötet (a képregények színvilágát és stílusát idéző borító kábé telitalálat) kis túlzással képeskönyvnek is elmenne, ugyan nem számoltam meg, de egészen biztosan száznál is jóval több, kimondottan jó minőségű, jobbára korábban nem publikált fotót tartalmaz Johnny Ramone hagyatékából. Dudich Ákos(ék) fordítása csont nélkül hozza a már megszokott színvonalat, a végén pedig még egy függeléket is találunk, amiben a gitáros halálos őszinteséggel vall minden egyes lemezükről, és top10-es listákba rendezi egyéb kedvenceit. Az a férfi, aki sírfeliratát is – szokásos érzelemmentességét ezúttal elhagyva – maga fogalmazta meg: „Ha egy ember sikerét abban mérjük, hány nagyszerű barát vette körül, akkor én nagyon sikeres életet éltem."

 

Még több írás a szerzőtől

Hozzászólások 

 
#2 Zolller 2019-01-22 18:34
A tökéletes karácsonyi ajándékom :D
Idézet
 
 
#1 Paul Kersey 2019-01-22 13:17
Nagyon minőségi kiadvány, minden zenerajongónak kötelező olvasmány!
"És lassan azt veszed észre, hogy a kezdetben nem is túl szimpatikus, mogorva ember rendkívül pragmatikus gondolkodásmódj a kezd meggyőzni, egyre inkább megérted logikáját, és kezded az ő szemével látni a dolgokat." --> Tökéletesen egyetértek, a könyv végére egy nagyon normális ember képét kaptam, kár, hogy már nincs közöttünk, a zenéje óriási hatással volt rám! Nyugodj békében, Johnny!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.