Shock!

május 22.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Metalmania Fesztivál 2006 - Budapest, 2006. március 2.

Emlékszem, mennyire meglepődtem a minden elvárásomon felüli felhozatalon, amikor a decemberi Opeth koncerten megláttam a 2006-os Metalmania programtervét. És bár a Testament helyett a Therion lett végül az estet záró fellépő, a Negative Art jelesre vizsgázott fesztiválszervezésileg.

nevermore_p2006_043

No, de kezdjük az elején: 14.00 körül érkeztünk a PeCsához, és a nagyszínpadon nyitó Gire pont ekkor csapott bele első dalába. Vágtattak a fekete lovak, majd futottak az őzek, és végre úgy szólalt meg a makói trió, ahogy megérdemlik. A Törjön Testünk felkonferálását “Therion Testvér”-nek értettem, nem sokkal utána pedig az Eocén Expressz gyalult nagyot. Horzsoló riffek, éteri szintidallamok és egyedi szövegvilág – röviden ez a Gire, és ha igaz, nemsokára már megkaparinthatjuk rég esedékes bemutatkozó lemezüket!

időpont:
2006. március 2.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 2 Szavazat )

A nagyszínpaddal párhuzamosan a kisterem deszkáin is ment a műsor. A Gire végéről ellógva Wackorék ténykedésébe tudtam belepillantani, akik a korai időpont (“Azért játszunk korán, mert ígéretet kaptunk, hogy jövőre a Slayer után leszünk!”) ellenére hozták formájukat. Sorjáztak az agyasan modern rock and roll-himnuszok, a nagy grimaszkirály Miki pedig szokásához híven szórta a villákat, közben néha Lemmysen rekesztve, néha pedig visszahúzott wah-pedálhoz hasonló torokhangot produkálva. A best of műsorba belefért azért egy új dal is, ami, ha jól értettem, a testépítésről szól: SomeBody is NoBody – azaz ha csak kicsit vagy kigyúrva, az olyan, mintha nem is lennél. A csapat mindhárom tagja zseniális arc, az est folyamán a két színpad közti büféstandok mellett elhaladva mindig nagyokat vigyorogtunk – és persze villázunk – egymásra. A lényeg: legyen idén új lemez, sok koncert, és mindenki szeresse őket.

Visszaérkezésemkor a nagyszínpadon már a hattagú The Dethroners ténykedett. A Madách művön alapuló Tragedy lemez három dalát kicsit átgyúrt formában játszották, aránylag jól megszólalva – bár az ének sokszor halk volt kicsit. Végre Ádámot, a csapat hegedűsét is aránylag jól lehetett hallani. Az új nóták már teljesen eltávolodtak a gót-doom dolgoktól, ahonnan a csapat magja annak idején elindult. Technikás, sokrétűen hangszerelt metal zenekar lettek, leginkább a szintén hazai Wendigo-val tudnám őket rokonítani. Az új dalokban Ádámnak volt egy nagy pillanata: az effektezett pizzicato hegedűkiállás! Zárásul előkapták a Perfect Circle Judithját is, aminek nem csak én örültem.

Utánuk jött a Stereochrist, hazánk legaktívabb doom csapata. A megszólalás igencsak vérbőre sikeredett, egyáltalán nem hiányzott a második gitár – főleg egy ilyen bőgős mellett. Dávid énekében is ott van az a kellő mocsok és agresszió, ami profivá teszi a csapat kiállását. Persze én szokásomhoz híven kicsit több dallamot igényelnék, de pl. a Trouble sem a Desmond Child írta refrénívekről híres. A Mood pulcsit viselő Kolos szólóiban és riffjeiben ott van minden, ami ehhez a zenéhez kell. Az All Along the River riffje pl. akkora amerikai sztráda-feelinggel bír, hogy simán hinném valami eddig nem hallott rock-klasszikusnak. A srácok a koncertet a Down füstbe burkolós dalával zárták, méltóan.

stereochrist_p2006_012

Mivel az egész nap a két színpad közötti cikázásról szólt, újfent igyekeztem a klubterembe. A színpadot a Baby Bone bitorolta épp, akikkel ez nevezhető első találkozásunknak, bár a lendületes koncert alatt rájöttem, hogy a “Kell a rossz” c. klipes dalt ismerem. Az újkígyósi srácok modern rockzenéjének alapját aránylag direkt, de azért valahol furfangosan tálalt, bemozdulós riffek képezik, Rákóczi Anti énekes pedig testi épségét sem kímélve (buli végén fejjel előre leszánkózott a kontroll-ládán!) beleadja magát a nótákba. Fura, de hangja néha szegény Thorday Ákost jutatta eszembe, míg csípőmozgása főleg Shakirát idézte – de tény, hogy önfeledt, szövegeit átéléssel prezentáló frontember.
Direkt zenei hasonlóságot nem tudok mondani, de azért volt pár múló impresszióm: néhány témájuk lehetne akár Aebsence is, az elővezetett új dal kezdése kicsit doomos (Moodos), a riff viszont a svéd Freak Kitchen megtekert világát idézte, az Öld meg, fojtsd meg fokozása pedig majdnem RATM (“do what they told ya”). És bár az említett Kell a rossz refrénje nem lesz a kedvencem, de örülök, hogy felfigyeltem a bandára.

A nagyterembe térve nem is kellett volna hallanom a Charon zenéjét, hogy tudjam: ők bizony az igen népszerű romantikázós dark-rock vonalat művelik. A felületes belehallgatás is azt igazolta, hogy HIM-esek, mint a nyuszitojás. Ha főcsapatként látom őket valahol, akkor valószínűleg örömmel szemlélem a langaléta, Joey Tempest-fejű énekest és cowboykalapos bőgős kollégáját, ahogy bepörgik a színpadot. Ám ez most, a Soilwork és a Nevermore előprogramjaként nem akaródzott. Inkább kis erőgyűjtés következett – már amennyire egy 250 Ft-os zsemle vékony felvágottal és fonnyadt salátával adhat plusz energiát. A kiszűrődő hangok alapján korrekt bulit adott a finn csapat, az utolsó, balladás hangvételű dalt láttam is, de nem ugrott be semmi, amit írhatnék róla. Egy szóviccet kivéve: “Nem voltam a zeneCharon.”

charon_p2006_07

A főbandák átszerelése általában kissé hosszúra húzódott (főleg az Anathema előtt éreztem soknak a várakozást), így közben néha át-átkacsingattam a kisszínpadra, de pechemre legtöbbször ott is szünet volt, vagy esetleg a színpadon küzdő csapat megszólalása riasztott el. Így maradt a merchandise-bóklászás (sajnos pont a fellépő csapatok cuccaiból nem volt nagy választék), a büfénél sorban állás (egy-egy beVILLAnó Wackoros ábrázattal), vagy a keverő köré helyezkedés. Utóbbi a Soilwork előtt még könnyen ment, bár a terem folyamatosan telt. Szerintem Anathemán volt a csúcs nézőszám.

Az első felfokozott figyelmet kiváltó csapat a Soilwork volt. A nagyrészt favágófejű svédek a Stabbing The Drama lemez címadójával indítottak, és igen sokan énekeltük is a refrént. Björn Strid hangja élőben is abszolút rendben van, legyen szó hasító dallamokról, vagy homlokrepesztő üvöltésről – utóbbit főleg a Figure Number Five-ban hallatott, ahol a sűrű sorok miatt kapkodhatta a levegőt rendesen. Viszont a mindenkinél egy fejjel nagyobb, szakállas bőgős kollégája alaposan végét járta a bulin, kb. abban a tudatállapotban leledzve, mikor az ember félelmetes energiákkal rendelkezik, de másnap valószínűleg egy pillanatra sem fog emlékezni az egészből. Manowaros pózokat is produkáló Rumcájszunk abszolút idétlenül rohangált, lengette hangszerét, táncolt, pólóját fogával tartva homorított és segget riszált az első soroknak, a dalok közti szünetekben pedig a bőgőcucc előtt álló mikrofonba csujjogatott. Ami az elején még mókás volt, idővel idegesített, de próbáltam másra figyelni. Szegény zenészkollégák hiába próbáltak pár odasúgott mondattal hatni rá, Mötley pólós hősünk hajthatatlan volt, és bizony lerohanta napi kilométeradagját a deszkákon. Mellé viszont nemigen nyúlt, bár lehet, hogy csak diszkréten kihalkították a mixből. Bár hangzásilag lehetett volna tisztább a kép, de a dobokat figyelve az állam is leesett – ehhez hasonló pörgetéseket kb. a Morbid Angelnél hallani. A két gitáros is ügyes volt, de sajnos nem emlékszem rájuk igazán, mivel az őket követő Loomis-Smyth páros törölte a memóriámat. Björnék pár régi dalt is előszedtek (pl. Bastard Chain), de aztán volt Rejection Role is – szerintem a legnagyobb Soilwork sláger – no, meg jó pár dal az utolsó két albumról (Light the Torch, Blind Eye Halo, Nerve). A Natural Born Chaos lemezt a klipes-Devinvokálos-progriffes As We Speak és az utolsóként eltolt Follow the Hollow idézte meg. (S mi követtük a hollót. S szólt a holló: Sohamár.)

soilwork_p2006_009

A főbb csapatok mellesleg dedikáltak is, de Nevermore-ékhoz nem igazán lehetett hozzáférni, a többiek esetében meg eszembe sem jutott a hangulatos (de általában dugig lévő) étteremhelység félreeső sarka felé nézni. Mellesleg itt megemlíteném, hogy a beígért melegkonyhának hírét-hamvát nem láttuk – nem mintha éhen halt volna bárki is, csak első körben reméltem, hogy a “szendvics vagy chips” választékon kívül is találni valamit. (Bár utólag rájöttünk, hogy a melegkonyha több mindent is jelenthet – gondoljunk csak Rob Halford házára…) Végül is sajtos és napraforgómagos perec lett a vacsora, mivel az egyik standon azt is találtunk. A népdalos (ha igaz, Loreena McKennit) intróval kezdő seattle-i metalhorda első taktusainál megijedtem. A nagy kásából csak a refrénnél jöttem rá, hogy az Acid Words szól az új lemezről, majd a Bittersweet Feast következett – sajnos az aránytalan hangzás miatt elég keserédesen. Csak remélni mertem, hogy a keverőnél ténykedők is hallják, hogy üvölt a basszus, és mennyire nyomott a dobhangzás.Aztán eljött a folyó sárkánya, kedvenc Nevermore dalom! Az akusztikus jellegű bevezetésből kirobbanó dalmonstrum után már nem tudtam panaszkodni. (Asszem a nyelvemet is lenyeltem közben…)

A The River Dragon Has Come minden perce zseniális, a második versszak riffje pedig a brutalitás és a dallamosság tökéletes elegyeként sivított le ránk. Gondolom, hogy kb. ekkoriban állt helyre a hangzáskép, de a fülem annyira Loomis gitárjára fixálódott, hogy a többiek akár ki is mehettek volna pár per(e)cre. A szólók alatt együtt pityeregtünk a WMD-s Kováccsal, hogy ezután sajna máglyát kell raknunk a hangszereinkből. (Ha olvasod, Tesó: megvettem a gyufát. Te hogy állsz a benzineskannával?) Volt a klipes Final Product, aztán a balladaként felkonferált Heart Collector. Warrel hatalmas átéléssel adta elő – mint minden dalt. Egyre jobb formában van a fickó, és haja is mintha több lenne, legalábbis alig hordta a nemrég még lemetélhetetlen sapkáját. Fantasztikus és fanatikus örült – ezt a Seven Tongues Of Godban minden eddiginél jobban bemutatta: a refrén sorainak felét magából kikelve sikította, másik részét eltorzult fejjel hörögte. De azért az eredeti változata jobb az immár klasszikus Politics of Ecstasy lemezen. Meglepve láttam, hogy az Inside Four Walls végén Jeff mikrofonját vette kölcsön – ám ha volt is valami technikai gond, azt nem lehetett észrevenni.

nevermore_p2006_032

Ezután újra a háttérvásznon is prezentált legújabb albumot (This Godless Endeavor) kapták elő: elhangzott a címadó és a lemezkezdő Born. Jeff bácsi a Never Purify szólójában olyan hangorkánt szabadított ránk, hogy nézni is fájt. Ilyen bravúros technikai demonstrációt a G3-as arcok is csak hosszas meditálás után tudnak véghezvinni! A záró Enemies of Reality váltott szólóit már térden nyomta a bárányfelhőnek álcázott gitáristen, de Steve Smyth nevét is meg kell említeni, aki méltó párja volt cikcakktestű BC Rich hangszerével. A nagy visszázás után kaptunk még egy Beyond Withint. A konferálást kicsit félreértve én először a Dreaming Neon Black lemez címadójának örültem – de végül a kezdőnóta lett. Sebaj, végül is kb. fél éve már hallottam a nevezett himnuszt, és akkor volt Learning is, amire most – lévén majd 10 perces nóta – természetesen nem számíthattam a kb. egy órás bulin. A két koncertprogram összeállítását tekintve nagy különbség nem volt. Az igazat megvallva, örültem volna egy új dalnak, de akár egy feldolgozást is meghallgatnék tőlük újra, amolyan Sound of Silence-es formában.

A Variola dark rockjába csak kicsit füleltünk bele. Igazából csak leülni mentünk a füstös kisterembe, mielőtt újra a nagyszínpad előtt ácsorognánk, de még pont elcsíptük a csapat utolsó dalát. Viszont az utánuk következő Relikviából lett Viative maradásra bírt. A Moonspell végül is nem érdekelt annyira, de elvileg mégis őket terveztem megnézni, hiszen mégis csak nagy névnek számítanak. (No, meg szerettem volna élőben hallani az Opium c. dal zseniális mediterrán akcentusát.) Azonban a magyar reménység-csapat hipnotikus zenei szárnyalása annyira bejött, hogy majdnem végig őket hallgattam. A portugálokról így csak annyi emlékem van, hogy Fernando felkonferálja Vampiria című dalukat, én pedig két taktus után kifelé menet kerülgetem az összegubancolódott dark-párokat, már a mákszármazékos himnusz sem érdekelt. Inkább igyekeztem vissza a Viative vetítéssel fűszerezett női énekes (és elvétve férfi hörgős-morgós) muzsikáját abszorbeálni. Bár vannak metalosnak is titulálható részeik, de ezek főleg a témák felfokozását szolgálják. Sokszor az újkori The Gathering és a Dead Can Dance hangulatai ugrottak be. Szépséges, egyáltalán nem tolakodó muzsika ez, kedves kisugárzású énekes lánnyal, és finoman hangszerelt, hosszú dalokkal. A PeCsa kistermében mindenképp jobb volt látni őket, mint a Marco Polo A3-as méretű színpadán. De mindenképp megnézném már őket valahol főbandaként, ahol róluk szól az este, rájuk van beállítva a cucc, és netán a vetítés is normál méretben történik. És persze várom a felvétel alatt lévő lemezt is!

Az Anathema szegedi bemelegítő koncertjét kihagytam, így most érdeklődve néztem a vonósnégyessel érkező liverpooli tesók fellépése elébe. Mikor legutóbb teljes létszámban Pesten jártak, nagyon lendületes rock-koncertet adtak, amire nem is igazán számítottam a Natural Disaster lemez punnyadtsága után. Viszont az Anathema élőben nem tud hibázni, ezt most is bebizonyították. Hiába volt utánuk még a főbandának kinevezett Therion, a fesztivál fő attrakcióját bizony a britek jelentették – alátámasztja ezt a koncert után távozó nagy tömeg is.
A hosszú karrierje során egyre lágyuló muzsikát produkáló csapat a kissé átstrukturált Fragile Dreams-szel kezdett. Az elején nem volt semmi torzított beindulás, helyette a színpad szélén elhelyezkedő vonósok hoztak új színt a dalba. Azaz hoztak volna, mivel a hangosítás e téren igencsak hagyott kívánnivalót: a klasszikus zenészekből legtöbbször egy kukkot sem lehetett hallani. Ennyi erővel egy csapat csendben legózó óvodás is lehetett volna a színpadon. De a Cavanagh tesók zenébe foglalt érzésvilága nélkülük is átjött, természetesen.

A színpad közepén szépséges Telecaster gitárral nyomuló Vinnie jobbján és balján bátyái álltak: a zenekarhoz pár éve csatlakozott bőgős Jamie, és az újra Demjén Rózsis frizurával büszkélkedő Danny. Utóbbi úgymond összekötő kapocsként is funkcionált, hiszen a mellette ülő vonósoknak és a színpad másik oldalán elhelyezkedő billentyűsnek is ő dirigált párszor. Gitárjátéka az újabb dalokban jóval szellősebb, mint régen, de keze ügyében volt egy szintetizátor is, mostanában pedig énekesként is igen nagy szerepet kap. Sokszor támogatta meg kellemes szólamokkal vörös ingben domborító öccsét – aki mellesleg tökéletes frontemberré érett az évek során. A fesztivál másnapján hallgattam meg újra a zenekar első nagy lépésének számító Silent Enigma c. lemezét, és fura volt belegondolni, hogy az ott épp 20 éves, horzsoló doom riffeket elzúzó és kiábrándult sorokat hörgő-üvöltő srácok mennyire eltávolodtak korábbi irányuktól. Azonban a zene mélysége változatlanul megmaradt, mint azt a Natural Disasterről elhangzó Balance és Closer dalok is bizonyították. Utóbbiban Vincent vocoderes éneke hátborzongató volt.

Ezután a srácok két dal erejéig visszatértek az Alternative 4 lemezhez. A Lost Control és az Empty közötti konferálás során ex-bőgősüket, Duncan Pattersont is megemlítették, aki Vince elmondása szerint manapság már sokkal kiegyensúlyozottabb ember, mint szenvedélybetegségének mélypontján volt. Felkavaró dalai viszont máig megőrizték súlyukat. A hangulatot emelték a tökéletes látványelemek is: lilás, zöldes és pirosas fények pásztázták a színpadon hangszereikbe borult, egy-egy témát sokszor végletekig fokozó zenészeket. A leghidegrázósabb pillanat kivételesen nem a One Last Goodbye volt, hanem a Lee Douglas énekére építő A Natural Disaster. A kedves szőke hölgy élőben is megrázóan énekel, Vincent és Danny válaszolgató vokáljai pedig felejthetetlenné tették a mellesleg igencsak minimális alapokon nyugvó dalt. A fájdalmas szövegű, fokozódó Judgement meglepő módon nem a lemezről jól ismert riffbe ment át, hanem a Panic című “punk-nótába” – de tényleg, erről mindig az jut eszembe, hogy előtte Wildhearts-ot hallgattak a srácok.

Következett az Inner Silence, a végén a már megszokott szívdobogásszerű lábdobokkal, ami a begerjedő gitár hangjával hal el – morbid tréfa lenne, ha nem érteném a dal szövegét. Főleg, hogy utána az édesanyjuk elvesztéséről szóló One Last Goodbye jött, amit szerény számításaim szerint kb. ezredszer adtak elő, de mégis mindig olyan beleéléssel, hogy az torokszorító. Kedves gimnáziumi hölgyismerősöm – akivel kb. 8 éve kizárólag Anathema koncerteken találkozom össze – elmondása szerint megint nem tudott parancsolni könnycsatornáinak. A Flying és az utána következő zongorás-gitárgerjesztős instrumentális dal (a Violence volt talán…) újra a legutóbbi lemez világába kalauzolt minket – és bár Danny mindent bevetett, énekelt is, zongorázott is – de mégis inkább valami újat vagy meglepőt vártam volna. Zárásul viszont szívet melengettek: a Pink Floyd Comfortably Numbja nélkül immár szinte elképzelhetetlen egy Anathema koncert. A dalt a Live 8 keretében az eredeti felállású Floyd is játszotta nemrég, de Danny és Vincent váltott éneke, és az épphogy csak sejthető vonósok sokkal többet adtak, mint az eredeti csapat – bár igaz, hogy azt csak tévén volt szerencsém megszemlélni. Mégis elkövetem azt a szentségtörést, hogy a Comfortably Numbot ezennel félig-meddig Anathema dalnak nyilvánítom, annyira nagy átéléssel adják elő. Az egészre Danny szólója tette fel a koronát – David Gilmour minden nyújtása, leheletfinom frázisa a helyén volt, még ha kicsit átértelmezve is. Bár kicsit félek az új Anathema lemeztől, mivel a legutóbbi alkotásuk sem köt a lejátszó elé, de koncerten mindig élmény látni őket. Ha jól számolom, akusztikus szólófellépéseikkel együtt immár tizenkettedszer jártak nálunk. (Ezért már legalább kettős állampolgárság is járna, nem?)

A szünetben újra a kisszínpad felé szaglásztam, ahol a bolgár Korozy büntetett, de szó szerint. Ritkán hallani ilyen pontatlan és összeszedetlen produkciót. Nem érdekel, hogy hazájukban ők találták fel a black metalt a Fekete-tenger partján meditálva, de ezt a szintet a kisszínpad minden fellépője messze felülmúlta. Bár a magyar bandák közül is voltak páran, akik nem álltak a helyzet magaslatán megszólalásilag vagy énekügyileg – de pl. a zsírprofi Wackor buli és a Remorse-ból látott utolsó pár dal alapján mindkét csapat reggelire elfogyasztja a bolgár latex-huszárokat. A Korozy dobosa pl. úgy csúszkált, hogy elmehetett volna a Pingvinek vándorlásába statisztának. A gitárban semmi erő nem volt, és a sivár krákogásos ének sem segített az összképen. Bocs, srácok, de ez van. Ez nem volt egy Bulgár Display of Power.

A Therion sosem volt túl nagy kedvencem. A Theli lemezt annak idején kedveltem, de mikor 2 éve hirtelen felindulásból megvettem CD-n, rájöttem, hogy az idő megszépítette a vele kapcsolatos emlékeimet. Persze a mostani dupla album már sokkal komplexebb hangszerelésű, profibb hangzású dalokat mutat fel, de valahol akkor sincs bennük az a mélység, amivel leköthetnék figyelmemet. Erőltetettnek érzem ezt a “mi vagyunk A metalos-operás csapat, ezért dolgozzunk 222 klasszikus zenésszel, és írjunk minden szövegbe soksok misztikus-mitologikus elemet, lehetőleg 8 nyelven” hozzáállást. A színpadkép sem tudta ezt a fura kettősség-érzést feloldani: a tömöttgalamb formájú énekesnők és a néha bevonuló férfi kar hátul álldogált, a dob mellett, míg elől a zeneíró-gitáros-néha hörgős Christofer Johnsson és két húros társa metalkodtak. A klasszikus hangszerelés pedig természetesen úgymond “playback” volt. Abszolút nem éreztem nyerőnek, ahogy a csapat főnöke széles vigyorral reszelte eléggé tucatszámba menő riffjeit, hiszen ha nem lennének a háttérben álló profik (köztük a kellemes baritonnal éneklő dobos is), és a felvételről szóló vonósok, akkor a Therion zenéje bizony egy kis lufi lenne. De ezt biztos máshogy látják pl. a Nightwish, Rhapsody és hasonló “operás” csapatok rajongók. Lemezen nincs is annyira bajom a Therionnal (bár tény, hogy kb. fél évente hallgatom), de élőben furcsa látvány a produkció. Talán egy elöl álló, kis átélést tanúsító szólóénekes(nő) és egy szintetizátoros jól jött volna.

A svéd csapat a Son of the Sun c. dallal kezdett, majd a szintén sziszegősen alliteráló Seven Secrets of the Sphinx következett. Szépen szerkesztett szerzemények, sok sikálós sramliriffel – sehogy sem sikerült szívembe szivárogniuk. (Bocs.) Viszont a Rise of Sodom and Gommorah (a nagy sikerű Vovin lemezről) már engem is bólogatásra késztetett. A magasra törő női ének gyönyörű volt, tényleg. Az ezt követő Typont is kedvelem CD-n, élőben azonban Christopher hörgése kicsit kevésnek tűnt. A Siren of the Woods női énekkel kísért lassú témája után pár régebbi témát kaptak elő. Ez a régi fanoknak biztos csemege, de a klasszikus hatások híján ezek a szerzeményeken már végképp teljesen tucatmetal dalok. De az is tény, hogy kb. itt volt 12 órája, hogy a PeCsa levegőjét szívtam, szóval már a fáradtság is közrejátszott. Mindenesetre a figyelmemet nem kötötték le. Aztán jött a Vovinos Wine of Aluqah, a végén levő true metalos kétszólamú gitárdallammal. Ez még elcsigázott hallójárataimnak is jólesett. Mellesleg Christoferről egyértelműen lerí, hogy negyedannyira nem jó gitáros, mint kopasz bárdista-társa, aki pár látványos szólóval is meglepte az egybegyűlteket. Végül az elmaradhatatlan slágerrel zárták a műsort: a To Mega Theriont igen jól odarakták, bár ezt is a klasszikus zenészek tették azzá, ami. Az instrumentális átvezetők, no meg főleg percekig húzódó zárása inkább amolyan “miként rakjunk egymás mögé klasszikus hatású dallamsorokat”-dolog. Mindenesetre végig dúdoltam velük, mert ezt illik. Ráadásként újra egy régi, kezdetlegesnek ható dal jött Chris énekével – bocs, itt már nulla lelkesedéssel néztem őket – majd vége lett a bulinak, (azaz Theri Off) és az egész fesztiválnak is, kicsivel hajnali negyed három után. Itt szeretnék újfent gratulálni a szervezőknek. A közönség beeresztése, a lebonyolítás, a kis- és nagyszínpad programjának összetétele, szinkronizálása mind nagyon profi munkának bizonyult a nézőtérről. Remélem, hogy jövőre is hasonlóan nagyszabású rendezvényhez lesz szerencsénk. (A melegkonyhát viszont igényelném…)

És akkor egy kis összegzés, abszolút szubjektív szemszögből:
A nap koncertje: Nevermore és Anathema holtversenyben (mivel teljesen más síkon van a kettő)
A nap meglepetése: Lee Douglas a Natural Disasterben
A nap csalódása: Korozy
A nap kulináris csúcs- / mélypontja: szotyis perec, illetve beazonosíthatatlan lekváros süti (380 ft/darab)
A nap rock and roll fazonja: a Soilwork bőgőse (de a nap pofonját is ő kapná)
A nap mutatványa: Rákóczi Anti (Baby Bone) bukfence a kontroll-ládáról
A nap kérdése: Lesz-e idén új Wackor lemez?
A nap fia: Son of the Sun – Therion

Kántor Tamás

Természetesen a fesztivál előtt sem kerestem fel kezelőorvosomat és gyógyszerészemet, ellenben valószínűleg elhullott bütykös hattyúkat tömhettek a párnámba előző este, ezért ketten is elkísértek a fesztiválra, Szilvia és Infulenzia. Ez utóbbi csak rám akaszkodott, és bizonyára nagyon belém zúgott, mert le se akart szállni rólam… Ezért viszont elég kevés koncertet tudtam “beszámíthatóan” végignézni. Egy kellemes Soilwork interjúval nyitottuk a napot, ami hamarosan itt is olvasható lesz jól. Már a beszélgetés során is meggyőződhettem basszusgitárosuk babaarcát fedő bozontjáról, valamint itt mesélték el, hogy a nemrég csatasorba állított új gitárosnak alig pár próba után ez a koncert lesz az első. Hm, érdekes lesz!

A Stereochrist ultrafeelingeset csapott az állcsúcsomra. Ugyan a hangzás alapján egy elázott, borotválatlan pulikutya bendőjéből is játszhattak volna, de nagyon átjött, amit csinálnak. Kolos mester ősmagyar Dimebagként gyúrta elő az ősriffeket, Mono… akarom mondani, Makó Dávid pedig olyan, mint amilyennek Anselmónak kéne lennie – energikus, közvetlen, bődületes dél-texasi hanggal, és szomorkásan agresszív énekdallamokkal. Úgy fél órácskát játszottak, és bár még csak óvatos gyorsasággal telt megfelé a terem, szép számmal zúztak még az újabb dalokra is.

stereochrist_p2006_032

Ezután a finn Charon előadására lestem be. Tulajdonképpen nem volt rossz, amolyan Entwine-szerű gótpoprokkmetal, a zenészekkel semmi gond, de – talán mert ez már a sokadik finn kesergőcsapat – teljesen elment mellettem az “élmény”. A banda viszont lelkesnek tűnt, és a még csak kábé fél háznyi közönség se volt teljesen tuskó, mint az várható lett volna a nem túl ismert csapat miatt.

charon_p2006_11

Az következő koncert számomra a Soilwork fellépése volt. Eddig élőben nem volt szerencsém hozzájuk, de baromi nagy kedvencek, szóval elvánszorogtam a színpadig, és az ismerős secussal beszélgetve kibekkeltem az időt a kezdésig. Nagy vehemenciával pattantak a színpadra a svédek, és eszeveszett darálásba kezdtek. Elég sokan ismerték őket, és az addigra háromnegyedesre duzzadt publikum is erőteljes amplitúdójú bólingatásba fogott. A hangzás nem volt épp tigriscsíkos, bár pár nóta után valamelyest megtalálták a keverőpulton a giterator és brutalizer feliratú gombokat. Nagyjából a legnagyobbat ütő dalaikat válogatták össze, volt Rejection Role, Figure Number Five, As We Speak is hálistennek, összesen kicsit több mint egy órát randalírozhattak. A legmurisabb a már említett basszusgitáros volt, aki bozontos babaarccal, hórihorgas pókként, Mötley Crüe (!) pólóban szinte végigbohóckodta és -zúzta a bulit, mindezt egyszerre! Nem tudom, mit vett be, vagy tán gyárilag ilyen, de csak őt külön élmény volt figyelni. Speed pedig az éneklés mellett megdöntötte az egy négyzetméterre eső köpés célzási- és térfogatbeli Guinness rekordját is, de legalább állatul bőgött, mint egy svéd rainszarvas párját keresve. Az énekrészeknél azonban némi gyanú ült ki az arcomra, ami végül a kedvenc As We Speaknél be is igazolódott pár hibás szájszinkronnak köszönhetően: bizony, a dallamos vokálok gépről kaptak megerősítést, és jobban megnézve fel is tűnt a dobos kollégán a fülhaller. Sebaj, attól még szépet döngöltek, ráadásul a szüzességét a PeCsa színpadán elvesztő új gitárosnak se fájt nagyon a defloráció – sőt, a közönségnek sem, mert a finom riffelés mellett több szólót is átvállalt probléma nélkül. Tiszteltetjük a svéd zenei oktatást!

soilwork_p2006_013

A Soilwork után átszaladtam a kisebbik terembe, hátha elérek még valamit Ózd olvadt fémcseppecskéiből, és imáim meg is hallgattattak, még javában túrt a Remorse. Kossuth Lajosnak továbbra is huszárosan jár a keze a gitáron, ha valaki venne neki egy házikót Bay Area-ban, azonnal beilleszkedne, az tuti. A Remorse slágerparádé csúcspontja az volt, amikor a hazai metalélet színe-java felpattant a deszkákra, és együtt énekeltek, léggitároztak és bohóckodtak a vérthtasherekkel. Nagyszínpadra való produkció volt!

A következő versenyző a Nevermore volt, akit az utóbbi időben láttam párszor, de sosem elégszer. A legutolsó koncert óta sajna rövidült a set, fesztiválról lévén szó. Az intróként szolgáló, lebegős Loreena McKennitt dal után a My Acid Words-szel nyitottak, és azonnal feltűnt, Warrel mennyire megváltozott – a nem is olyan rég még nagypapiként grasszáló, összetört, beteg nyugdíjas bácsit felváltotta egy tíz évet fiatalodott, vigyorgó, életerős metalisten. Rohangászott, pörgette az újra növésben lévő sörényét, valóságos színházat csinált. A két gitáros-isten továbbra is óramű-pontossággal riffelt és szólózott, Jim pedig valami hihetetlenül szoros bőrdzsekiben állt neki az alsóbb hangrégió megtámadásának. Dr. Williams dobklinikája ismét maga volt a csoda, ha látványtervező lennék, kitenném őt is előre, valahogy féloldalasan a közönség felé, mert a fifika és a pontosság mellett annyira látványosan dobol, hogy azt nem csak hallani, de látni is élvezet. Volt megint River Dragon a fantasztikus ikerszólóval, groteszk arcmimikával elővezetett Enemies Of Reality, szívbemarkoló Heart Collector, de a számomra „későn érő” This Godless Endeavor is rendesen megzörrent. Igaz, láttam pár falat támasztó gótikamónikát, akiknek az este csupán a Moonspellről, az arcfestett hímvámpírokról és a rágógumiban kapható zsilettpengékről szólt, ilyenkor szelíden istenre és az ő nagyra nőtt állatkertjére gondolok – ott zúz előttük a világ legzseniálisabb csapata, ők meg…

nevermore_p2006_040

Ugyan nem bosszú ezért, de a Moonspellt már nem bírtam ki a teremben, Infulenzia csábítása olyan erős volt, hogy meghívott pár forró teára hátul, aztán elvitt haza, és rögtön ágynak is döntött… Miért van, hogy én mégsem örülök ennek? Ráadásul még sok mindent nem láttam aznap, amit szerettem volna, se a Wadkörtéket, se a Gire-t, aki az elmondások alapján képes volt igazán odacsapós nagyszínpadi bulit csinálni. Na, majd legközelebb, ha végre lerázom magamról ezt a H5N1 kódnevű csábítót!

Bátky Zoltán

Piciny hazánk végérvényesen bekapcsolódni látszik az európai (metal)zenei körforgatagba, hiszen évről-évre olyan szintű bőség van koncertekből, ami minden jóérzésű zenehallgató pénztárcáját zokogásra, majd lassú éhhalálra kényszeríti. Úgy néz ki, a Metalmania fesztivált is igyekeznek a szervezők honosítani, ráadásul a tavalyinál sokkal illusztrisabb névsorral csábították a nézőket a Petőfi Csarnokba. A bőség zavara - mondhatnók, hiszen tényleg lehetetlen volt mindent végignézni, még azokat a fellépőket is, akik tényleg érdekeltek, szóval minden érintettől elnézést, akit esetleg nem, aznap a ragadós influenza, plusz a gyorsan jövő derékfájás nagyobb úr volt.

A The Dethroners épp a harmadik nótáját játszotta, mikor a helyszínre értünk, akik nagyszínpadot és szép piros és kék fényeket kaptak. A kétszer két számos mini cd-jük már meggyőzött, hogy nagyon is érdemes lesz észben tartani a csapatot: Ágostonnal és a módosult zenei irányvonallal végérvényesen kimásztak a régebben számomra kicsit szürkének tűnő zenei masszából. Az új dalok ütnek, a régieket átformálták, Ágoston tök jókat énekel, ráadásul megjegyezhető, egyedi hangszíne van (hjajj, de kevés hazairól mondható ez el...), már csak a deszkákat kellene uralniuk - bár elhiszem, hogy nagy váltás volt a Marco Polo hobbitoknak méretezett lakja után egy ekkora nagyságú színpad. De akkor is, tessék élvezni a teret, ha már megadatott!

stereochrist_p2006_023

A koncert közben elslattyogtunk egy Soilwork interjúra, majd a Stereochristot leshettük meg. Jó rég láttam őket, még Felföldi úrral, azóta azért eltelt némi idő, hamarosan jön a második lemez, épp ideje volt meglesni mit művelnek koncerten mostanában. Hát... Nagyjából leesett az állam. Olyan erő volt a zenében és a produkcióban, amit ritkán tapasztalok. Pedig azt sem lehet mondani, hogy kristálytiszta volt a sound, mert inkább egy kétnapos, napon érlelt kásához lehetett hasonlítani, ami áradt a hangfalakból, de ez esetben csak azt tudom mondani: kit érdekel?... Nagyon együtt volt a zenekar, jókedv, vigyor és vicsor - volt minden, ahogy a zene megkívánta. És még a szakálluk sem annyira torzonborz, mint a svédeké. Nem volt túl sok idejük, de az cirka 20 perc igen tartalmasra sikerült, a végén a Down feldolgozásra meg nem csak én bólogattam lelkesen.

Stereochrist setlist:

Ghosts Of A Culture’s Pride
Getting Over 7 Years
All Along The River
Awakening
Eyes Burnt Out
Bury Me In Smoke (Down)

Egyre csak gyűlt a tömeg, estefelé elérkezett az a pillanat is, mikor kúszva lehetett megközelíteni a kisszínpadot. Mindenfelé hömpölyögtek az emberek, és minden harmadik lépésnél ismerősbe lehetett botlani - ami valljuk be, a kellemes dolgok közé tartozik egy ilyen rendezvényen. Stereoék után a kisszínpados műsorba kukkantottam be, ahol épp a Baby Bone lépett fel. A csapatot hihetetlen régóta ismerem, megvan az úgy tíz éve is, hogy először találkoztam a zenéjükkel. Azóta kiadtak számtalan demót, lemezt is párat, de valahogy nem tudtak kitörni az “újkígyósi reménység” kategóriából. Élőben hozták azt, amit vártam tőlük a felvételek alapján, becsületes előadás, noha nekem inkább nosztalgikus volt már ez a zene, mint felkavaró. (Hozzáteszem, nem láttam végig a bulit.)

A Charon következett a nagyszínpadon, akiket utolsó lemezük alapján egy korrekt gótmetal csapatként tartottam számon - és tulajdonképpen ezt is kaptam. A színpadot bemozogták, a zene lendületes volt, de másnap mikor azon méláztam, hogy kiket is láttam, a Charonról semmi az égvilágon nem ugrott be. Átlagos, szórakoztató produkció volt, de olyan, mint a kínai kaja - gyorsan átszalad az emberen.

charon_p2006_17

Közben észleltem, hogy egyre nagyobb sor kezdett kígyózni a Backstage Pubban, jahogy a Nevermore dedikál itt hamarost. Jöttek is, a nép ujjong, (Warrel Harry Porno feliratú pólóban), türelmesen írogatnak alá bármit, tűrik a mobiltelefonos fotózást. A két szőke gitáros és Van Williams lelkesen üdvözöl, de menni kell, mert kezdődik lassan a Soilwork, akikre kíváncsi voltam nagyon. Akik hozták is, meg nem is, amit vártam. Nagyjából a legjobb dalokat sikerült összeválogatniuk, a programra leginkább azokat a jelzőket lehetne elpuffogtatni, hogy: “vérbő” és “lendületes”.

Az új gitáros nem égett le első koncertjén, az új dobos srác pedig az “ügyes” fogalmát meglehetősen kimerítette. Björn Strid ordított sokat, önnön magával is vokálozott trükkös módon, és ügyesen kapta el saját felköpködött nyálcsomóit.  Az interjún megismert bőgős srác - aki úgy nézett ki, mint egy kisiskolás, aki apukája szakállát magára öltötte, hátha az férfiasítja (nem, ez a fajta rőt bozont igénytelenít, ami a svédeknél mostanában igencsak divatos valamiért) - sajátos módon értelmezte újra a színpadi produkciót. Szaladgált fel, s alá, közben gyakorta riszálta a fenekét, mint egy incselkedő bárpincérnő. Érdekes. Öt percig vicces volt, de hosszú távon inkább fárasztó. Erről a koncertről az a mese jutott eszembe, mikor a királynak vittek is ajándékot, meg nem is. No mindegy, azért klassz volt meg minden, csak nem annyira tökéletes, mint vártam.

soilwork_p2006_026

Belestem még a Moonspell dedikálásra, gótikamónika és vámpírasszony ruhákból több kollekciót is meg lehetett csodálni, noha az már némiképp vicces, ha valaki harmincon túl, talpig tüllben és bársonyban gót istennőnek és/vagy vámpírasszonynak képzeli magát egy szocreál intézményben. De hát ők tudják. A tömeg egyre nőtt, majd átlépte azt a határt, amit hajlandó vagyok dühroham nélkül tűrni, így megvadult bulldózerként törtem utat magamnak előre, mert kezdődött a Nevermore. Nem lehet elégszer elhozni őket, így itt kérem meg tisztelettel az itthon működő összes koncertszervezőt, hogy augusztus-szeptember körül időszerű lenne újra felléptetni őket, ez az öt hónapos intervallum nagyjából megfelelő, köszönöm.

Nos. Októberben is péppé zúzták a nagyérdeműt, ez most sem történt másképp. Igaz, a hangzás finoman szólva sem volt tökéletes, valami olyan szinten vezérelték túl a basszust, amihez rég volt szerencsétlenségem, viszont az ének meg kicsit hátrakeverődött, kár. Van Williams a szokásos kis „szoknyácskájában” ült a dobok mögött és varázsolt - könyörgöm, egyszer rakja valaki ki emelvényre, kamerázzák körbe, modellezzék le a mozdulatait 3d-ben: már csak ezért érdemes Nevermore koncertre menni, mert ilyen látványosan és technikásan kevesen dobolnak. Bár ezt is sokszor elmondtam már. Nem is akarom túlzottan ismételgetni magamat, a setlist erős volt, néha elővehetnének néhány kevésbé releváns dalt is - bár az ilyen rövidebb fesztiválfellépéseken az atombiztosan működő nótáit hozza minden zenekar.

nevermore_p2006_047

Warrel kicsit kevésbé énekelt jól, mint októberben - az is igaz, hogy ez csak néhány helyszínes turné, itt nem járatódik be annyira jól a torok, mint rendes saját turnén. Viszont nemcsak kimérten lépdelt ide-oda, hanem iszonyatosan pörgött, rohangált, nagy terpeszben headbangelt, sikoltozott és még hörgött is. Ráadásul tényleg dúsabb a haja, úgy látszik rátalált valami hatásos hajsűrűsítő/növesztő szerre. Mindennek tetejébe még kis pocakot is növesztett. Még ilyet!

Nevermore setlist:

My Acid Words
Bittersweet Feast
The River Dragon Has Come
Final Product
The Heart Collector
The Seven Tongues of God
Inside Four Walls
This Godless Endeavor
Born
Never Purify
Enemies of Reality
----
Beyond Within

A két szőke gitáros pedig... áááh... ez az amiről nincs értelme egy árva szóvirágot sem elhinteni, látni és hallani kell, ilyen páros ritkán születik, hódoljatok nekik ti is. Számomra a csúcspontokat a The Heart Collector, az Inside Four Walls és a Never Purify okozta, de a This Godless Endeavor hosszú és összetett zúzdája is mélyen érintett. Meg voltaképpen az összes többi is.

Már megint csak a legklisésebb formulával tudom zárni ezt a részt: Nevermore = Metal. Számomra megvolt az Év Koncertje, készpassz, innentől kezdve nem túl sok dolog érdekel. A koncert után a Dethroners énekes Ágostonnal bólogattunk, hogy ezek után teljesen fölösleges bármilyen zenekarnak küzdenie, mert... minek. A Seattle-i istenek újra itt jártak és annyi energiát adtak, amivel az ember egy mozdulattal elkergethetné a randa márciusi hófelhőket - ha akarná.

Kis pihenő és jött a Moonspell. Abszolút hangulatzene, Fernando a szokásos teátrális pózban, alulról megvilágítva, egyfajta gót Lugosi Bélaként hörgött, volt sok füst meg összevissza fények, a dalokra már kevéssé emlékszem, mert csak az elejét láttam. Egyre fáradtabban tűrtem a zajongást, így kevéssé tettek rám bármilyen hatást, de annyi átjött azért, hogy hangulatot bírnak teremteni sokadik fellépőként is. Közben más dolgunk is akadt, interjú készült a megfiatalodott és rendkívül pozitív kisugárzású Warrellel.

moonspell_p2006_15

Mire véget ért a társalgás, a Moonspell koncert is befejeződött, jött az Anathema, de ekkora feléltük napi tartalékainkat, na meg valamiért még mindig ódzkodom, hogy megnézzem az angol hangulatvarázslókat - vagy csak nem akarom nyilvánosan elbőgni magam a Last One Goodbye hallatán?  Azt is megemlíteném, hogy a PeCsában dolgozik az ország legjobb fej secusa (színpad szélén, baloldalt, pici, kicsit köpcös srác és szereti a metalt, ha arra jártok, vigyetek neki egy pohár üdítőt). Mindent összevetve nagyszerű nap volt, bár azt sajnáltam némiképp, hogy a Testament mégsem jött el, de van ilyen. Jövőre veletek nagyjából ugyanígy ugyanitt - vagy hogy is kell ezt mondani.

Valentin Szilvia (fotók is)

További fotók:
Charon
Moonspell
Nevermore
Soilwork
Stereochrist


 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Slayer - Tokaj, Hegyalja Fesztivál, 2011. július 15.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.