Shock!

április 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Everett True: Nirvana

Everett True a brit Melody Maker újságírójaként ismerte meg a Nirvanát még bőven a nagy áttörés előtt, a Sub Pop kiadós, kislemezes korszakban. Személyesen is jó barátságba került a csapat tagjaival, sőt, állítása szerint ő mutatta be később egymásnak Kurt Cobaint és Courtney Love-ot, mi több, egészen a történet mindenki által jól ismert tragikus végkifejletéig szoros kapcsolatban maradt a párossal.
megjelenés:
2009
kiadó:
Cartaphilus - Legendák élve vagy halva sorozat
Neked hogy tetszik?
( 18 Szavazat )
A Cartaphilus kiadó Legendák élve vagy halva sorozatában megjelent könyv tehát méltán nevezhető exkluzívnak és elsőkezesnek.

True könyve a tényleg teljesen bennfentes információk és a nagyon erősen személyes, sztorizós jelleg mellett még egy nagy előnnyel rendelkezik: habár a szerző bevallottan elfogult rajongó, esze ágában sincs új mítoszokat gyártani a Nirvanáról, vagy akár csak táplálni a már meglévőket. Vagyis aki a szegény, szerencsétlen, érzékeny művészember Kurt Cobainről szeretne olvasni, aki mindenféle gonosz üzleti összeesküvések eredményeként, saját akarata ellenére került a zeneipar csúcsára, majd aljas, számító felesége rászoktatta a heroinra, végül pedig rejtélyes körülmények között meggyilkolták, messziről kerülje el a 700 oldal körüli könyvet, mert nem neki való.

A Nirvana karriertörténetének fő vonalai közhelyszámba mennek. A Washington állambeli Aberdeenben egy gyenge fizikumú, hiperaktív, hányattatott gyermekkorú és depresszióra hajlamos fiatalember, Kurt Cobain és iskolatársa, a két méter feletti, harsány party animal Krist Novoselic kedvenceik – The Pixies, Black Sabbath, Sex Pistols satöbbi – hatására zenekart alapítottak. Az olympiai Sub Pop cégnél kiadták hangos, zajos debütáló lemezüket, ami hatalmas feltűnést keltett a '80-as évek középutas rockzenéjét mindenestől megvető underground körökben, majd a multinacionális Geffenhez szerződve 1991-ben leszállították a következő évtized legmeghatározóbb jelentőségű albumát. A Nirvana a zenei őrségváltás vezérhajója lett, Cobain azonban nem volt képes feldolgozni a sikert, utálta az új rajongókat, a sztárságot, a nyilvánosságot, és egyre többet drogozott. Eközben felesége, a nagyra törő Courtney Love állhatatos tevékenységének következtében zenésztársaival is megromlott a viszonya, a Nirvana demoralizálódott, majd a házasság is tönkrement, a főszereplő pedig két szék között a pad alá esve, a heroinisták mocsarában evickélve fejbe lőtte magát. Nagyjából ennyi a sztori veleje, a könyv pedig ezt meséli el számtalan megszólaló és a szerző személyes anekdotáinak segítségével.

True a máig is oly divatos vélekedésekkel szembemenve többször is hangsúlyozza: Cobain és a Nirvana az elejétől kezdve áhították a sikert, az első perctől fogva tömegekhez akartak szólni, csak éppen azzal nem kalkuláltak, mivel is jár majd a nagy áttörés. Ugyanígy leszámol azzal a legendával is, mely szerint Kurtöt Courtney Love szoktatta rá a heroinra, az énekes öngyilkossága körül keringő idióta mítoszokat – nem is halt meg, megölték és így tovább – pedig szóra sem méltatja. Aligha járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: soha korábban nem lehetett még ennyire részletesen olvasni a Nirvanáról, akár a tagok közötti viszonyról, akár a Kurt & Courtney-féle héjanászról beszélünk... True stílusa gördülékeny, szórakoztató és aprólékos, a sorok között rengeteg apró érdekességgel és információval.

A szerző brit zenei újságíró, aki saját bevallása szerint nem is szereti a hagyományos rockzenét, teljesen más közegből érkezett, így aztán óhatatlanul akad néhány következménye annak, hogy egy rockzenekarról ír. Az egyik, hogy néha igen kínos megállapításokra ragadtatja magát a „külvárosi metal" és az úgynevezett grunge kapcsán. Sammy Hagar és a Van Halen állandóan visszatérő piszkálása különösen fárasztó, némi kis utánajárással simán lehetett volna találni olyan rocksztárokat a '80-as évekből, akik a nevezettekkel ellentétben meg is érdemlik a gúnyolódást... Ugyanez Nick Cave-re is áll a lilább vonalról. A seattle-i mozgalom egyéb sztárjai, a Pearl Jam és az Alice In Chains notórius cseszegetése, leszarozása szintén nem túl rokonszenves, és az is szembetűnő, hogy a macho rockpózokat, tipikus rockbandákat végig vadul ostorozó True milyen jótékonyan huny szemet a Nirvanánál pepitában ugyanígy megtalálható hasonlók felett. A legnyilvánvalóbb ezek közül a koncertvégi hangszerzúzás hagyománya, aminek rengeteg oldalt szentel a könyv, de a sajtóban zajló Kurt Cobain kontra Pearl Jam szájkarate-hadjáratok kapcsán sem nehéz felidézni a Guns N' Roses és a Poison hasonló anyázós üzengetéseit pár évvel korábbról... Mindebből persze végső soron nem következik más, mint hogy a pre-grunge éra sztárjaihoz hasonlóan a Nirvana is csak egy rockzenekar volt. Bőrcuccok és veszkócsizma helyett kardigánt meg tornacipőt viseltek, és kissé udvariasabban álltak a nőkhöz, de valahol azért mégiscsak egy tőről fakad minden... Máshol True szimplán nettó hülyeségeket ejt el, például simán legrunge-ozza a Helmetet vagy az Ugly Kid Joe-t.

Ízlés és habitus kérdése, kit mennyire zavarnak majd ezek a dolgok, a könyv olvasmányosságát ugyanakkor egy cseppet sem csorbítják. Sőt, az embernek itt-ott még akkor is „végre valaki kimondta!" érzése támad, ha egyébként a rockzenét illetően abszolút nem tud azonosulni Everett True szemléletével: ilyen például, amikor megkérdőjelezi Kurt Cobain szövegírói kvalitásait, vagy éppen a sárga földig hordja le a Nirvana történetének egyik legtúldimenzionáltabb momentumát, az MTV Unplugged fellépést. A szerző javára írandó az is, hogy óvakodik a nagy végkövetkeztetésektől: nem varrja a tragikus fordulatokat senki nyakába, az olvasó maga vonhatja le a különböző tanulságokat. Például azt, hogy a nagy viharok közepette erősen háttérbe szorult Krist Novoselic és Dave Grohl mennyire rokonszenvesek és emberiek tudtak maradni minden nehézség ellenére. Vagy azt, hogy Courtney Love tényleg nem hasonlítható Yoko Onóhoz, mert ugyan hasonlóan tehetségtelen, csak éppen sokkal rosszabb...
Nem napfényes, habkönnyű olvasmány a Nirvana története, de nehéz letenni.

 

Hozzászólások 

 
#5 LNB 2017-05-17 21:22
Everett True gyakran esik sok más önimádó zene-és filmkritikus hibájába: inkább magáról ír, valamint a saját ideáiról - az előadók, művészek és műveik rovására. Megfeledkezik arról, hogy a Nirvana történetében Kurt (és Frances Bean) volt a tragikus alak, nem ő... Néha gátlástalanul hazudik, mikor csak azért lekicsinylően vagy megtévesztően beszél egyes zenekarokról, mert ki nem állhatja őket. Hogy nem riad vissza az indulatos valótlanságok terjesztésétől, pár példa a több tucatból:
"Az Iron Maiden leginkább Bring your daughter to the slaughter-típusú számcímeiről, és Eddie nevű kabalájáról híres." Steve Harris pedig a csapat "gitárosa." (valójában basszusgitáros, alig hiszem, hogy egy brit zenei újságíró épp ezt ne tudná) A metal és rockbandák szerinte nőgyűlölők és szexisták... A Corrosion of Conformity észak-karolinai "punkzenekar." (E.T. vajon hallotta-e a lemezeiket?) A Metal Church arlingtoni "trash metal banda." (valójában power metal, előbbi zenei műfajt pedig helyesen így írjuk: thrash metal). A Primus "a college funk metal legalacsonyabb rendű életformáját testesítette meg." (???) A Pearl Jam "külvárosi metal." Szerinte az Alice in Chains, a Helmet, a S.T.P. - középszerű csapatok, míg állandóan visszakanyarodi k (t.k.) a Guns N’ Roses, a Van Halen, vagy a Pearl Jam abszurd gyalázásához… Végül a kedvencem, a Slayer "Seasons in the Abyss" c. albuma véleménye szerint (nagy levegő): rádióbarát...

Ilyen csúf tévesztésekkel és ferdítésekkel az egész könyv hitelességét veszélybe sodorja. Nem segít a gyakran maró önkritikája sem, a humora is tompább, mint hiszi. Nehéz érteni a szándékait, hiszen a saját lábába durrantva megerősít minden, az utálatos, szűklátókörű (és főleg brit) zenei újságírókra tapadt sztereotípiát. Akik, mivel túl tehetségtelenek és gyávák ahhoz, hogy alkossanak, vagy a színpadra merészkedjenek, rosszul palástolt irigységük az alkotókon és kiadványaikon vezetik le.
A 453-455. oldalakon hosszan ecseteli, mennyire megveti a rockzenét, büszkén hiányos, túlzó előítéletekre alapozva... Oké hogy enyhe irónia meg alternatív rock (ami akkor is rock), de ostobaságokat ír... Szerinte "a naplopók és a bolondok nyelve, oktalan kötekedők és lázadók, álforradalmárok , reménytelenek, céltalanok zenéje, akik felnőve épp olyan konzervatívok lesznek, mint a korábbi generációk." Emellett "a rockzene szabályokról, közösségi nyomásról, megalkuvásról, szexizmusról, kortekintélyről , a kívülállók gyűlöletéről, a maffiáról és a stílustalanságr ól szól, akárcsak a fasizmus." Fejlődésképtele n stílus, ahová nőknek nem ajánlott a belépés... Mintha az erkölcs egy és egyetlen mércéje az lenne, hogy az ember miként közeledik egy nőhöz, és főleg a feminizmus túlzásba vitt, elvakult formáihoz - de arról nem beszél, hogy egyre több nő tűnik fel rock és metal zenekarokban, lassan a popzenéhez mérhető arányban. Már Kurt életében is igen sokan voltak.


Az írás vége:
https://moly.hu/konyvek/everett-true-nirvana
Idézet
 
 
+1 #4 wayi 2015-10-11 02:40
True Everett írt egy könyvet saját magáról...
Idézet
 
 
+9 #3 BSND 2012-11-24 09:21
Azt kell mondjam, hogy ritkán olvastam olyan könyvet, ahol ennyire antipatikus volt a szerző, mint itt.
A fő poén az, amikor ostorozza a szerinte ugyanolyan metalbandákat, utána meg büszkén írja, hogy a grunge csapatok úgy fejezték ki az utálatukat, elkülönülésüket , egyediségüket(! ), hogy ugyanabban a stúdióban vették fel a lemezeiket, ugyanolyan hangzást kreáltak hozzá, sőt, még a bandákról a fotókat is ugyanaz a személy csinálta.
Idézet
 
 
#2 Venomádi 2012-11-23 18:37
Ja meg lehet itt a minuszokat reptetni, sétáltatni, elég bérenc szaga van az egésznek akkor is. A zeneipar kurva nagy üzlet, és legalább olyan mocskos mint bármi más amit mocskosnak ismerünk, gondolom sokan tisztában vagytok a Ford Fairlane című alapművel. Ott is elhangzanak érdekességek: ebben a szakmában a legjobb kikapcsolni a zenét stb. Ráadásul a Grunge hülyeség kirobbanása is nagyrészt üzleti szempontból előre kalkulált dolog volt, én akkor is simán el tudom képzelni, hogy nem minden úgy történt ahogy itt nekifutottak.
Idézet
 
 
+4 #1 Venomádi 2012-02-26 13:22
Hát én nem gondolom, hogy a halálával kapcsolatos infók itt hitelt érdemlőek lennének, annál is inkább mivel elég agyonhype-olós könyvről van szó
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.