Shock!

április 19.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Machine Head: The Blackening

Az ezredforduló tájékán a többség szerintem egy lyukas garast nem adott volna azért, hogy a tábort erőteljesen megosztó The Burning Red és Supercharger lemezek után az oaklandi Machine Head még valaha visszaszerzi azt a respektet, amit legendás bemutatkozásukkal, a Burn My Eyes-zal és folytatásával, a The More Things Change...-dzsel vívtak ki maguknak. Aztán láss csodát, a 2003-as Through The Ashes Of Empires olyan váratlanul rúgta tökön az egész szakmát, mint annak a rendje.

megjelenés:
2007
kiadó:
Roadrunner / CLS
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 51 Szavazat )

Én annak idején a Burning Redet is megszerettem – hozzáteszem: korántsem azonnal – , a Supercharger meg már a kezdetektől fogva tetszett, de nem vitás, hogy Robb Flynnék tényleg újjászülettek az előző anyaggal, amit bizony mai füllel is simán oda lehet tenni az első két album mellé.

Ha az Ashes volt a feltámadás, nem is igazán tudom, miként jellemezhetném a The Blackeninget. Robb barátunk mestere a nagy szavaknak, ám az előzetes nyilatkozatok ezúttal kivételesen nem túloztak: nemcsak brutálisan tömény, súlyos és full metal a lemez, de néhol tényleg megdöbbentően agyas, technikás és komplex is. A Machine Head persze sosem volt egy fakezű csapat, de amit erre a 61 perces és emellett mindössze 8 nótás albumra összehoztak, az e tekintetben minden korábbi teljesítményükön túlmutat. Az örök kérdés persze most is az lesz, hogy vajon felül tudták-e múlni a Burn My Eyest, én azonban nem mennék bele ennek elemzésébe. Egyfelől a '94-es debüt vitán felül minden idők egyik legkerekebb és legjobb metal albuma, másrészt nálam személyes szempontból is ott van a létező legfontosabb lemezek között, így Flynnék aligha készíthetnek valaha olyat, amire azt mondom, hogy jobb nála. Az azonban egészen biztos, hogy habár még csak az év elején járunk, nem igazán látok esélyt arra, hogy 2007-ben kijöjjön olyan lemez, ami letaszíthatná a majdani év végi listám első helyéről a The Blackeninget. Azt hiszem, ezzel nagyjából mindent el is árultam arról, mennyire komoly produkciót tettek le az asztalra.

Összességében az Ashes lemez leghosszabb, legtekervényesebb dalainak vonalát vitték tovább: a Descend The Shades Of Night vagy az In The Presence Of My Enemies iránya jó közelítés lehet, ám a nóták jóval kalandozósabbak, összetettebbek. Annyi riffet, tempót, dinamikai és hangulati váltást halmoztak fel, hogy az embernek eleinte csak az álla csattan a padlón a meglepetéstől. Robb rendszerint a korai Rush hatását emeli ki a friss nyilatkozatokban, ami a megközelítés szintjén teljesen indokolt, sőt, itt-ott meg is bújnak olyan futamok, színesítések, amik tényleg úgy szólnak, mintha Geddy Lee-ék néhány tonna ólom lenyelését követően teljesen beszteroidozva ugranának neki a hangszereknek. Ez a témahajigálósdi egyébként nagyon jól áll a bandának, főleg, hogy közben egyetlen szerzemény sem veszítette el a normális dalformát, öncélúságnak nyoma sincs. Szimplán csak minduntalan azon veszed észre magad a The Blackening hallgatása közben, hogy már megint valahol máshol járnak, mint az várható lett volna. A zene a néhol szinte progosan összetett témázgatások, fület gyönyörködtetően kidolgozott, olajozott váltások ellenére is vérbeli Machine Head, ez a hozzáállás viszont óhatatlanul is azt hozta magával, hogy nem kis mértékben újultak meg. Ezúttal viszont nincs Burning Red-effektus, zavarba ejtő új irányról nem beszélhetünk, csak egy minden korábbinál zeneibb, aprólékosabb anyagról, ami rengeteg újszerű elemmel frissíti a zenekar repertoárját.

Alapesetben rizikós vállalkozás szokott lenni ennyire tömény, sok hallgatást igénylő lemezekkel előrukkolni, de mostanában észlelhető az a tendencia, hogy az emberek hálistennek megint nem félnek 7-8 perces dalokat hallgatni (lásd például a Mastodon sikerét). Aki most legyint, hogy na tessék, Robb ismét hullámot lovagol, azt azért emlékeztetném: a Machine Head már a kettes lemezen is előszeretettel nyomott sok részből álló, hosszabb nótákat, újnak tehát semmiképp sem tekinthető náluk ez az irány. A régi hívek nagy részénél így jóformán borítékolható az orgazmus, de nem kevesen lesznek olyanok is, akik csak most fedezik majd fel maguknak a bandát.

Itt aztán semmi sem kiszámítható: az egyik pillanatban elsütnek egy olyan riffet, hogy egyből nyúlsz a léggitárért, annyira jó, aztán kétszer-háromszor lemegy és utána soha többé nem szedik elő. Robb és a bandába tökéletesen beilleszkedett Phil Demmel persze nemcsak a riffek terén jeleskedik, hiszen korábban a Machine Head egyetlen lemezén sem volt soha ennyi és főleg ilyen minőségű gitárszóló. Ebből a szempontból kimondottan old school metal megközelítés érvényesült most, aminek én személy szerint nagyon tudok örülni. Dave McClain persze megint úgy dobol, hogy arra nincsenek szavak, de Adam Duce játékára is minduntalan felkapja a fejét az ember, hiszen ő is elengedte magát, és a metalban régóta általánossá vált tendenciával szemben korántsem követi szolgaian a gitárokat, hanem nagyon-nagyon okos és élvezetes dolgokat penget a basszusgitáron (persze ha tényleg annyi Rusht hallgattak az utóbbi években, mint mondják, akkor ezen nincs is mit csodálkozni).

A nyitó Clenching The Fists Of Dissent mindjárt 10 perc fölé csúszik, az intro után egy eszméletlen intenzív thrash riff késztet ámulásra, a refrén meg garantáltan kiüt, nem is beszélve a kiabálós kiállás előtti szólókról, ahol a végkifejletnél McClain még egy szolid blastbeatet is a gitárok alá pakol. A dallamosabb, éneklősebb részt is felvillantó számot lezáró zord téma olyan emblematikus Robb Flynn, hogy bárkinek idióta vigyorba torzul tőle az arca, aki csak valaha is szerette a Machine Head-et. Igazi mestermunka ez a monstrum, és egy cseppet sem tűnik hosszúnak. A Beautiful Mourning rövidebb, alig 5 perc fölötti nóta, ám ettől függetlenül ebben is van minden: úgy vijjognak a gitárok, ahogy azt a Burn My Eyes-on megszerettük, de a kétlábdobokkal megvadított falbontó extrém metal riffeléstől a csapatra a Burning Red óta jellemző – nekem kicsit mindig a Deftonest idéző – elszállós dallamokon keresztül mindent felvonultatnak. 2.13 tájékán pedig beérkezik egy olyan módon eltalált zsé, amitől tényleg csak az nem fejeli le a falat, aki be van oltva metal ellen.

Az Aesthetics Of Hate is nagyon komoly darab, thrashesen kalapáló tempókkal indul, hogy aztán a majdnem 7 perc alatt egészen máshová repítsen el. Témázgatás és váltások tekintetében ez az egyik legizgalmasabb szerzemény a lemezen. A Now I Lay Thee Down is rövidebb dal, ez nagyjából az Ashes lemez vonalát követi, de azért ide is pakoltak pár csavarintást. Fogós, súlyos, nagyon ott van. A zaklatott Slanderous gyors középtempóban menetelő bivaly riffjével tarol elsősorban. A Halo ugyan 9 perces, ám talán ebbe a legkönnyebb belekapaszkodni az összes dal közül: a védjegyszerűen vijjogtatós, bálnasúlyú alapriff akár az első két lemezen is szerepelhetett volna, a csodálatos ikergitárokkal alábúgatott ultradallamos refrén viszont inkább a késői Machine Headet idézi.

A Wolves néha már-már meglepően tradicionális húrokat penget; persze nem kell megijedni, nem kezdenek benne galoppozásba, de az egyébként kemény precíziós gitárokra épülő dalban felvonuló témák jelentős része akár a Trivium utolsó lemezén is simán elfért volna. Robb és Phil Demmel valami eszelősen jó és ízes dolgokat hoztak össze itt, az embernek elcsöppen a nyála a vibrálóan váltakozó, kidolgozott riffektől, szólóktól, díszítésektől. A záró A Farewell To Arms szintén 10 perc feletti szerzemény, sötét és nyomorúságos, légkalapács erejű témája leginkább a More Things lemezre üt, a refrén viszont kimondottan törékeny és megindító. Mondani sem kell, hogy itt is egymást követik az izgalmasabbnál izgalmasabb váltások. Újabb csúcspont így a lemez végére.

Elég viharos idők állnak a Machine Head mögött, de a The Blackening a napnál világosabban bizonyítja, hogy még mindig ugyanolyan éhesek, mint a '90-es évek első felében. Nem szaporítom tovább a szót: ha szereted az igazán súlyos zenéket, ez az album bizony kötelező idén.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.