Shock!

A kezdetek óta, tehát jó harminc éve követem a Machine Headet hullámhegyeken és hullámvölgyeken át. Mindkettőből akadt náluk bőven, egyvalamit azonban biztosan nem lehet elvitatni a zenekartól, pontosabban Robb Flynntől, aki gyakorlatilag egyenlő a névvel: sosem szállították le kétszer ugyanazt az anyagot. Az ilyen korú csapatoknál nem annyira gyakori az ilyesmi, itt azonban sosem kapunk felmelegített levest. A főnök becsületére legyen mondva, hogy noha sokszor megégette már magát, továbbra is nyílt sisakkal áll bele az olyan kísérletekbe, amikről jó előre lehet tudni, hogy megosztóak lesznek. Nem jár minden próbálkozása sikerrel, de sosem ragad le egy ponton.

Nyilván nem véletlenül pont az Unatøned kapcsán írom le ezt, mivel ez az album valamennyire ismét megosztó lesz. Valamennyire, mert ezúttal messze nincs szó olyan radikális váltásról, mint annak idején mondjuk a The Burning Rednél vagy az utólag is teljesen érthetetlen-értelmetlen halálugrásnak tűnő Catharsisnál. De azért az új anyagon is bőven akadnak olyan húzások, amikre sokan felvonják majd a szemöldöküket. Nekem összességében tetszik a lemez, bár a szuperlatívuszokat egy másodpercre sem érzem indokoltnak. Ha röviden kellene jellemeznem a friss művet, azt mondanám, ez egy régi csapat sokadik albuma némi kapuzárási pánikkal, többnyire jó dalokkal és nem vészes mennyiségű töltelékkel. Önmagában a dolog zeneiségébe mindenesetre ezúttal sem lehet belekötni.

Nem feltétlenül mondanám, hogy az Unatøned az Of Kingdom And Crown abszolút törvényszerű utódja, de kétségtelenül a legutóbbi anyag egyik lehetséges természetes folytatása. Mindenképpen díjaztam, hogy már legutóbb is búcsút intettek a hosszúdalos-túlnyújtós megközelítésnek, és önmagában azt is üdvösnek tartom, hogy ezek a tendenciák ezúttal is folytatódtak. A friss szerzemények átlagos játékideje még rövidebb, többnyire három és négy perc között mozog, és mint ebből is sejthető, igencsak rágyúrtak a dalcentrikusságra. Ez az egyik oldalról feltűnő melodikusságot jelent elsősorban a refrének szintjén, illetve egy határozottan személyes hangvételt. A durvaság és a technikás megközelítés azonban emellett is megmaradt.

Sokáig követeltem én is egy direkt, sallangmentes, arcbamászó Machine Head-lemezt – nos, itt van. És hogy akkor miért generál majd mégis vitákat a cucc? Hát mert ugye itt sokan még mindig a korai éra – értsd: az első két album – idejének felidézését várják, miközben a mai Machine Head kiindulópontja sokkal inkább a The Blackening meg az Unto The Locust korszaka úgy a riffelésben, mint a melodikusabb, harmonikus megoldások alkalmazásában. Mindezt ezekbe a rövidebb dalokba ágyazva, ilyen sok dallammal, a Flynntől sosem idegen pátoszos, ingmegtépős, szentimentális megközelítéssel (vö. fentebb említett kapuzárási pánik), illetve itt-ott némi szolid elektronikával felütve sokan óhatatlanul is kommercializálódásként, felhabosodásként fogadják majd. Szerintem nincs szó ilyesmiről – eleve, 2025-ben értelmetlen olyan típusú trendlovaglásról beszélni, ami például az említett The Burning Rednél egyértelmű volt. 1999-ben Ross Robinson meg a mélyre hangolt hip-hop groove-ok jelentették a vélt utat a sikerhez, rá is ugrottak a hullámra. Ma nem létezik csak egyetlen efféle út, nagyon sok minden működhet. Másrészt, mint említettem, abszolút nem pehelysúlyú az album, még az általános kórusgazdagság ellenére sem.

Nem akarom nagyon túlelemezni a dalokat, főleg, hogy a lemez hangulata meglehetősen egységes. A nyitó Atømic Revelations a maga jellegzetes thrash/groove riffelésével, üvöltözünk-a-verzében-majd-dalolunk-a-refrénben szerkezetével elég jól felvillantja a receptet, de ennél azért mindenképpen akadnak később erősebb tételek is a műsorban. Ilyen például a gyilkos, üveghangos riffszörnyeteggel felvértezett Unbøund, netán az aktuális amcsi turnéra rímelő módon az In Flames, a Lacuna Coil meg az Unearth tagjait is felvonultató, láncait letépve robogó, majd a melodikus kórusnál visszarántott These Scars Wøn't Define Us. Utóbbi elsőre teljesen fantáziátlannak tűnt, két-három hallgatás után azonban így sem nagyon lehet szabadulni tőle, bár a többiek szerepeltetése persze csak jelzésszerű. Szóval ragadós dalokat írni azért ma is nagyon tud Robb, ez nem kérdés. Aztán mindenképpen csúcspont még a lassú, sötét, ultramelodikus Nøt Løng Før This Wørld is, ahol a Locust lemez hangulatai élednek újjá. Robb itt azért persze eléggé pengeélen táncol az énekkel, meg máshol is akadnak kissé hamiskás dolgok – szóval összességében is lenne aggódnivaló a friss témák koncertes interpretálása miatt, ha nem lenne ott Flynn mellett a nála jóval biztosabb torkú Jared Maceachern. Így azonban nem lesz gond.

Nagyot üt még az egyik legmarkánsabb refrénnel taroló Bønescraper, illetve a leghosszabb – öt és fél perces – Bleeding Me Dry is, ha pedig kiesőt kellene választanom, mindenképpen az alapjáratos, kissé fantáziátlan Addicted Tø Painre szavaznék. De mivel mindössze 41 perc az album, igazából gyorsan lepörög. Az új gitáros, a Havokból lenyúlt Reece Scruggs végig fasza szólókat ereget, és egyébként társszerzőként öt dalban is benne volt a keze, szóval jól bedolgozta magát a bandába. A Machine Head-stúdiólemezen itt debütáló Matt Alston meg ugye eleve a zenekar legtechnikásabb ütőse, élőben minden brutálisan szól majd vele. A hangzásban Robb érzésem szerint egy paraszthajszálnyival talán hátrébb került a kelleténél, de ez inkább nagy hangerőnél jön ki. És ha már a főnökről beszélünk: mintha kicsit elkezdtek volna kopni a hangszálak az üvöltéseknél, feltűnően sok a rekedtesebbre, acsargósabbra vett téma, azok a bizonyos bivalyerős tiszta ordítások egyre ritkásabbak. Nem kizárt amúgy, hogy ez is benne van az általános dallamosodásban.

Noha az előző album egyértelműen jobban tetszett, nekem bejön ez a lemez is, bár tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta megközelítés nem lesz mindenki ínyére. És a nagyon elszállt jelzőket azért én sem érzem indokoltnak: ma már egészen biztosan nem fújja úgy a Machine Head a passzátszelet a műfajban, mint a Burn My Eyes vagy a The Blackening idején. Szóval jó lett az Unatøned, de később azért aligha hivatkozunk majd rá etalonként a terebélyes diszkográfiában. A korrekt jelzőt érzem leginkább helyénvalónak.

A Machine Head július 24-én Budapesten koncertezik a Fear Factory társaságában. Részletek itt.