Shock!

Hagyjuk most az ezerszer elpuffogtatott közhelyeket arról, hogy az egykor a heavy metal gitározást valóban alapjaiban megújító Yngwie Malmsteen mára mennyire elvesztette a fonalat, illetve milyen különféle módokon tesz meg mindent annak érdekében, hogy saját jelentőségét egyre inkább visszaszorítsa. Még akkor is, ha azért van ezekben valami. A magam részéről egészen a Perpetual Flame-ig kedvelem a lemezeit, függetlenül attól, hogy ki énekel azokon. Kicsit mindegyik más, de mindegyik jó. Az egyik ezért, a másik meg azért. Onnantól kezdve viszont, hogy maga a mester állt a mikrofon mögé, érdeklődést vesztettem, és inkább csak távolról figyeltem a munkásságát. 2016-ban, legutóbbi magyarországi koncertjén viszont abszolút meggyőzött, szóval nem is volt kérdés, hogy most is jövök. Végül is tudtam, mire számíthatok. Csak nem sejtettem.

Yngwie az Yngwie, így valahol tök önazonos, hogy 150 euróért árulja a nagyméretű pengetőutánzatot meg a posztert, a vinylek pedig 140 és 220 euró között mozognak, dedikáltan. Szóval ezen még röhögtem is, ahogy azon is, hogy ha jól számoltam, huszonöt (!!!) darab Marshall erősítőt pakoltak fel a színpadra (vajon minden egyes gitárnak volt egy-egy?), de aztán sajnos hamar arcomra fagyott a vigyor.

Eddig egy alkalommal voltam a MOM Kultban, méghozzá egy csendes, ülős bulin, amit Anneke van Giersbergen adott vonósok társaságában. Arra tökéletes is volt a helyszín, metálzenei koncertek tartására viszont nem igazán alkalmas. Egyrészt nem elég magas a színpad, így a közönség hátsó harmadában állva annak ellenére sem láttam sokat a fellépőkből, hogy nem vagyok éppen alacsony.

Ami viszont a nagyobbik baj, hogy a termet is inkább színházi előadásokra találták ki, így cseng-bong-kong, mint az istennyila, szélről meg még oszlopok is kitakarják a színpadot. De persze még így is össze lehetett volna hozni valami élvezhetőt, ez viszont olyannyira nem sikerült, hogy a Görögországból érkezett előzenekar Andry műsorát egészen pontosan tíz percig bírtam. Az estét nyitó Spirit Warról lecsúsztam, de Andry Lagiou énekesnő és társainak érkezésére már én is ott voltam a színpad előtt.

A koncertjük viszont úgy szólt, mint amikor korán érkezel az alagsori próbaterembe Tizedeshez, az előttetek lévő zenekar meg még nyomja zárt ajtók mögött. Egy olyan masszát képzelj el, amiből még a dob is kivehetetlen volt, és egyedül a szemkontaktust lehetetlenné tevő dekoltázst villantó, szarvas, korbácsos, flitteres dominastílusban nyomuló Andry egy-egy sikolya tört át rajta, de az legalább fülsértő élességgel. Két számig bírtam, utána ki kellett jönnöm. Hangsúlyozom, mindez semmit sem vesz el vagy ad hozzá a zenekar értékeihez, az ugyanis ebből a fellépésből nem derült ki, ők vajon mit tudnak.

Finoman szólva sem voltak jók tehát az előjelek Yngwie Malmsteen érkezése előtt: szerintem nem volt ember a nézőtéren, aki ne attól rettegett volna, hogy mi lesz, ha a maestro is így szólal majd meg. Végül aztán annyira nem volt drámai a helyzet, de az is tény, hogy a jó hangzás messze nem ilyen. Viszont az is tuti, hogy valaki nagyon nem volt képben azzal kapcsolatosan, hogy is kell levezényelni technikailag egy ilyen eseményt. Az persze bármikor benne van, hogy egy fellépés tíz-tizenöt percet csúszik, ahogy itt is történt. Az is inkább csak érthetetlen, hogy miért kell a kezdést tök kussban végigállni – nem szólt semmilyen zene a háttérben –, de hogy miért kell full hangerőn rátolni a közönségre azt, ahogy egy road a tök sötét színpadon küzd valamelyik gerjedő kábellel/gitárral/erősítővel, kifolyatva ezzel mindenki agyát a fülein, azt sosem fogja nekem megmagyarázni senki. Ráadásul, mivel Yngwie ragaszkodott ahhoz, hogy mindent csutkára kitekerjenek, nem nagyon kell ecsetelni, milyen volt perceken keresztül ezer decibelen hallgatni a recsegést-ropogást-sípolást.

Végül aztán csak sikerült elhárítani a hibát, kezdődhetett a koncert, és ha nem is szólt jól, legalább Malmsteen gitárját hallottuk, az emberek meg úgyis leginkább ezért jöttek. Azt még azonban muszáj elmondanom, hogy a buli első harmadában, a totál amatörizmusra ráerősítve többször is random felkapcsolták a fényeket a nézőtéren, és volt, hogy két-három percig úgy is hagytak, így a publikum tagjai nappali világosban nézhették egymás hátát, a szórványos és rövid konferanszokra meg valami olyan visszhangeffektet toltak rá, amitől egy büdös szót nem lehetett érteni abból, ami odafent elhangzott. Szóval kicsit olyan érzésem volt, mint mikor a stúdiós Józsi bácsi próbálja megszólaltatni az aktuális gimis zenekart a végzősök bálján.

Technikailag tehát nagyon sok volt a mellényúlás, de ettől még a koncert lehetett volna jó. Viszont sajnos nem volt az. Anno maga Yngwie mondta azt, hogy kezdettől fogva énekes dalokban gondolkodott, zenéjében pedig évtizedeken keresztül sikerült is megtalálnia a megfelelő arányokat. Munkásságának meghatározó része persze a fénysebességű, hanghalmozó neoklasszikus gitározás, és kell az ilyesmi a koncertekre is, ahogy az instrumentális tételek, a klasszikusok feldolgozása meg a gitárszóló is, de azért fontos, hogy ezeket érzéssel adagoljuk. Yngwie-nek ez régebben ment is: a villantós, barokk gitározást sikerült remek dalokba csomagolnia, aminek köszönhetően művészete jórészt megmaradt a túlburjánzó ízléstelenség innenső oldalán. Ezúttal viszont abszolút átestünk a ló túloldalára, ami legfőképpen a setlist összeállításának volt köszönhető.

A turné mottója szerint Malmsteen átfogó képet kíván festeni karrierjéről, a Rising Force-tól kezdve egészen a legutóbbi Parabellumig, és tulajdonképpen ezt ki is pipálhatjuk. Épp csak úgy sikerült összehozni, hogy abszolút és indokolatlan túlsúlyban voltak az instrumentális tételek. Ma is ott van pedig a csapatban a billentyűs Nick Marino, aki bár nem Soto- vagy Levén-kaliber, de tudja úgy hozni élőben a régi dalokat, hogy az okés legyen, illetve, mint kiderült, az is tök jól szól, amikor a főnivel és Emilio Martinez basszusgitárossal három szólamban vokalizálnak.

Épp csak az volt a baj, hogy a sok fúga, adagio meg overture között, a fénysebességű, technikai szempontból még mai is kifogástalan gitározás alá temetve erre nem sok esélyük volt. Eltűnt ugyanis a lényeg: a muzsika és a dalok. Ezért pedig százszázalékban a saját gitározásába és zsenialitásába teljesen beleborult Yngwie J. Malmsteen a felelős. Ezzel a zenekarral mindent el lehetett és el is kellett volna játszani, helyette a gitáros egy 90 percen keresztül tartó, végtelen szólóorgiává változtatta a koncertet. Kétségtelen, hogy ha valaki nem fáradt bele a konstans hanghalmozásba, mázsaszámra vihette haza az élményeket, ráadásul egy olyan háttérbanda által kísérve, akik szó szerint együtt lélegeztek a gitárossal. Megdöbbentő volt látni, hogy a dalokat sokszor megszakító, a drámai hatást fokozni hivatott, lélegzetvételnyi szünetek után, beszámolás nélkül, atompontosan és teljes összhangban szállt be újra mindenki.

A koncert egyébként bizalomgerjesztően indult a Rising Force-szal, utána viszont egészen a feléig kellett várni, mire végre ismét egy olyan klasszikus, énekes dalt kaptunk, amit nem a gitáros, hanem Nick dalolt el. Ez volt a The Seventh Sign, amit nem sokkal követett a Fire & Ice címadója is. Később ebbe a vonalba már csak a You Don't Remember, I'll Never Forget meg a ráadást befejező I'll See The Light Tonight illeszkedett. Volt viszont kettő gitárszóló is a ráadás előtt, amik közé csupán a Blue-t ékelték be, és aki azt mondja, hogy ezeket (főleg a húrletépkedős másodikat) a koncertnek ebben a szakában kifejezetten élvezetes, jó húzásnak találta, az vagy hazudik, vagy tényleg technikai geeknek született.

A magam részéről ekkorra már abszolút lefáradtam a mester művészetének műkedvelésétől, így amikor bő másfél óra után, az I'll See The Lighttal lement a függöny, csak annyi szaladt ki a számon: mondanám én szívesen, hogy jó volt, de nem volt az!

Andry:

Spirit War:

Fotó: Máté Éva