Shock!

Sokszor és sokaktól hallottuk már temetni a műfajt olyan megállapítások alapján, hogy kevés a fiatal a koncerteken, amúgy sincs senki, aki a leköszönő nagy öregek helyébe lépjen, a mai tiniket pedig sokkal inkább hozza lázba a hip-hop, mint a rock and roll. Mindebben persze van igazság, de a helyzet talán mégsem olyan rossz, épp csak nem mindig a jó irányban keresgélünk. A Poets Of The Fall esete például meglehetősen reménykeltő, mert bár ők is csaknem húsz éve alakultak, azaz a tagok is 40 körül vannak már, valamiért mégis kifejezetten népszerűek a fiatalabb korosztály körében. Így amellett, hogy a Barba Negra kisebbik helyszínére elővételben elment a jegyek háromnegyede, az is üdvözítő volt, hogy a küzdőteret tízen- és huszonévesek – köztük rengeteg lány – töltötték meg.

A közönség pedig fiatalos lelkesedéssel fogadta már Tom Lumley-t és kísérőzenekarát, a The Brave Liaisont is, akik természetesen britek (ezzel a névvel mások nem is lehetnének), és 2021-es Everything Affected lemezüket mutatják be a turnén. A csapat nem csak nevében, de fizimiskájában és zenéjében is meglehetősen angol, és ez a popos, punkos rockzene élőben is tök jól működött. Fiatal koruk ellenére ráadásul kifejezetten rutinosan mozogtak a színpadon, és élőben az is kiderült, hogy nem véletlenül a Fake Friends és a Crawling a legnépszerűbb dalaik a különböző zenemegosztó és közösségimédia-oldalakon. Bár a zenekar nem hangsúlyozta ezt különösebben, de a hazai volt a turné első körének utolsó állomása (kábé egy hónap múlva azért a Poets Of The Fallnak jön a folytatás, de arra Lumley-ék már nem kísérik el őket), és biztos vagyok benne, hogy ennél forróbb hangulatú búcsút nem is kívánhattak volna, a közönség ugyanis az első pillanatoktól kezdődően a zenekarok minden egyes rezdülésére azonnali és heves lelkesedéssel reagált. Sokat elárul a hangulatról az is, hogy Lumley-ék még fellépésük vége után két órával is bőszen dedikáltak és osztogatták szórólapjaikat a bejáratnál.

Tulajdonképpen semmi meglepő sincs abban, hogy a Poets Of The Fall zenéje ennyire működik, hiszen ők is azt a módszert alkalmazzák, ami másfajta zenei környezetben a The Night Flight Orchestrának is bejött, azaz különböző műfaji elemeket gyúrnak össze jó érzéssel úgy, hogy a végeredmény azonnal ható, slágeres, és jó értelemben véve ragadós legyen. Zenéjükben van egy jó adag pop, kis elektronika meg persze egy csomó skandináv melankólia (naná, hisz finnek), a végeredmény meg tényleg maximálisan szórakoztató.

A csapat nem vitte túlzásba a vizuális oldalt – az egyenfekete szerelésbe öltözött brigádból csak az extravagánsabb megjelenésű basszusgitáros Jani Snellmann lógott ki –, ennek ellenére mindig akadt látnivaló, folyamatosan történt valami a színpadon. A másfél órás előadás pedig kifejezetten energikus volt, még úgy is, hogy zenéjükben elég gyakori elem a fentebb említett melankólia. Ezeknél a részeknél sokszor beugrott a kései Sentenced is, de az is tény, hogy Marko Saaresto dallamaiból csomó klasszikus AOR-párhuzam is kihallható, és a gitárosoktól sem áll távol némi klasszikus hard rock-gitárhős hajlam. Mindez pedig olyan hatásos mixet eredményez, amit szerencsére a fiatalok is kajálnak.

A tömör, üresjáratoktól mentes koncert első felvonása nagyjából egy órán át tartott, ekkor ugyanis tíz nóta után levonultak, hogy a közönséget végül újabb négy tétellel örvendeztessék meg. A játékidő így gyakorlatilag majd' 90 percre hízott, és alapos merítést adott a zenekar pályafutásából. A maga négy tételével természetesen az aktuális Ghostlight vitte a prímet, de a Revolution Roulette és a Clearview kivételével minden lemezüket megidézték, és elhangzott az a My Dark Disquit is, ami a geekek között külön kedvenc, hiszen easter eggként bekerült anno a Control című, kifejezetten népszerű játékba is.

Világosan látszott, hogy a közönség lelkesedése átragadt a zenekarra is: a színpadon egymást érték a fülig érő vigyorral elővezetett hatalmas pózok, illetve szinkronmozgások, Marko pedig még a közönségből feldobott plüss kisördögöt is felültette a vállára az egyik dalban. Kifejezetten fesztelen, végtelenül pozitív hangulatú buli volt ez tehát, minek végén mindenki abszolút feltöltődve indulhatott haza. Az élő zenének pedig pontosan ez is a lényege, nem igaz?

Fotó: Barba Negra