Shock!

„Új megközelítés egy zenekarhoz, amelyről azt hitted, már mindent tudsz" – olvasható az idézet Szilvás Gergőtől, a HammerWorld újságírójától és törzskönyvezett Metallica-rajongótól Chris Ingham Metallica – Történelem a dalok mögött című könyvének borítóján. Gergő közismerten nagy Metallica-fanatikus, így ha egy, a zenekarhoz kapcsolódó terméket az ő nevével népszerűsítenek, az számomra igen komoly ajánlólevél, így nem is vacilláltam, megjelenése után nem sokkal begyűjtöttem a rendhagyónak ígérkező biográfiát. Az írás koncepciójának azt gondoltam, hogy a zenekar egyes dalainak elemzésével mutatja majd be a csapat történetét, azaz a magam részéről valami olyasmit képzeltem el, mint a Hammer Saját szavaikkal rovatának kibővített, alaposabb verziója. Mindezt rengeteg háttérinfóval, sok interjúval, érdekességekkel. Merthogy ennek bizony lenne értelme. Chris Ingham könyvének viszont nincs.

A borzalmasan tufa borítót leszámítva (metál = koponya – tényleg itt tartunk még 2020-ban is?) kifejezetten szép kialakítást kapott, de a keményfedeles, rengeteg kiváló fényképet felvonultató kiadványnak a külcsín az egyetlen értéke: a benne leírtak sajnos fabatkát sem érnek. Szokás némi rosszmájúsággal a rock-újságírást akként aposztrofálni, miszerint „írni nem tudó emberek írnak olvasni nem tudó embereknek zenélni nem tudó zenekarokról." Nos, a könyv olvasása közben sokszor éppen ezt – mármint a fentebb citáltak első mondatrészében rögzítetteket – éreztem, ebben a könyvben ugyanis az esetek 90 százalékában odáig jut el Ingham, amin anno az általános iskolában mindannyian rengeteget törtük a fejünket: hogy tulajdonképpen mire is gondolhatott a költő.

Ez még önmagában nem lenne feltétlenül baj, viszont a megvalósítás nem csak az általános iskolai módszert, de az ottani színvonalat is tükrözi. Az Orion elemzését muszáj vagyok szó szerint idézni, hogy teljes képet kapj a magasságokról: „Ez ám a dögös instrumentális szám, igaz? Rohadtul jó! Elképesztően furcsa benne a basszusgitár szólója." Ennyi. Pont. A többi dal kapcsán ennél azért többre jutunk, de a színvonal akkor sem sokkal magasabb, amikor Ingham fél oldalon keresztül ontja ránk magvas gondolatait. Mindehhez pedig extraként kapunk még egy nagy rakat, instant szekunder szégyenérzetet okozó képaláírást, mint például „Hetfield Gyáva Oroszlán kinézete ikonikussá vált a földrengető Fekete Album idején", vagy „Hammett a Wah-Wah pedált taposva kőkeményen hozza a metalt."

Azt persze nem tudom, hogy az eredeti szöveg is ennyire borzalmas-e, vagy csak a fordítás sikerült rettenetesre (az tény, hogy konkrét félrefordítások is akadnak), de ez így nagyjából olvashatatlan; nem véletlen, hogy a pár óra alatt kivégezhető könyvön másfél hét alatt tudtam csak átverekedni magam. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a felépítése is meglehetősen logikátlan, hiszen míg első részében minden lemez előtt helyet kapott egyfajta bevezető, a Death Magnetic és a Hardwired elé már nem került ilyen, ezeknél rögtön az első dal „boncolgatásával" kezdődik az „elemzés." Érthetetlen az is, hogy ha már a csapat mondanivalójának szerzeményeiken keresztül történő bemutatása lett volna a cél, akkor miért maradtak ki bizonyos dalok: az I Disappearről vagy a Lords Of Summerről például nincs szó, de a Beyond Magnetic négy tétele közül is csak a Just A Bullet Awayről emlékezik meg a szerző. Mondjuk ennyivel is rövidebb a könyv, szóval hála istennek! Komoly hiányosság még, hogy – főleg a korai időszakról szóló részben – alig vannak interjúrészletek: ahelyett, hogy a zenekartagok nyilatkozatain keresztül kapnánk képet az akkori Metallicáról, Ingham észosztását alig-alig szakítja meg egy-egy nyúlfarknyi, jellemzően két-három soros idézet.

Ha tehát szeretnél szép képek nézegetése közben 200 oldalnyi dilettáns baromságot olvasni, mindenképpen nevezz be erre a kiadványra. Minden más esetben viszont kerüld el messzire!