Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Masters Of Rock 2005 - Vizovice, 2005. július 15-16.

Mivel idén kimaradt nekem a Bang Your Head!, épp kapóra jött ez a közeli fesztivál, ami ráadásul marha olcsó volt, és nem mellékesen itt lépett fel először a Manowar kórussal és szimfonikus zenekarral. Kocsiba is pattantunk pénteken, mert igaz, hogy leginkább Joey DeMaio-ékra voltunk kíváncsiak, de azért az első napos Rage / Edguy / Nightwish triót sem szívesen hagytuk volna ki.
időpont:
2005. július 15-16.
helyszín:
Vizovice, Csehország
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

Vizovice maga egy csöndes kis városka Zlinhez közel, Budapesttől alig több mint 300 kilométerre, amit most elözönlöttek a rockerek. Mint nem sokkal később kiderült, a fesztivál szervezői infrastrukturális szempontból nem voltak igazán toppon, rendkívül sok volt a hiányosság. Kezdeném ott, hogy péntek délután háromkor már nem csak a két kijelölt kemping volt teljesen tele, de addigra már az összes környező utcácska is megtelt a sátrazókkal. Talán nem ártott volna hellyel is felkészülni az érkező embertömegre! Mindenki ott vert tanyát, ahol tudott, mi például a kocsiknak fenntartott parkolóban, ami igazából nem más volt, mint egy fatelep.

A másik, ami iszonyat kiakasztó volt: egyetlen rendező, szervező, intézkedő helyi erő vagy épp rendőr sem beszélt semmilyen idegen nyelven, még alapszinten sem! Kérdem én, miből állt volna olyan embereket alkalmazni, akik legalább olyan alapszavakat ismernek, hogy tent vagy tage?! Kb. két óra szenvedés, információ-összecsipegetés és sátorverés után aztán megindultunk a likőrgyár komplexuma felé, itt volt ugyanis a fesztivál-terület. Kicsit Kapcsolat napi koncerthangulata volt az egésznek, egy nagyszínpad, előtte marha nagy betonozott terület, hátul meg jobboldalt tribün. Ugyancsak óriási baromság, hogy ezen a részen se kajálda, se kocsma, de még wc sem volt, ha az embernek valami fontos elintéznivalója támadt, át kellett verekednie magát az egész embertömegen! Mindegy, wc legalább volt elég, nem úgy, mint zuhanyzó, amiből sikerült hat (!!!) darabot felállítani 20.000 emberre. Gratulálok…

Mindezek után tényleg nevetséges volt, amikor a konferanszié csajszi közölte, hogy ez Európa legnagyobb rockfesztiválja! És a Wacken, BYH, Graspop stb.?! Na mindegy, azért persze nem szomorkodtunk, megrohantuk a standokat a jófajta 30 koronás Pilsnerért (főtámogató voltak ), hogy valamivel elüssük az időt nyolcig, a Rage kezdetéig. Jó volt, hogy végre egy olyan fesztiválon vehettünk részt, ahol nem kell számolgatni, garasoskodni, ha éhes voltam ettem, ha megkívántam még egy sört, ám legyen. A kaja is baráti áron volt, 35 korona volt egy sültkolbász kenyérrel, mustárral. (Csak viszonyításképpen: 1 korona kb. 8 forint).

A két cseh előbandát kihagytuk, csak fél nyolc körül álltunk be a színpad elé, hogy meglessük a Rage-et. Mindenféle csúszás nélkül, 19:50-kor el is kezdték a műsort a Don’t Fear the Winterrel, és ha az előbb szidtam a szervezést, most mindenképpen meg kell követnem cseh barátainkat. Iszonyú jól szólt a Rage! Minden kristálytiszta és erőteljes volt, kellően hangos és gerjedéstől mentes. A show is profi volt, aki az elmúlt évek 3 itthoni Rage koncertjéből látta bármelyiket is, az tudja mire gondolok. Fantasztikus játék, alázat, jó hangulat. Az egyetlen negatívum csak a kiszámíthatóság. Peavyék most is majdnem ugyanazt a programot tolták, mint általában. Elhangzottak a szokásos nóták: Orgy of Destruction, Soundchaser, Down, Set This World on Fire, Black in Mind, meg persze a záró Higher Than the Sky, amik persze mind óriásiak, de azért a Rage életmű van olyan méretű és minőségű, hogy lehessen váltogatni a programot. Teszem azt egy Deep in the Blackest Hole biztos nagyot ütne, vagy bármi a Trapped! lemezről. Megint szólóztak persze, Mike Terrana-é most rövidkére sikeredett, de Victor Smolskitól ismét behaltam. Iszonyat, hogy gitározik ez az ürge! Hála a kivetítőnek, most tisztán láthatta mindenki, ahogy futkorásznak az ujjai a húrokon.

Kb. 60 percet játszottak, aztán véget ért a móka, hogy jöhessen az Edguy. Én még elhallgattam volna őket. Fél tíz után nem sokkal aztán Tobias Sammet és csapata vette birtokba a deszkákat. Az Edguy nem annyira az én zeném, de meg kell hagyni, mostanra tényleg egy megbízható, jó koncertbandává váltak. Minden poszton profi zenészek, Tobias pedig egy elsőrangú énekes, aki remekül kommunikál a közönséggel. Ez a koncert is rendben volt, bár mintha Tobi kicsit gyengélkedett volna, legalábbis a magasak néha nem jöttek úgy, mint kellett volna, és kicsit túlzásba is vitte a főnök a szövegelést. Mindenesetre az olyan nóták, mint a Chalice of Agony, Vain Glory Opera vagy Babylon megint nagyon ütöttek.

Ha jól számolom, most láttam a Nightwisht ötödször, és mind közül ez a buli volt a legjobb. Mindig az volt a tapasztalatom korábban, hogy nagyon rendben vannak a nóták, de valahogy koncerten nem szólalnak meg igazán, nem képesek arra, hogy veszett headbangelésre késztessenek, sosem kapott el a koncerthangulat, mikor Tuomasékat néztem. Most ez egész más volt. Na nem mondom, hogy végigvilláztam az egész koncertet, de valahogy nagyon jólesett másfél óra Nightwish. Marco nagyon odatette magát fazonilag - maga volt a metal - és Tarja sem áriázott végig, hanem sokat énekelt szép, természetes hangján. Rögtön a kezdés rettentőn betalált: Dark Chest of Wonders, és a folytatás sem volt gyengébb. A műsor eleje felé megkaptuk az olyan sötét, gyilkos nótákat, mint a Slaying the Dreamer vagy a Kinslayer. Marco sokat énekelt, ráadásul többnyire jól, és ahogy fogyott a Finlandia az üvegből, úgy dumált egyre többet is, a végén már ő maga sem tudta, hogy miről. Az tűnt fel egyébként, hogy igazából a verzéket nyomja gyengébben a figura, amikor ki kell eresztenie a hangját, az az igazi terep számára. Különösen feltűnő volt ez a High Hopes című Pink Floyd feldolgozásnál, aminek az eleje borzasztó volt, de amikor bejött a refrén, Marco is erőre kapott. Szerintem mondjuk nem igazán kellett ez a nóta, sikerült leültetni vele a hangulatot. Ha már feldolgozás, akkor jobb lett volna az előző turnén elővezetett Symphony of Destruction.

PF után aztán visszatért Tarja és kaptunk Wishmastert meg mindenféle jót. Számomra a két csúcspont a Tarja által szólóban elővezetett finn dal, a Kuolema Takee Taiteitijan és a monumentális prog metal Siren volt. Kár, hogy a dobos Yukka az utóbbi végét rendesen elrontotta. Befejezésnek maradtak a legnagyobb slágerek: Nemo, a Gary Moore-féle Over the Hills meg a Wish I Had an Angel.
Számunkra a koncerttel a bulinak is vége lett, mert az egész napos utazástól és mindenféle cécótól alaposan befáradtunk, így a német Svbway to Sally folk metalját már csak a sátorban fekve, félálomban hallgattuk.

Szombat reggel már fél tíztől játszottak mindenféle helyi bandák, de helyettük inkább a városnézést meg a kajálást választottuk, így öt óra felé tértünk csak vissza a helyszínre.
Betoltunk néhány sört aztán belepillantottunk a német Die Happy műsorába. Nem volt rossz ez a Guano Apes-szel rokon muzsika, de túlságosan nem tudott lekötni, így inkább egy gyrost választottam Marta Jandová énekesnő és kompániája helyett.

Ment a találgatás Vince barátommal, mi az isten lehet az a Holy Hell. Reménykedtünk valami jó kis US powerben, mivel a banda az USA-ból érkezett. Hát, ehhez képest a számomra ismeretlen énekesnővel kiálló banda két belassult, kicsit The Gathering érzésű nótával nyitott. Már itt feltűnt, milyen jó a gitáros srác, aki nem átallott a hosszú, melankolikus nótákba malmsteenista szólókat és futamokat pakolni! Azt megint csak nem vágtam, miért kell egy halál ismeretlen bandának az engedélyezett 30 percbe dobszólót pakolnia. Olyan volt, mintha a főzenekar koncertjének közepén járnánk! Külön értetlenül fogadtam a harmadiknak elővezetett Rhapsody átiratot, és kezdett gyanússá válni, hogy ez a banda valakinek a valakije. Ez totál bizonyossá vált, mikor negyediknek a Phantom of the Operát adták elő, amit az énekes hölgyemény Eric Adams-szel énekelt duettben, mellesleg fantasztikusan. Kész hidegrázás volt, de még mindig nem esett le a tantusz. A megvilágosodásra a záró Malmsteen átirat (Rising Force) utánig kellett várni, mikor is kiderült, hogy ez a korábbi Manowar ütős, Rhino bandája, a gitárokat pedig nem más kezeli, mint a Reign of Terrorból ismert Joe Stump! Ezért volt dobszóló, meg Eric Adams vendégszereplés! Igazi csemege, különlegesség volt ez a koncert, utólag biztos anyáztam volna, ha nem nézzük meg!

Kiss Gábor

A Holy Hell Rhapsody feldolgozása után (amúgy a Wings Of Destiny volt az, ha már Dr. Kiss nem említi konkrétan) nem voltam biztos benne, hogy Fabio ki mer menni a színpadra, hiszen a varázsos hangú amazon igencsak leénekelte olasz szívtiprónkat. Mivel azonban mégis kijött a Rhapsody élén, össze kellett hogy szedje magát, de nagyon. Ennek eredményeképpen az eddigi legjobb koncertet láthattuk Turilliéktól, ami ugyanakkor nem egy nagy dolog, hiszen miután 2000-ben és 2001-ben is csalódást okoztak Pesten, épp itt volt már az ideje, hogy épkézláb produkcióval álljanak elő. Sajnos tévedtem abban, hogy itt lesz velük Christopher "Szarumán" Lee (mint ahogy a Manowarral sem lépett fel az öregúr, ez a kooperáció kizárólag az egy héttel későbbi német Earthshaker fesztet érintette) és szimfonikusok sem voltak jelen a Rhapsody alatt, de azért élmény volt a koncert. Mondjuk valami reneszánsz-ruhás hajlóbáló fickó bejött néha furulyázgatni a "Legyetek jók, ha tudtok"-os részeknél, de mivel nem tudtunk rájönni, hogy hol is van bemikrofonozva a hangszere, abban maradtunk, hogy ez csak playback show-elem (ha valakinek van elképzelése, hogy is volt az a hangosítás, szóljon, nem szeretném ugyanis elveszteni azt az illúziót, hogy élő volt az a furulya). A kórusok, nagyzenekari dolgok tehát továbbra is samplerről szólnak, de lecsupaszított rockhangszerelésben is kellően monumentális volt a Rhapsody hollywood-epic-speed-power-bombaszt-nemtommi metalja, és ezúttal, néhány sűrűbb speedes momentumot leszámítva (ahol kásába ment át a dolog) meg is dörrent a hangzás. Rendesen lehetett hallani dobot, szintit, éneket, gitárt. Ráadásul a 70 perces műsorba tényleg a legjobb számaikat válogatták össze, úgyhogy itt hiba nem volt.

Luca Turilli mondjuk továbbra is röhejesen néz ki (ha már az előbb a Legyetek jók... c. filmet emlegettük, a jó Luca megjelenése kimondottan a főhős Cirifischio-t idézte), de gitározni, azt azért továbbra is tud (még ha kicsit egysíkúan is - már a szó malmsteeni értelmében). A német őskult prog dobos, Alex Holzwarth pedig ugyan időközben tarkopasz lett (mellyel kihangsúlyozódott fizimiskájának Harry "Gálvölgyi" Kleinhez való hasonlatossága - hiába, ez is német, az is német), de rendkívül precízen ütött. A "ki kire emlékeztet" felsorolásból pedig Alex Staropoli billentyűs sem maradhat ki, aki mintha csak a halhatatlan olasz komikus, Toto elveszett fiacskája lenne (hehe, kíváncsi lennék, hány Rhapsody rajongó látott már Toto-filmet, már csak a hasonlóság miatt is érdemes belenézni egybe). Ismét velük volt a pocakos, kopaszodó kisegítő gityós, a bőgős meg ugyanolyan lóhajú olasz fazon, mint eddig bármikor, tehát teljes volt a csapat, sőt, egy alkalommal a furulyás fickó mellé egy szőke királylány is betévedt a színpadra. Igaz, az őt elrabolni szándékozó, a színpad két oldalán posztoló díszlet-sárkányok egyikének torokgyulladása lehetett, ugyanis nem működött a tűzokádó funkció, persze annyi baj legyen, így is remekül szórakoztunk.

Kicsit mondjuk rejtély számomra, hogy miért örvend a zenekar olyan nagy népszerűségnek, mert kommersz felhangokat még csak véletlenül sem találok a zenében, talán a hősi szellemmel tud mindenki azonosulni, na meg a fantasy körítés is bejöhet a fiataloknak, főleg ezekben a "gyűrűkurás" időkben. Mondhat Szilvi, amit akar :)) (inkább nem mondok, nyehh, nyehh - B-V.Sz.), ez a muzsika igényes, monumentális, fergeteges, játékos, odafigyelést igénylő. Nem is kimondottan koncertre való, de ezúttal jól megoldották a feladatot Rhapsodyék. Innen is van azonban hová fejlődni, a csúcs pedig egy full szimfonikus koncert lehet, amelyet remélhetőleg Joey DeMaio kapcsolatai lehetővé tesznek majd, lévén ő a banda jelenlegi menedzsere. Lám, lám, tud ez a Joey értelmes dolgokkal is foglalkozni, lásd még a jótékonysági tevékenységet kicsit lentebb.

Pálinkás Vince

Éjfél előtt nem sokkal végre színpadra lépett a fesztivál fő attrakciója, kiutazásunk fő oka, a Manowar. Mindig is szerettem Joey DeMaio-ék zenéjét, ráadásul – a legutolsó, kissé felemásra sikeredett pesti buli ellenére – remek koncertbandának tartom őket, plusz ezúttal nagyzenekaros blokkal is készültek, sőt, úgy volt, hogy Christofer Lee-t is hozzák, így nem maradhattam otthon! Végül az öreg Szarumán nem jött le Vasudvardból, és a szimfonikus blokk is rövidke volt, de hogy 1000 pont volt a buli, az vitathatatlan. Gondoltuk, hogy a programban meghirdetettekkel szemben, nem 70 perc lesz a koncert, de, hogy két és félórányi Manowart kapunk az arcunkba, abban szerintem kevesen reménykedtek. Márpedig ez történt, így, mikor hivatalosan már vége lett volna a programnak, Joey közölte, hogy még a felénél sem vagyunk. Ezzel a húzással mondjuk jól kibasztak a következő fellépő Desmoddal (el is maradt a koncertjük), de leave the hall, aki bánja!

Ne szaladjunk azonban ennyire előre, nézzük a setlistet: Mi más is lett volna a kezdés, mint a Manowar, ami olyan elementáris erővel dörrent meg, hogy majd leszakadt a fejünk. Kisebb szépséghiba, hogy nem volt minden tiszta, a kásás hangzás ténylegesen bántotta a fület, de szerencsére 2-3 nóta alatt javult a helyzet. Az elején kicsit el is veszett Eric Adams éneke a nagy masszában, de aztán szerencsére irgalmatlan hangja eljutott hozzánk. Amit egyébként ezen az estén levezetett, az maga volt a csoda. A rekesztései, dallamai, minden a helyén volt, és ismét csak elgondolkodtam, mért csak Amerikában teremnek ilyen szőrös torkú, igazi US power énekesek. Nomen est omen ugyebár…

A program elejét a klasszikusok uralták, itt kapott helyet a Sign of the Hammer (isten!) és a Metal Daze is, de sokat játszottak a 96-os Louder Than Hell lemezről is. Előkerült a The Gods Made Heavy Metal, a Brothers of Metal, a Power, sőt Carl Logan gitárszólójának alapját is az ezen lemezen található instru nóta adta. Ezeken kívül aztán volt persze elmaradhatatlan Kill with Power (itt Eric megint iszonyat királyakat rekesztett), Hail and Kill, Blood of My Enemies és Black Wind Fire and Steel. Természetesen volt basszusszóló is Sting of the Bumblebee-vel, de szerencsére nem 20 perces és csak egy, nem úgy, mint anno a Summer Rockson. Scott Colombus is nyomatott valami hihetetlen gyík szóló-szerűséget. Nem kellett volna. Nem akarom megbántani az öreg Scottiet, de hogy ilyen limitált tudással itt játszik, az elég érdekes. Biztos nagyon jó fej, igazi Brother!... Vagy meg tud inni 40 liter sört húzóra, vagy meg tud hágni 15 szüzet egy este, vagy mittomén, de hogy kilóg a sorból, az tuti.

Érdekes módon az utolsó lemezről csak három nóta, az etalon dobolással megtámogatott Warriors of the World United (na jó, befejeztem a gonoszkodást), a House of Death és a Fight for Freedom került elő.
Az előre meghirdetett játékidő végefelé aztán volt egy kis szünet, így sejteni lehetett, hogy most jön a kórus és a nagyzenekar. Joey persze a szokásos “Ti vagytok a legjobb közönség!”, “Visszatérünk” stb. szövegekkel ütötte agyon az időt, amiben egy tolmács is a segítségére volt. Na nem mintha nehéz lett volna megérteni barokkos körmondatait, de mint már említettem cseh barátaink nem igazán tudnak/szeretnek/akarnak idegen nyelveket beszélni. Itt is volt azért kisebb meglepetés, hiszen vendégek is érkeztek a színpadra. Mint kiderült, Manowarék támogatnak egy gyermekeket segélyező alapítványt – nagyon dicséretesen – és ezen alapítvány képviseletében lépett a színpadra egy orvos, egy máltai lovag (asszem) meg az albán herceg. Kölcsönösen köszönetet mondtak egymásnak, mindenkinek, aztán leléptek, közben meg szépen szállingózott befelé a kórus a háttérben. Joey DeMaio nem is önmaga lett volna, ha a végén abszolút tisztelettudóan nem jegyzi meg, hogy sosem gondolta, hogy kezet foghat egy “fuckin’ prince-szel”!

Mikor végre lefutott ez a kis közjáték, kezdetét vette a várva-várt szimfonikus rész a March for Reveng-dzsel, és azonnal lepadlóztam. Nagyon passzolt egymáshoz a két zenekar és szerencsére a kórus is jól hallható volt. Külön dicséretes, hogy nem az olyan nyilvánvaló nótákat vették elő, mint például a Courage vagy a King, hanem bátran belevágtak sötétebb dolgokba is. Mondjuk másodiknak a Heart of Steelt nyomták szintén nagyon jól, de a negyedik Battle Hymn sem volt éppen a kiszámítható darabok egyike. Kicsit féltem korábban, hogy fog szólni ez a vállalkozás, de szerencsére pozitívan csalódtam. Nem volt felesleges, oda nem illő a kíséret, ellenben nagyon jól kiemelte a harcos Manowar számok hangulatát. Nagy meglepetésre egy új nóta is előkerült King of Kings címmel, ami szintén jó kis darab, csak a cseh nyelvű szöveges betéteket kellett volna elhagyni belőle: egy gépi hang ugyanis visszatérően beleugatott a nótába a csehek nem éppen ízes nyelvén. Gondolom ez valami koncepció, de akkor is borzasztó volt.

Ezt a négy számot nyomták tehát összesen kiegészülve az azt hiszem zlini és prágai kórussal illetve nagyzenekarral, aztán a hagyományos kvartett felállásban jöttek a fent említett klasszikus nóták. A végén persze megint volt fej fölül seröntés garatra meg gitárbúgatás, gerjesztés tíz percen keresztül, talán csak a lyányok felcsábítása maradt ki a szokásos Manowar klisékből. Életművükre jellemző, hogy még 150 perc után is volt egy rakat nóta, amit hiányoltam. Igazán beférhetett volna még valami a Metal Warriors-on kívül a Triumph of Steel lemezről, mondjuk a Power of Thy Sword! De nagyon kellett volna Carry on és a Nessun Dorma is biztos zsír lett volna nagyzenekarral. Nem baj, talán majd jövőre, egy háromórás Manowar shown!

Bár az utolsó nap is tartogatott izgalmas dolgokat - gondolok itt leginkább a Sweetre meg a Waltarira – szabadság nem lévén, vasárnap reggel, miután megvettük emléknek a Masters of Rock-os Slivovicákat, szépen elindultunk hazafelé.
Ha egyelőre, néhány szempontból még gyerekcipőben is jár a MOR, biztos vagyok benne, hogy pár éven belül tényleg meghatározó fesztivállá növi ki magát a térségben. Ha jövőre is sikerül az ideihez hasonlóan erős felhozatalt összeállítani, én biztos megyek.

Kiss Gábor

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.