Shock!

szeptember 19.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

MetalFest Open Air 2011 - Budapest, 2011. június 3-5.

Hosszú évek után tavaly végre újra volt metalfesztivál Magyarországon, és bár az első Metalfest jó néhány gyermekbetegségtől szenvedett, a hangulatra nem lehetett panasz, a kezdeményezésért pedig minden dicséretet megérdemelnek a szervezők. A tavalyi sufnituning jelleg idénre nagyjából odalett, a 2011-es fesztivál minden szempontból jóval profibbra sikerült, mint elődje. Sokféle és jó kaja, megfelelő számú, könnyen elérhető sörvételezési lehetőség, és ami talán a legfontosabb: jobb hangzású színpadok, és ismét csak erős felhozatal.

időpont:
2011. június 3-5.
helyszín:
Budapest, Csillebérc
Neked hogy tetszett?
( 23 Szavazat )

Bár hallottam olyan véleményeket is, melyek szerint igazi húzónév nem szerepelt a fellépők között, azért úgy gondolom, hogy mindhárom napra jutott olyan csapat, akik önállóan is képesek jelentős tömegeket megmozgatni, és ha nem is töltenek meg mondjuk egy Petőfi Csarnokot önállóan, azonban mégis jelentős tényezőnek számítanak nemzetközi viszonylatban is. A Kreator, a Cradle Of Filth, a Saxon vagy az Arch Enemy mindenképpen ez a kategória, és noha egyikük sem egy Judas Priest vagy teszem azt Ozzy kaliberű húzónév, egy ilyen fiatal fesztiváltól magyar viszonylatban nem is várható el, hogy ekkora kaliberekkel rukkoljon elő. Szóval summa summarum, több mint korrekt volt a felhozatal, ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy olyan különleges, csemege-számba menő csapatokat is meg lehetett lesni, mint a While Heaven Wept vagy a Vicious Rumors, tényleg nem volt ok a panaszra.

Mindezek fényében kissé csalódott voltam a nézőszámot tekintve, jóval kevesebben tették tiszteletüket ezen a három napon, mint ahány emberre a szervezők számítottak, és ahány emberrel a fesztivál infrastrukturális szempontból elbírt volna. Mivel a koncertek nézőszáma így sem volt kínos, az egyszeri rajongó még akár örülhetett is mindennek, hiszen nem kellett hosszan sorban állni a sörért, a koncerteket pedig tülekedés nélkül, pár méterre a színpadtól lehetett végignézni. Ha azonban kicsit jobban belegondolunk, a jövőt tekintve egyáltalán nem ad okod a bizakodásra mindez. Bár számadatok nem állnak rendelkezésemre, majdnem biztosra veszem, hogy a feszt végül bukó volt anyagilag, ami erősen megkérdőjelezi, lesz-e Metalfest 2012-ben. Én mindenesetre nagyon örülnék neki! Hogy miért? Alább elolvashatod!

1. nap

A fesztivál nyitóbandája számomra a US power veterán alakulata, a Vicious Rumors volt, akik a frissiben kijött Razorback Killers lemezt, illetve az azt felsüvöltő Brian Allent mutatták be Budapesten. Bár a legendás énekes, Carl Albert halálát a mai napig nem heverte ki a zenekar, azért rendre erős korongokat pakoltak le az asztalra, melyek sorát gyarapítja a Razorback Killers is. Brian hangja ugyan egész más, mint Carl Alberté vagy az előző lemezen hangját hallató, szintén legendás James Riveráé, kissé hisztérikus orgánuma azonban tökéletesen illett élőben is az új lemez olyan régisulis témáihoz, mint a nyitó Murderball vagy a Razorback Blade. Bár fentebb azt írtam, hogy a színpadok hangzása jobb volt, mint tavaly, sajnos ez a Rumors műsorára nem volt igaz. Generátor-problémák miatt eleve húsz perc csúszással tudtak csak kezdeni, aminek köszönhetően kb. öt perc alatt lőtték be a cuccot.

Vicious Rumors setlist:

Murderball
Razorback Blade
Digital Dictator
Minute To Kill
Blood Stained Sunday
Black
Soldiers Of The Night
Don’t Wait For Me

Meg is lett az eredménye, az énekből ugyanis nem túl sokat lehetett hallani, és a gitárok sem dörrentek meg kellően. A kissé mostoha körülmények ellenére jó volt őket látni, Brian pedig meggyőzött arról, hogy nem csak az új lemezt rekesztette fel remekül, de az olyan régi klasszikusok is jó állnak neki, mint a Digital Dictator, a Minute To Kill vagy a Don’t Wait For Me. Bár a meglehetősen rövid játékidőt a technikai gikszer miatt egy nótával le kellett rövidíteni (Geoff Thorpe elmondása szerint a Dust To Dust lett volna a Welcome To The Ball lemezről – aargh!), továbbá a hangzás is pocsék volt, a széles mosoly már az ő műsoruk végeztével felkerült az arcomra, és ott is ragadt egészen vasárnap estig.

A fesztivál következő programja számomra a speciális Pokolgép feat. Hammerfall koncert volt, mely két szempontból is felcsigázta az érdeklődésemet. Egyrészt a Tóth Attilás felállást még sosem volt alkalmam megnézni (tavaly a Fezenen is csak két számot láttam belőlük), másrészt pedig furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mi fog kisülni az Oscar Dronjakkal és Joacim Cansszal való együttműködésből. Nem árulok el nagy titkot, népünnepély lett belőle.Pokolgép

Tény, hogy engem maradéktalanul meggyőzött a Gép! Tóth Attila remek frontember, fizimiskára totál Eric Adams, ennél jobb ajánlólevél pedig nem is kellhet egy tradicionális metalbanda élére. Ráadásul a hangja is erős, és ami még fontosabb, sem Kalapács Józsi, sem pedig Rudán Joe orgánumára nem hasonlít; teljesen egyedi a stílusa. Kiss Zalán szintén remek választás, technikai szempontból kifogástalan, és láthatóan nagyon élvezi is a zenélést. Az egyetlen problémám vele, hogy kissé túlzottan „szépfiú” a többiek mellett. Némi varacskosságot magára szedhetne, hogy legközelebb, ha ránézek, ne érezzen azt, hogy Bon Jovi koncerten vagyok. Az új felállás leggyakrabban támadott tagja a dobos Veress Marci, akiről elöljáróban mindenképp meg kell jegyezni, hogy valóban nagy tehetség. Tizennyolc évesen így dobolni tényleg elismerésre méltó, azt viszont nem lehet nem észrevenni, hogy kicsit még darabos, görcsös. Pont emiatt nálam még alulmarad Czébely Csabival szemben, azonban az is biztos, hogy ha így folytatja, két-három éven belül felsőligás ütős válik belőle.

Metalfesztiválhoz mérten totális best of programot vezetett elő a Gép, a sokak által várt Hammerfall koprodukcióig olyan nóták hangzottak el, mint a Pokoli színjáték, az Így szép az élet, a Háború gyermeke, az Ítélet helyett és az Adj új erőt. Ekkor következett el az a pillanat, amire oly sokan vártak, Kukovecz Gabi bekonferálta az addig a színpad széléről a bulit végigkémlelő Oscar Dronjakot, akivel a Győzd le a gonoszt játszották el. Oscar széles mosollyal - és mint később megtudtam – megilletődve pengette el a nótát, majd a szám végeztével kollégája, Joacim Cans is csatlakozott a színpadon lévőkhöz.

Pokolgép setlist:

Pokoli színjáték
Így szép az élet
A háború gyermeke
Ítélet helyett
Adj új erőt
Győzd le a gonoszt (Oscar Dronjak)
Hearts on Fire (Oscar Dronjak & Joacim Cans)
Hol van a szó/Send me a Sign (Oscar Dronjak & Joacim Cans)
Mindhalálig Rock and Roll (Oscar Dronjak & Joacim Cans)

Ekkor érkezett a következő meglepetés, a héttagúra bővült zenekar ugyanis belecsapott a svédek legnagyobb slágerébe, a Hearts On Fire-be, melynek énektémáin Attila és Joacim testvériesen megosztozott. A soron következő Hol van a szó / Send Me A Sign már nyilván nem volt akkora meglepetés, az viszont igen, hogy a refrént ebben Joacim magyarul énekelte. A közönség természetesen nagykanállal zabálta az előadást, így Kukovecz Gabi jó érzéssel a záró Mindhalálig Rock and Rollra is a színpadra ráncigálta a svédeket. Természetesen nekik fogalmuk sem volt, mit és hányszor kell énekelni a refrénben, így a nóta totál szétesett a végére, de ezt azt hiszem senki nem bánta.

Nyilván le lehet szólni ezt a speckó bulit csakúgy, mint a Hammerfall Pokolgép feldolgozását is, de én mégis úgy gondolom, ami itt történt, az igenis nagy dolog volt. Nem is azért, mert Európa egyik vezető heavy metal zenekara egy magyar klasszikust dolgozott fel, és még csak azért sem, mert utána eljöttek Budapestre egy rövid vendégszereplésre, hanem azért, mert láthatólag ők érezték megtisztelve magukat emiatt. Óriási elégtétel ez Kukovecz Gábornak és a Pokolgépnek. Én is megemelem a kalapomat.

A Monster Nagyszínpad első napi záró attrakciója részemre a NWOBHM klasszikus alakulata, a Saxon volt. Bifféket sokszor és sok helyen láttam már, és még sosem okoztak csalódást. Természetesen most sem tették, ráadásul az épp ezen a napon megjelent friss Saxon anyag, a Call to Arms jó néhány nótája is bekerült az örökérvényű közönségkedvencek közé. Ha jól számoltam, négy friss dal hangzott el, melyek közül a szélvész Afterburner és a monumentális címadó jött be leginkább. SaxonFentieken túlmenően csak az Attila The Hun és a Demon Sweeney Todd fért be az újkori Saxon művek közül, a többi mind-mind régi klasszikus volt. Sokat nem tudok hozzátenni ahhoz, amit a korábbi Saxon bulikról már leírtam, legyen elég annyi, hogy volt Heavy Metal Thunder, Motorcycle Man, Crusader, Denim And Leather, Princess Of The Night és zárásnak Wheels Of Steel.

Bár Biff hangja ezúttal kicsit sápadtabb volt, mint legutóbb, és egy-két magasat el is spórolt, összességében hozták ugyanazt a szintet, amit mindig.

Mivel a Cradle Of Filth-hez még sosem volt szerencsém korábban, két szám erejéig belenéztem műsorukba, sajnos azonban a látottak olyannyira sokkoltak, hogy sikítva menekültem át a Rock TV színpadára, ahol egy ismeretlen holland zenekar, a Vanderbuyst nyomult iszonyatos vehemenciával. Mikor beléptem a sátorba épp egy fűszagú, ötperces instru-őrület közepénél jártak. Olyannyira együtt volt a csapat, akkorát zúztak a színpadon, hogy végül a bulijuk befejeztéig ott ragadtam. Bár az érkezéskor hallottak nem erre engedtek következtetni, ez a banda a legszebb NWOBHM hagyományokat ápolja. Leginkább olyan csapatok ugrottak be róluk, mint a Raven vagy a Peer Günt, ráadásul olyan intenzitással nyomult a trió, amilyet csak ritkán látni. Ajánlom őket minden old-school metal rajongónak.

2. nap

Jókora hőségben és lelkes, ám kissé szellős publikum előtt kezdte műsorát szombat délután a Stonehenge, akik régóta esedékes visszatérésüket időzítették a Metalfestre. A fanatikus, ám nem túl nagy számú nézőseregről eszembe jutott, mennyire változnak az idők. Emlékszem, mikor az Angelo Salutante lemez kijött, a II. Progfeszt főzenekaraként játszottak igen komoly számú érdeklődő előtt. Ehhez képest az itt megjelent 80-100 ember kissé kiábrándító volt, a BZ-vezette csapatnak azonban ez nem szegte kedvét. Sajnos egy interjú miatt csak pár nótát élvezhettem a műsorukból, azt azonban ezekből is le lehetett szűrni, hogy a bandában még mindig óriási muzsikálás folyik. A billentyűs Czapár Jani felbukkanásának pedig külön örültem, hiszen a Haelo óta nem hallottam (mi lehet vajon velük?) felőle.

A fesztivál egyik legnagyobb csemegéjét a nemrég a Nuclear Blasthoz szerződött amerikai While Heaven Wept jelentette. Annak ellenére, hogy lemezen eddig nem talált el igazán a csapat – azt a mágiát, ami például a Solitude Aeturnusra jellemző még nem érzem bennük – ez a koncertjük egyszerűen lenyűgöző volt. Bár a hangszeres szekció a buli egészét tekintve nem csinált semmit az önmagába fordult, átszellemült, ám zseniális muzsikáláson kívül, az énekes Rain Irving elvitte a hátán a produkciót. A fickó egyértelműen megkapja tőlem a fesztivál legszimpatikusabb frontembere címet. Nem elég, hogy zseniálisan énekelt, végigmosolyogta az egész koncertet, minek hatására két perccel a kezdés után már a tenyeréből ettünk. Bár a közönség döntő többségének fogalma sem volt a WHW muzsikájáról, a koncert nagyon hangulatosra sikeredett végül, mely elsősorban Rain végtelenül őszinte és érzelemgazdag előadásának volt köszönhető. Valaki azonnal hozza vissza őket egy klubbulira.

Lanfear setlist:

Colours Of Chaos
The Unrestrained
Brave New Men
Stigmatized
Synaptogenesis
The Reverend
Zero Poems

Primordial helyett az irányt a Rock TV színpada felé vettem, ahol a progmetalban erős német Lanfear vette birtokba a deszkákat egy szűk háromnegyedórára. Bár a kedvenc Lanfear lemezemről, az Art-Effectről csak az egy szem Stigmatized hangzott el, nagyon élveztem a bulit, köszönhetően elsősorban a kissé lökött énekes Nuno Miguel előadásának. Az általam ismert három lemez mindegyikéről szemezgettek, és a jó nótáknak köszönhetően hamar el is repült a játékidejük. Végignézve műsorukat, egyértelművé vált, hogy a minőségi prog zenekarok nemcsak hazánkban kallódnak el. Bár a Lanfear is cirka húsz éves zenekar (!!!) már, áttörést még minimális szinten sem sikerült összehozniuk, pedig igencsak megérdemelnék. Az európai prog/power vonal rajongóinak érdemes odafigyelni rájuk.

Ha a Stonehenge esetében felemlegettem a régi szép időket, mindezt hatványozottan megtehetem a Stormwitch kapcsán. Az egykor Németország vezető csapatai közé tartozó, és Magyarországon is különösen kedvelt brigádból (még koncertlemezt is vettek fel nálunk 1989-ben) mára egy csaknem elfeledett, harmadvonalas zenekar lett. Mindez persze köszönhető annak is, hogy az Andy Mück (vagy művésznevén Andy Aldrian) vezette csapat időről időre feloszlatja magát, majd visszatér, melyet már a legelszántabb rajongók sem tudnak követni. Jelenleg Andy mellett csak a csapat első bőgőse, az anno még a debut Walpurgis Night előtt kilépett Jürgen Wannenwetsch a régi Stormwitch arc, a többiek mind újak.Stormwitch

Bár esetükben 100 százalékig meg voltam győződve, hogy egy totál nosztalgia haknibulit kapunk, a végeredmény a fesztivál legkellemesebb meglepetése lett. Andy csapata ugyanis nem nosztalgiázik, hanem előre tekint, írják az új dalokat, és a programba sem csak 1994 előtti dalokat voltak hajlandóak pakolni. Ráadásul a közönség is nagyon jól vette a lapot – ez egyébként az egész fesztiválra igaz volt; lehet, hogy nem voltak sokan a bulikon, a megjelentek azonban minden zenekart maximális lelkesedéssel fogadtak – így nagyon jó hangulat alakult ki a program végére. A nagy slágerek – Stronger Than Heaven, Russia’s on Fire, Tears By The Firelight vagy Valpurgis Night mellett olyan újabb dalok is elhangzottak, mint a Witchcraft lemez Fallen From God nótája vagy a Devil’s Bride a Dance With The Witches-ről. Ráadásul a koncert zárónótája is erről az anyagról érkezett, mégpedig a címadó képében, amit ugyanakkora lelkesedéssel fogadott a publikum, mint a régi klasszikusokat. A buli után Andy megsúgta, hogy ha minden igaz, az új lemez még idén ősszel kijön. Kíváncsian várom.

A szombati napot két olyan banda zárta, akik nem igazán passzolnak az érdeklődési körömbe, de mind az Arch Enemy pusztító show-ja, mind pedig a Sabaton lángcsóvákkal és tűzijátékkal felspécizett, profin szórakoztató műsora sokaknak bejött, így ha lehet, szombaton még egy arasznyival sikerült megfejelni az első nap átélt, szintén nem kispályás élményeket.

3. nap

Astral Doors setlist:

Evil Is Forever
Time To Rock
New Revelation
Of The Son And The Father
Black Rain
Slay The Dragon
Power And The Glory
Cloudbreaker

Vasárnap igencsak sietni kellett, hiszen délután kettőkor már az a svéd Astral Doors vette birtokba a Monster színpadot, akiknél az elmúlt évek egyik nagy énekes-felfedezettje, bizonyos Nils Patrik Johansson énekel (lásd még Lion’s Share, Wuthering Heights és Space Odyssey) és akiket már a tavalyi Metalfestre is beharangoztak, sajnálatos módon azonban az a koncert valamiért meghiúsult. Idén szerencsére nem jött közbe semmi, így negyven percen keresztül élvezhettük az Evil Is Foreverrel kezdő csapat muzsikáját. Rövid, ámde velős műsoruk ismét csak arról győzött meg, amiről a lemezek is, nevezetesen, hogy ezt a csapatot bizony Nils egymaga viszi a hátán. Ha őszinték akarunk lenni, az Astral Doors nem épp a világ legizgalmasabb zenekara, egész egyszerűen Nils páratlan hangjának köszönhető, hogy Európa-szerte ismertté váltak. Mindez hatványozottan igaz koncertteljesítményükre is. Az élőben is lemezminőségben éneklő Nils mellett a többiek bizony totális anti-rocksztárok, így a csapat kiállása sem túl izgalmas, Johansson azonban egymaga elég egy remek koncertélményhez. Érdekes volt megfigyelni, hogy mind hangját, mind pedig színpadi Astral Doorsmozgását tekintve is mennyire ugyanazt a vonalat képviseli, mint a másik ikonikus északi rock-torok Jorn Lande. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy Nils azért sokkal jobb bőrben van, mint Jorn. Ha a While Heaven Wept énekes Rain kapta a fesztivál legszimpatikusabb frontembere címet, a Metalfest torka megjelölés csakis Nilsé lehet. Az Astral Doors rövid, ámde velős műsora nagyon nagyot durrant, köszönhetően elsősorban neki. Ahogy a Whie Heaven Weptnél is, esetükben is klubkoncertet, de azonnal!

A nagyszínpad következő fellépője az a Suicidal Angels volt, akik már a düreres Death Angel buli előzenekaraként is letépték az arcomat. A görög kvartett iszonyatos energiával és rettentő feszesen játssza az old-school thrash metalt, melyről mindig egy bespeedezett Moby Dick képe ugrik be. Túl sok középtempós döngölés nincs, a nóták többsége maximális fordulatszámon pörög, az eszelős tekintetével konstans villámokat szóró Nick Melissourgos pedig folyamatosan köpködi ránk a vészterhes sorokat. Egyszóval thrash mennyország volt ez a buli, be is indult rájuk a jónép rendesen.

Suicidal Angels setlist:

Reborn In Violence
Bleeding Holocaust
Dead Again
Violent Abuse
Beggar Of Scorn
Search For Recreation
Suicide Solution
Final Dawn
Apokathilosis

És bár vagy 15 éve járok koncertekre, olyat még sosem láttam, hogy a színpadtól három méterre az egyik néző megpróbáljon fejen állni (!!!) a buli közben. Ezúttal ez is megtörtént, melyet szintén elkönyvelhetünk a 2011-es Metalfest legemlékezetesebb pillanatai közé. A program hasonló volt, mint márciusban a Death Angel előtt, azaz a banda remekbeszabott 2010-es lemezeinek, a Dead Again dalai álltak a középpontban, a zárás pedig ismét csak a pusztító Apokathilosis volt.

Sajnos a Bloody Rootsszal valahogy sosincs szerencsém. Bármennyire is szeretem debütáló lemezüket, az Isten kezében címűt, élőben még sosem sikerült elcsípnem őket. Mivel több interjú is be volt tervezve erre a napra, most is csak az utolsó két számot láttam műsorukból. Mindez azonban bőven elég volt arra, hogy konstatáljam, Smici igen jól összerántotta a zenekart, hiszen nemcsak lemezen, de élőben is maximálisan megállják helyüket. Schmiedl Balázst, Smici fiát csak dicsérni lehet, fiatal kora ellenére marha jól nyűvi a hathúrost, esetében nem esett tehát messze az alma a fájától. Ugyanígy csak méltatni lehet a ritmusszekciót is, hiszen ők is meggyőző teljesítményt nyújtottak, főleg Budai Béla energikus dobolása tetszett. Ha a buli nagy részéről le is csúsztam, az elcsípett nótákkal így is nagy mázlim volt, hiszen a Ne add fel már lemezen is az egyik legnagyobb kedvencem volt, a záró Keresztesvitéz pedig nekem is, mint minden régi Moby Dick rajongónak nagyon kedves dal. Remélem, Hegyalján már tényleg nem csúszom le róluk!

E-Force setlist:

Satanc Ritual
Rise
Lobotomized
Meteor
Project X
Mercury
Insect

A Rage régi kedvencem, mivel azonban már vagy hatszor láttam őket, a Rock TV színpadán pedig nyolctól a Voivod ex-énekes/basszusgitárosának bandája, az E-Force pusztított, a második Soundchaser után leléptem a Monster sátorból. Egyébként is felüdülést jelentett otthagyni Peavey-t és csapatát, mivel a lábdob valami olyan félelmetes hangerővel dübörögött, amit fizikailag rosszul esett hallgatni.

Eric Forrest és zenekara néhány hónappal ezelőtt már járt nálunk, arról a buliról azonban tüdőgyulladás, és az ezzel együtt járó 39 fokos láz miatt lemaradtam, így az ő koncertjük volt az egyik, melyet a leginkább vártam. Nem is okoztak csalódást! Bár az E-Force bemutatkozó anyaga, az Evil Forces nem gyenge cucc, azzal nyilván Eric is tisztában van, hogy a bulin megjelentek nagy része leginkább a Negatron és a Phobos, vagyis a vele készült két Voivod anyag dalaira kíváncsi. A nyitó Satanic Ritual után rögtön a Phobos lemez Rise-a következett, amit sorra követtek a Voivod klasszikusok. E-Force dal összesen egy fért be még, a kissé elsikkadt kettes Modofied Poison Lobotomized dala. Ezt leszámítva azonban csakis a klasszikus Voivod dalok sorjáztak, és ha korábban az Astral Doors és a While Heaven Wept kapcsán azt mondtam, Kreatorazonnal hozza vissza valaki őket egy klubbulira, az E-Force esetében határozottan követelem mindezt. Az Eric mellett ismeretlen francia muzsikusokból álló trió ugyanis olyan feszesen és energikusan tolta le a műsort, hogy negyvenperces programjuk nekem maximum fele olyan hosszúnak tűnt. Bár a Mercury közben Eric basszusgitárja elszállt, a zenekar egy másodpercre sem állt le, így a koncert lendülete sem tört meg, a következő és egyben záró dalt, a pusztító Insectet pedig már egy új bőgővel zúzták végig. Végtelenül őszinte és roppant nagy adrenalinlöketet adó buli volt, nálam egyértelműen a fesztivál legjobbja.

A 2011-es Metalfest záró produkcióját számomra a német thrash-ikon Kreator fellépése jelentette. Mivel 2009-es Hordes Of Chaos lemezével a csapat a legsúlyosabb anyagát pakolta le az asztalra a Cause For Conflict óta, várható volt, hogy egy szélvész nótáktól hemzsegő, gyilkos programot vezet majd elő Mille és csapat. Ennek megfelelően a nyitó Hordes of Chaos/Warcurse duó le is gyalult minket egy szempillantás alatt, és ha nem lett volna ekkora mindenki garantáltan lesikálva, előkapták gyorsan az Endless Paint és a Pleasure To Killt. Ős- és új rajongók ezzel egyaránt megvéve kilóra!

Kreator setlist:

Hordes Of Chaos
Warcurse
Endless Pain
Pleasure To Kill
Destroy What Destroys You
Voices Of The Dead
Enemy Of God
Phobia
Extreme Aggression
People Of The Lie
Reconquering The Throne
Violent Revolution
Betrayer
Flag Of Hate
Tormentor

A Kreator sosem volt az a színpadot felszántó, rohangáló brigád, és színpadi előadásuk most is kimerült a heveny headbangelésben, meg persze a kíméletlen darálásban, ezúttal azonban a hibátlan zenei teljesítmény mellé még remek vetítést is kaptunk, teljessé téve ezzel az élményt vizuális szempontból is. Mindemellett Mille hozta a jól ismert konferanszokat és hangszálszaggató üvöltéseket, a banda pedig hibátlan teljesítményt nyújtva tolta alá az olyan nótákat, mint a Phobia (mindig hidegrázós), a zseniális People Of The Lie vagy a némiképp szellősebb Violent Revolution. A fesztivál leghosszabb programját játszották, ám ez a nyolcvan perc is kevés volt, szívesen elnéztem volna még őket vagy egy órát, az „igazán eljátszhatták volna még” típusú nótákból pedig legalább tizenötöt fel tudnék sorolni az Awakening Of The Gods-tól egészen a Golden Age-ig.

Mint már a bevezetőben is leírtam, nekem nagyon tetszett az idei Metalfest; sem a felhozatalra, sem pedig a hangulatra nem lehetett panasz, így csak remélni tudom, hogy a csekélyebb érdeklődés dacára is lesz jövőre Metalfest 2012. Elvégre három a magyar igazság.

 

Hozzászólások 

 
+1 #6 Death Rider 2011-06-27 08:25
Pesto!
Akkor hallgass továbbra is Romanticot győzikétől!
Az a neked való mjúzik!!
Idézet
 
 
-5 #5 Pesto 2011-06-26 07:38
Baráti jegyárért se érdekel ilyen gyenge felhozatal a százszor látott nagy ágyukkal meg a sok névtelen érdektelen fellépövel
Idézet
 
 
+2 #4 N. P 2011-06-24 18:57
Az egész fesztivál kibaszott jó volt , csak azt nem értem, hogy miért voltak ilyen kevesen. Sokan sírnak hogy nincsenek jó bulik az országban, mert drága a fesztiváljegy . Erre a jegyárra senkinek nem lehet panasza.
Idézet
 
 
+3 #3 Kiss Gábor (Shock!) 2011-06-13 10:44
Hali!
Az, hogy a Sabatonról, a Cradle-ről és az Arch Enemyről összesen ennyi van alapvetően két dologra vezethető vissza:
1.) Sajnos úgy hozta az élet, hogy csak én voltam kint a Metalfeszten a csapatból,
2.) fenti zenekarokat nem szeretem, a Cradle kifejezetten idegesít és a Sabaton/AE páros sem hoz lázba. Annak pedig nem láttam értelmét, hogy írjak róluk úgy, hogy finoman szólva sincs jó véleményem róluk, és a munkásságukat sem ismerem.
Idézet
 
 
+1 #2 Hollós 2011-06-13 09:18
Sziasztok!

Én rendszeresen olvasom a magazint, de - és most senki ne bántódjon meg - ez a beszámoló éppencsak nem egy kalap [email protected] Az Acrh Enemyről és a Sabatonról ÖSSZESEN két sor? A Cradle of Filthről, meg a tisztelt író kimenekült? Végülis a Metal Fest három headliner bandájáról van szó, miért kellene látni őket, vagy akár írni róluk? Egy barkácsmagazinn ál még oké, de itt?!?!
Nagyon szépen felsoroltátok a számcímeket, de ez nem koncertbeszámol ó volt, hanem egy lélektelen listázás.
Idézet
 
 
+3 #1 Nagy Andor 2011-06-12 23:35
"És bár vagy 15 éve járok koncertekre, olyat még sosem láttam, hogy a színpadtól három méterre az egyik néző megpróbáljon fejen állni (!!!) a buli közben. Ezúttal ez is megtörtént, melyet szintén elkönyvelhetünk a 2011-es Metalfest legemlékezetese bb pillanatai közé." - hát ezen beszartam a röhögéstől.

Én két éve, a szigetes Turbonegron láttam olyat, amit nem akartam elhinni, az egyik Turbojugendes őrült térdelőrajtot vett a földön, a másik meg rászaladt a hátára, és a haverját dobbantónak használva belevágta magát a közönség közepébe. Egyszerre vagy hat embert vágott fejbe hátulról, rettentően szórakoztató dolog lehetett.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.