Shock!

Ha a '90-es évek közepének legmeghatározóbb metállemezei kerülnek szóba, mindenkinek azonnal beugrik mind a Burn My Eyes, mind pedig a Demanufacture. Robb Flynnék kapásból az első koronggal nagyot robbantottak, Dino Cazares és Burton C. Bell pedig rá egy évre, második nagylemezükkel lettek hozsannázott kedvencek a színtéren. Most a két zenekar együtt vette be Budapestet, ez az összeállítás pedig annak ellenére kihagyhatatlan volt, hogy a mára szent tehén státuszba emelkedett lemezekről már egyik csapatban sincs ott senki a két nagyfőnökön kívül.

Az ilyesmi eseményeknek akkor is van egyfajta nosztalgikus felhangja, ha amúgy az adott zenekar folyamatosan dolgozik, ad ki lemezeket és ezeket igyekszik is időről időre promotálni, rosszabb esetben lenyomni a közönség torkán. A Fear Factory viszont némi rosszindulattal mára saját maga valaha volt legjobb tribute csapatává vált, Dino mester meg láthatóan egész jól el is van ezzel. A banda 2021 óta nem jelentkezett új dalokkal – előtte meg hat évig volt szünet –, a régóta emlegetett új témák közül máig nem hallottunk semmit, énekesnek meg bevették a Milo Silvestro nevű, Burton 2.0 klónt. Mondjuk legalább ezúttal nem volt kihidrogénezve a haja, meg nem adtak rá tök ugyanolyan háromnegyedes gatyát, mint amiket Bell hordott anno…

És persze abszolút megértem, ha valakinek ez így nem fér bele, én viszont nem ítélem el Dinót azért, amiért ilyen látványosan felült a nosztalgia-vonatra. A helyzet pontosan az ugyanis, amit anno már megírtunk itt az előző barbás buli kapcsán, 2023-ban: a Fear Factory ma, ezzel a felállással autentikusabban és jobban hozza Az Élményt, mint Burtonnel tette az utolsó jó pár évben. Milo egy az egyben hozza a régi énekdallamokat (pár helyen azért ő is kapott gépi rásegítést), és a hangszeres szekció is brutálisan jó. Bár elméletileg a zenekarban még mindig Tony Campos a hivatalos basszusgitáros, tavaly óta beugró négyhúrosok pengetnek a koncerteken. Ezúttal Ricky Bonazza érkezett velük, aki „civilben” a Butcher Babiesben penget, Dinóval meg nyilván a közös turnén bandáztak össze.

Egy olyan koncertről, ahol a csapat a Demanufacture-t tolja el egy az egyben, mit lehet mondani? Ha képben vagy a zenekarral, úgyis kívülről vágod a teljes, mechanikus csontváz borítóba csomagolt, idén már harmincéves lemezt, ha meg nem, olvass el róla mindent a Klasszikushockban! azzal, hogy itt és most mindezt csúcsminőségben, élőben is meg lehetett tapasztalni. Persze mindig a legelső találkozás hagyja a legmélyebb benyomásokat, így számomra nem robbant most akkorát a banda, mint amikor 2023-ban először láttam őket Milóval, viszont a speciális program adott annyi extrát, hogy bajban lennék, ha le kéne tennem a voksomat valamelyik koncert mellé. Ráadásul az első néhány percet leszámítva kifejezetten jól meg is dörrent a cucc, így valóban pazar élmény volt élőben hallani a kihagyhatatlan koncertfavoritok mellett a Demanufacture olyan deep cut remekeit is, mint a Body Hammer, a H-K vagy a számomra abszolút csúcspont Head Of David-feldolgozás Dog Day Sunrise.

Csalódásként mindössze annyit éltem meg, hogy míg két nappal korábban, a milánói önálló bulin volt még ráadásként Shock, Edgecrusher, Linch Pin és Archetype is, addig nálunk az elnyújtott A Therapy For Pain után már jött is a terminátoros outro.

A Fear Factory alaposan feladta tehát a leckét a Machine Headnek, Robb Flynnt és csapatát azonban nem kell félteni. Anno, a Machine Head indulásakor Robb kapásból bevállalta a Slayert és híresen könyörtelen közönségét is – és természetesen győztesen került ki a csatából –, azóta pedig mindent látott már a színtéren, ami csak elképzelhető. Ráadásul a Machine Head esetében is elmondható, hogy hiába hiányzik mára az összes „nagy név” – Adam Duce, Dave McClain, Logan Mader, Phil Demmel –, megkockáztatom, hogy a mostani felállás egyike a valaha volt legjobbaknak. És mindez úgy is igaz, hogy a csapat gitárosa, Reece Scruggs édesapja súlyos betegsége miatt kénytelen volt távol maradni a mostani körtől. Helyére az a Waclaw „Vogg” Kieltyka ugrott be a turnéra, aki főállásban a Decapitatedben penget, és akit pont Reece váltott a Machine Headben tavaly. Rutinos öreg róka ő is tehát, nem elhanyagolható MH-múlttal, így természetesen a zenekar teljesítményén sem volt nyoma annak, hogy ez itt nem az „igazi” felállás. A zenekar iszonyú feszesen, hatalmas húzással játszott (a Matt Alston dobos és a lóhajú Jared MacEachern által alkotott ritmusszekciónál sosem volt erősebb a kötelékben), Flynnt meg lehet szeretni vagy utálni, de kétségtelen, hogy régóta abszolút karizmatikus, vérprofi frontember, aki úgy és azt csinál a közönséggel, ahogy és amit akar.

Ugyan abszolút friss a Machine Head legutolsó albuma, az ismét más megközelítést hozó, azonban kifejezetten jól sikerült Unatøned, nem erőltették túl ennek bemutatását. Összesen három darabot vezettek elő róla, amik közül számomra a kifejezetten dallamos Outsider sütött a legjobban, a program többi része pedig egy igen alapos, minden korszakra kiterjedő best of volt. Az alaposságot pedig szó szerint kell érteni, ugyanis a zenekar összességében csaknem két órát töltött a színpadon, ami még úgy is nettó 100 perc körüli tiszta játékidőt jelentett, ha nem számítjuk a Flynntől megszokott sördobálás-szövegelés-énekeltetés teljes időtartamát. Mert persze ezek nélkül ugyanúgy elképzelhetetlen egy Machine Head-buli, ahogy például Davidian nélkül is, és aláírom ugyan, hogy sokszor túl van nyújtva az ilyesmi, de a főhős láthatóan élvezi a dumálást, azt meg el kell fogadni, hogy esetükben egy koncerthez ezek is szervesen hozzá tartoznak. Legalább a közönség is fújhatott egyet a sátorban uralkodó dögletes hőségben.

Amellett, hogy a Machine Head is végig remekül szólt, külön tetszett, hogy nem futottak a háttérben végig ilyen-olyan kisfilmek. Volt persze látvány bőven, de ez jórészt animált borítók kivetítését jelentette, meg a kétszintes színpad mindenféle színekkel történő, kifejezetten látványos nyakon öntését. És volt piró, némi tűzijáték és kétszer konfettieső is, de ezek nem vitték el a fókuszt a lényegről, a zenéről. Mindössze egy olyan húzása volt a bandának, ami szerintem pont a muzsika elsikkadását eredményezte: a másodikként érkezett Ten Ton Hammer kezdetekor ugyanis egy rakat felfújható kalapácsot eresztettek a tömegre, minek eredményeként a teljes dal alatt azzal volt elfoglalva mindenki, hogy ezekkel csépelje egymást. Közben meg szólt a kettes LP legikonikusabb, a zenekar történetének pedig egyik legsúlyosabb dala, csak épp a publikum felét épp nem annyira érdekelte. Öngól volt ez tehát, jobb lett volna meghagyni az ilyesmit a From This Day népünnepélyének idejére, aminek össznépi örömködéséhez maximálisan illettek is később a hatalmas dobókockák meg a konfetti. Érdekes, hogy míg megjelenésekor az egész tábor gyűlölte nemcsak a dalt, de a komplett The Burning Redet is, mára egyértelműen a koncertek csúcspontjává válhatott.

A szett olyannyira kiegyensúlyozott volt, hogy a három új tétel mellé csupán egy-két dal fért be a korábbi lemez mindegyikéről, kivéve a teljesen hanyagolt Catharsist. Egyenletesen oszlatták el tehát a játékidőt, minek eredményeként csaknem az összes kvázi kihagyhatatlan koncertfavorit bekerült a programba. Volt Old, meg Locust, Imperium, Now We Die, Bulldozer, meg persze zárásként Davidian, ráadásnak meg Halo is. Kuriózumként elhangzott az Is There Anybody Out There?, az Aesthetics Of Hate meg kamu közönségszavazás (értsd: versenyüvöltetés) eredményeként került be. A magam részéről a leszavazott Blood For Bloodnak jobban örültem volna, de azért a Dimebag-emlékdal is kifejezetten jólesett. A Darkness Within előtt aztán Flynn hosszan megemlékezett Ozzyról is. Voltak tehát szép pillanatok bőven, de hazai szívnek nyilván különösen melengető érzés volt látni a koncert vége felé a közönségből felnyújtott, és a dobemelvény rendezői bal oldalára kiterített MH-logós magyar zászlót, majd hallani az erre kialakult „Ria-Ria-Hungária!” kórust is.

Nem volt már sok hátra a szettből, mikor Robb közölte, hogy bár vagy húsz éve járnak hozzánk, ez a közönség a legjobb, aminek az országban eddig játszottak. Ilyesmit persze majd minden koncerten hall az ember, mégis hajlamos voltam hinni neki, ugyanis hiába töltött két órát a színpadon a Machine Head, az utolsó hangok lecsengését követően még hosszú percekig nem akaródzott elindulniuk: fotózkodtak, integettek, óbégattak, meg persze bedobáltak egy tengernyi pengetőt is. Úgy látszik nem csak a közönségnek, de a végére a zenekarnak is különleges lett ez az este.

Fotó: Máté Éva