Shock!

Onnantól kezdve, hogy Budapest legnépszerűbb szabadtéri szórakozóhelyén, kis túlzással szinte ingyen lép fel a Bay Area egyik legpatinásabb thrash alakulata, elég nehéz lenne rosszul kijönni egy estéből, legfeljebb az időjárás szabhat gátat a felhőtlen szórakozásnak. Kis híján most is így alakult, de végül szerencsére nem sokkal a Testament fellépésének kezdete előtt elállt a városra lecsapó zuhé, vagyis ezt a zavaró tényezőt kipipálhattuk a listáról. Innentől kezdve már csak az volt a kérdés, hogy a Chuck Billyék esetében állandó neuralgikus pontnak számító hangzás milyen lesz. E téren a technika sajnos ismét győzedelmeskedett a banda felett, de összességében azért elmondható: aki ennyi pénzért képes volt kihagyni a Testament koncertjét a Zöld Pardonban, annál minden bizonnyal elmentek otthonról.

Ahhoz képest, hogy 2003-ban jutottak el hozzánk először, azóta igen rendszeres vendégnek számít Magyarországon a Testament, épp ezért hihetetlen belegondolni, hogy önálló koncerten – vagyis nem fesztiválon – most érkeztek hozzánk első ízben. Persze relatív, jelent-e mindez bármit azt leszámítva, hogy kényelmesebb körülmények közepette lehet őket megnézni. Jelen esetben inkább a nemleges válasz felé hajlok, Chuck Billyék ugyanis hangról hangra ugyanazt a műsort tolták el a Zöld Pardonban, mint tavaly Székesfehérváron, tehát aki esetleg ahhoz képest extra dalokra, hosszabb műsoridőre számított, mellényúlt. Mivel vagyok olyan ünneprontó, hogy előzetesen általában utánakeresek a neten, milyen dalokra lehet számítani egy koncerten, ezen a téren nem ért meglepetés, és noha egy ilyen életműből nyilván ezer „de miért nem inkább ezt?" példát tudnék előcitálni, nem fogok a kákán is csomót keresni. Ez egy jó program, tavaly is tetszettek vele, szóval most miért kötnék bele? Főleg, hogy az idei fesztiválfellépések még mindig a legutóbbi, szűk egy év távlatából is jónak tűnő Dark Roots Of Earth lemezt hivatottak népszerűsíteni.

Dalok tekintetében tehát nem vártam csodát, ahhoz viszont elégszer láttam már a Testamentet, hogy előzetesen aggódjak a hangzásukon. Mielőtt azt mondod, mégis csomót keresek a kákán, előrebocsátom: ezek a kétségek teljesen jogosak, és ugyan nem értek a dolog technikai oldalához, biztos vagyok benne, hogy alapvetően a zenekarhoz köthetők. Ha jól számolom, ezzel a hétfő estével együtt eddig hatszor vagy hétszer volt hozzájuk szerencsém eddig élőben, és országra, konkrét koncerthelyszínre vagy az esemény jellegére tekintet nélkül, állandóan rosszul szóltak (sőt, a megszólalása miatt sok helyen szidott tavalyi fellépés még simán a jobbak közé kívánkozott ebből a szempontból). Amennyiben azt mondanád, csak én fogtam ki náluk mindig rossz napot, hozzátenném, hogy három különböző általam látott fellépésükön is elszállt pár percre a koncert közepén a teljes hangcuccuk, hogy utána aztán egy ideig kontrollról szóljanak, ez pedig ugye finoman szólva sem mindennapos rendellenesség az olyan szinten mozgó csapatoknál, mint a Testament...

Ezek után nem lepett meg, hogy a banda a ZP-ben is valami egészen ótvar módon dörrent meg már a Rise Up nyitásnál is. Ami még kellemetlenebb, a hangzás nemhogy javulásnak indult volna, hanem még tovább romlott a More Than Meets The Eyes és a nagy kedvenc Native Blood alatt, hogy aztán a True American Hate-ből már tényleg csak egy kásás masszát lehessen érzékelni. Nyilván a szél sem javított a helyzeten, de a minőség később is végig hullámzott, és ugyan a buli második felében már folyamatosan sétálgattam egyik helyről a másikra, hátha onnan jobb, de még a közepes szintet is legfeljebb csak alulról karcolták. Gene Hoglan dobjai olyan tompán kerepeltek, mintha végig egy üvegfal mögött játszott volna. Greg Christianből néhol semmit nem lehetett hallani, ezt ellensúlyozandó viszont máskor olyan durván berezonált a basszus, hogy szabályosan fizikai fájdalmat okozott, és sajnos a gitárokat sem sikerült egyensúlyba hozni. Értem a koncepciót, hogy az egyik oldalon az egyik hangszer dörög, a másikon pedig a másik, de a rendezői jobbon, Eric Peterson oldalán gyakorlatilag semmit sem lehetett hallani Alex Skolnick zseniális szólóiból (és ezt most úgy értsd, ahogy mondom: mintha kábé be sem dugta volna a hangszerét), baloldalt pedig Peterson nem érvényesült kellő súllyal. Mivel emellett még elég hangosak is voltak, mindez egy olyan nehezen értelmezhető kásává állt össze, ami a nézőtér bizonyos pontjain szabályosan élvezhetetlennek bizonyult, más helyeken pedig „oké, elmegy" kategóriának. Jó, most legalább nem némult meg a cucc, ez is valami...

Miután így kiméltatlankodtam magam a hangzáson, elárulom: ennek ellenére is tetszett a koncert. Chuck Billy eleve annyira pozitív kisugárzású figura, hogy nem lehet nem szeretni, egyből jókedvet teremt hatalmas alakjával és barátságos konferanszaival. Ugyan a banda nickelsdorfi fellépéséről azt hallottam, roppant öregesre és statikusra sikeredett, itt nem érzékeltem punnyadást: ugyanúgy bemozogták a színpadot, mint tavaly Fehérváron, amiben a múltkorihoz hasonlóan ismét Skolnick vitte a prímet, de Eric és Greg is végig járkált, ugrált. Chuck mondjuk nem az a színpadszántó típus, de már a megjelenésével is vonzza a tekinteteket, szóval megbocsátom neki, pláne, hogy jellegzetes bömböléseit és dallamait is remekül hozta (és ezek többnyire még hallatszottak is).

A hangulattal tehát nem akadtak gondok, bár azt azért hiba lenne nem megjegyezni, hogy a frontember 51. születésnapjának a színpadon is felidézett előző esti megünneplése a kelleténél húzósabbra sikeredhetett, mert sokkal több hibával játszottak, mint egyébként szoktak. A legkellemetlenebbnek ebből a szempontból a The Haunting bizonyult, ahol ugyan a szar hangzás miatt nem sikerült pontosan megállapítanom, ki cseszett el és mit, de legalább fél percbe telt, mire kikeveredtek az erdőből. Nem ez volt az egyetlen melléfogásuk: az Over The Wallba is becsúszott valami ronda gebasz, a D.N.R. (Do Not Resuscitate)-ben meg Billy lépett be rossz helyen, de csak azért, mert a többiek itt sem egymással szinkronban csaptak bele a dalba. Sőt, néhol mintha még a tévedhetetlen gépezet hírében álló atomóra szerkezete is akadozott volna egy-egy pillanatra. De az ilyesmi alapvetően bocsánatos bűn, és bárkivel előfordulhat, főleg, hogy rájuk egyébként abszolút nem jellemző...

A Testament régi klasszikus dalaival (Into The Pit, Practice What You Preach, The New Order) persze alapvetően semmilyen közegben nem lehet nagyot tévedni, a szellős félháznyi közönség lelkesen énekelte a bandával e hibátlan thrash alapvetéseket. Az új számokkal sincs semmi gond (a Dark Roots címadója például hatalmasat ütött, jó volt végre teljes egészében meghallgatni élőben, hiszen 2012-ben pont ennél halt meg a cuccuk), a favorit The Gathering lemez két ráadásban előkapott monstruma, az említett D.N.R. és a 3 Days In Darkness meg aztán tényleg lemarja az ember arcáról a bőrt, azon az albumon valamit egészen irgalmatlanul eltalált a csapat. Olyannyira, hogy a The Formation Of Damnation standard zárássá avanzsált címadója megint csak amolyan levezetésként tudott hatni utánuk. De mindegy, mert itt már tényleg önfeledt ünneplésbe csapott át a buli, és igazából tökmindegy volt, mi szól...

A hangzás rémes fogyatékosságai ellenére ismét forró hangulatú, derűs, lendületes koncertet adott a Testament Budapesten. Szép volt, jó volt, szeretjük őket, szóval legközelebb újból azzal a naiv ábránddal indulok majd el a bulijukra, hogy talán végre megfejti körülöttük valaki az egészséges koncerthangzás titkát, és képesek lesznek épkézláb, a zenéjük színvonalához méltó módon megszólalni élőben.