Shock!

november 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Marco Mendoza Trio, Kip Winger, Snakebite - Budapest, 2008. november 11.

A Snakebite-ot még soha nem láttam élőben, csupán videofelvételeken, és roppant pozitív csalódást okoztak. Nem mintha a neten hozzáférhető anyagaikkal bármi különösebb baj lett volna, de azt azért nem gondoltam volna ezek alapján, hogy a frontember hangja ennyire tökéletesen érvényesül majd az akusztikus műsorban.
időpont:
2008. november 11.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )

Márpedig Lőrincz Karcsi klasszisokkal jobban hozta magát itt, mint David Coverdale öt hónappal korábban a PeCsában, és ez nem túlzás (talán csak a Here I Go Again magasait éreztem túlzásnak). Lencsés Balázs és Sziráki László finom játékára sem lehetett panasz, amikor pedig rövid időre Alapi Steve is megjelent a deszkákon pár szóló erejéig, csak még nagyobbat dobott a hangulaton. Nagyjából fél órájuk volt, vagyis nem játszottak sokat, de abból kihoztak mindent, amit csak lehetett.

Snakebite

Alighanem lényegesen többen lettünk volna bő harmadháznál, ha Kip Winger elhozza magával Reb Beach-et, Rod Morgensteint, John Roth-ot és Cenk Eroglut, de hiába beszélünk a ’80-as évek melodikus rock mezőnyének egyik emblematikus arcáról, sokan valószínűleg nem tudták, mire számítsanak tőle így szólóban. A magam részéről nagyon szeretem Kip borongósabb, akusztikus jellegű szólóanyagait, de simán megértem azokat is, akiknek nincs türelmük ezekhez a jó értelemben vett művészlemezekhez, így aztán nem lepődtem meg különösebben azon, hogy nem hágtak egymás nyakára az emberek a hajón. Az viszont biztos, hogy aki nem jött el, nagyot hibázott, az egy szál kékeszöld tizenkét húrossal kisétáló Kip ugyanis pontosan tisztában van vele, mit várnak tőle az emberek. Ennek megfelelően rögtön a második dal a Down Incognito volt, ami persze azonnal eufóriát eredményezett odalent, mindenki teli tüdőből énekelte a klasszikus sorokat, innentől kezdve pedig egyszerűen nem lehetett csalódni. Pláne, hogy a főszereplő a továbbiakban sem nagyon erőltette a szólónótákat, ellenben egymás után sorjáztak a nagy Winger slágerek: Spell I’m Under, Blind Revolution Mad, Headed For A Heartbreak – minden idők egyik leggyilkosabb rockballadája, ha engem kérdezel – , Miles Away, Rainbow In The Rose… Csoda, hogy olyan hangulat alakult ki, amilyet ritkán tapasztalni?Kip Winger

Igazából az volt a legfantasztikusabb ebben az egészben, hogy habár Kip egy szál gitárral állt ki a színpadra, mégis képes volt teljes értékű produkciót nyújtani ezekkel a dalokkal, ami óriási dolog, hiszen a Wingert kis túlzással nyugodtan titulálhatjuk a hajbandák Dream Theater-ének. Vagyis korántsem egysejtű, kétakkordos, primitív hangszerelésű dalocskákról van szó… Emellett láthatóan ő maga is egyre jobban élvezte a bulit, ahogy haladt előre az idő, egyre gyakrabban csillogtatta fanyar humorát, bátran szemezett a csajokkal, vagyis nemcsak a zenével gondoskodott a hangulatról. Emellett persze simán és mindenféle görcsölés nélkül énekelte ki a cseppet sem könnyű dallamokat, és mivel előzőleg még nem volt szerencsém élőben látni őt, néhol komolyan megdöbbentem, micsoda erő rejlik azokban a hangszálakban.

Talán kevéssé volt feltűnő, de muszáj megemlíteni a gitárjátékot is, ha ugyanis valami újat tudtam meg Kipről ezen az este, az mindenképpen az volt, hogy gitárosnak is átlag feletti. Akusztikus hangszeren meggyőzőt hozni ráadásul sok szempontból nehezebb, mint a torzítók sok mindent elrejtő jótékony zörgése mellett. A közönség a Can’t Get Enuff, Easy Come Easy Go, Madalaine (!), Seventeen típusú himnuszokra indult be leginkább, meg persze a bekiabálásra elnyomott Hungry részletekre – „Oh, no, I need Reb Beach for Hungry” – , de hazudnék, ha azt állítanám, hogy a fantasztikus thisconversation… lemez Danielje nem tartozott a csúcspontok közé. Nem kicsit meglepő módon egyébként a megjelentek ezzel a dallal is tökéletesen tisztában voltak. A friss Nothing is ütött, akárcsak a Songs From The Ocean Floor instrumentális Free-je, a zárás pedig nem is lehetett más, mint a Blue Suede Shoes és a Who’s The One kettőse. Bő 70 percnyi nagybetűs zenét kaptunk, ráadásul lendületét, hangulatát tekintve abszolút rockos jellegű volt a buli még az unplugged jelleg dacára is. Nem mondom, hogy közben nem dúdoltam magamban itt-ott Reb zseniális szólóit, de összességében szemernyi hiányérzetem sem támadt a koncert végén. Legközelebb akár így, akár zenekarral a háta mögött jön a környékre Kip Winger, én tuti ott leszek.

Sejtelmem sincs, miért a Marco Mendoza Trio került a program végére, de semmilyen szempontból nem volt jó ötlet Winger után játszatni őket. Mivel az egyik legkeresettebb rock basszusgitáros műsorának első fele alatt még hátul interjúztunk Kippel, nem láttam az egész koncertet – így azt sem, amint rögtön az elején szétesett a dobcucc –, de végül a színpad elé érve sem támadt nagyon más benyomásom, mint előzőleg a hátraszűrődő hangok hallatán. Marco MendozaVagyis kellemes klubzenét tolt a hármas, ami tökéletes háttéraláfestésként szolgál néhány sörhöz, önállóan azonban legfeljebb rövid távon tud érdekes maradni. Nem tudom, mennyiben lett volna más a helyzet, ha itt van Tommy Aldridge, de gyanítom, ebbe a repertoárba ő sem lett volna képes belerakni a hiányzó pluszt. Bármilyen furcsa ugyanis, de Marco ahelyett, hogy lenyomott volna egy szórakoztató haknit mindenféle örökzöldekkel azoktól a bandáktól, ahol megfordult – akadt egy pár… –, inkább a tavalyi szólólemezét erőltette, és ez így sajnos távolról sem volt az igazi. Alice Cooper és Vince Neil korábbi dobosa, Brent Fitz és főleg a fiatal gitáros, a gyilkosan pengető Soren Andersen kitettek magukért, de ez sem tudott segíteni ezeken a nem rossz, de alapvetően teljesen szürke, jellegtelen rocknótákon. Ráadásul Mendoza nem túl karakteres, ám lemezen teljesen oké hangja sem volt éppen topformában…

A közönség nagy része távozott is a buli közben, ami aligha történt volna meg, ha Marco a saját zsengék helyett inkább Thin Lizzy, Whitesnake, Ted Nugent, neadjisten Blue Murder vagy Lynch Mob dalokkal szórakoztatja a megjelenteket, vagy legalább beszúr néhányat ezek közül a programba. Így viszont sajnos kiváló muzsikusok ide vagy oda, a semmilyen középszerűség jellemezte az amúgy 40-50 percnél biztosan nem hosszabb koncertet, amin már sajnos a végén előkapott Higher Ground feldolgozás sem tudott segíteni. Abszolút rokonszenves arcokból áll a trió, de ebből bizony ennél sokkal többet is kihozhattak volna. Még akkor is, ha Kip Winger után bárki számára nagyon hálátlan feladat kisétálni a deszkákra...

Fotó: Valentin Szilvia

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.