Shock!

november 11.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Machine Head - Budapest, 2019. október 20.

Másfél évvel ezelőtt azzal zártam a Machine Head koncertjéről szóló beszámolómat, hogy legközelebb alighanem a Burn My Eyes környékén kell majd buherálnia a zenekarnak, ha hosszabb távon vissza akarja állítani a renoméját a Catharsis után. Ezután nem sokkal két alapember is távozott Robb Flynn mellől, a főnök pedig gyakorlatilag az egyetlen olyan lépést húzta meg, ami szóba jöhetett ebben a helyzetben: még a vártnál is jobban elkezdett a Burn My Eyes környékén buherálni. És ugyan a mostani koncert így természetesen elsősorban a klasszikus debütről, illetve Chris Kontosról és Logan Maderről szólt, a jövőt is sikerült felvillantani, amivel máris túlléptünk a puszta nosztalgiázáson. Ismétlem: nem mintha Robbnak lett volna nagyon más választása...

1022_machine_head1

időpont:
2019. október 20.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Music Club
Neked hogy tetszett?
( 34 Szavazat )

Robb Flynnről sok mindent gondolhat az ember, tesz is érte bőven, hogy sokan sokfélét gondoljanak róla, egyvalamit azonban nem lehet tőle elvitatni: a faszi nagy játékos. Rengetegen örökre leírták őt és zenekarát a Catharsis lemez után (persze korábban is előfordult már ilyen), Phil Demmel és Dave McClain távozásakor meg főleg, de nekem meg sem fordult a fejemben ilyesmi. A szólógitáros és a dobos lelépése után egyből teljesen logikusnak tűnt, hogy ebben a helyzetben tényleg csak az első felállás reaktiválható részének visszarángatása, meg a kerek évforduló miatti Burn My Eyes-retroturné következhet. És lám, Flynn Logan Mader és Chris Kontos elővarázslásával valahogy hirtelen egyből megint átfordította a közbeszédet a csapat kapcsán. A kényszeres össze-vissza megmondásokból mondjuk ezzel együtt sem tud visszavenni a főnök, ez valami szerepzavarral keveredett kapuzárási pánik lehet nála, vagy nem tudom, de voltaképpen mindegy is. Nyilván nekem is ugyanaz a véleményem az Edsel Dope felé irányuló, halálosan felesleges és gyermeteg támadásról, majd az ezt követő kötelező kanosszajárásról meg a hasonló akciókról, mint mindenki másnak. Viszont nem vagyok már lánglelkű 16 éves, aki naivan bálványozza a zenészeket, vagy ideológiákat gyárt a műfajhoz, így különösebben nem érdekel a körítés, ha emellett élőben hallhatom minden idők egyik legjobb metallemezét, ráadásul az azt rögzítő felállás háromnegyedével. A zsúfolt teltházak előtt zajló körút visszhangja pedig azt mutatja, hogy a közönség többsége ugyanígy gondolkodik. Persze mindez csak a hab volt a tortán, előbb még a koncert első blokkja következett a zenekar 1994 utáni korszakaiból válogató műsorral, a két új emberrel.

Wacław „Vogg″ Kiełtyka gitáros és Matt Alston dobos leigazolása nagyjából szintén a papírformát követi. Én a magam részéről legalábbis meglepődtem volna, ha a bandát egyre inkább Mustaine-módra igazgató Flynn önálló márkanévnek számító – így sakkfiguraként nehezen mozgatható – vén rókák, mondjuk Craig Locicero és Dave Lombardo leigazolását jelenti be. Viszont mint a mellékelt ábra is mutatta, nincs is erre szükség. Tulajdonképpen már a nyitó Imperium – Take My Scars – Now We Die hármas alatt bárki levonhatta a nyilvánvaló következtetést, hogy zeneileg nem lehet fogást találni az új Machine Headen. Alston teljesítményét például nehezen tudnám más jelzőkkel érzékeltetni, mint „lehengerlő" vagy „elképesztő". A fiatal angol srác nemcsak brutális erővel és metronómszerű pontossággal dobol, hanem kellően ízesen is – mindebben máris eltér Dave McClaintől, akinek imádom a stílusát, de mégis más iskolát képviselt a maga hullámzóbb, groove-osabb, lélegzőbb játékával. Vogg szintén száz százalékig meggyőző teljesítményt nyújtott, a szólókat konkrétan szebben, ízesebben hozta, mint Phil Demmel, akár szentségtörés ez, akár nem. (Az önálló gitárszólóját mondjuk így is feleslegesnek éreztem, akárcsak a hasonló megnyilvánulások 99 százalékát akármilyen koncerten, de a Floods-idézgetés azért szépen ült benne.)

1022_machine_head5

Megkockáztatom, technikai szempontból az új jövevények a Machine Headben valaha megfordult legképzettebb muzsikusok, ennek köszönhetően a banda a hagyományokhoz maximálisan hűen, mégis újszerű, friss húzással dörrent meg a program első felében. Nem látom sok értelmét belemenni ezen a ponton egy „a gitáros gitározott, a dobos dobolt"-típusú beszámolóba, mert a lényeg tényleg ennyi. Legyen szó régebbi darabról, mint a Ten Ton Hammer, középkorszakos tételről, mint a From This Day, netán a 21. századi Machine Head olyan alapvetéseiről, mint a Beautiful Mourning, az Aesthetics Of Hate, a Locust vagy az I Am Hell (Sonata In C#), minden úgy szólt a négyes kezei alatt, ahogyan azt a nagykönyben megírták. A borzalmas szövegű, zeneileg maximum középszerű új darab, a Do Or Die – Béccsel ellentétben – nálunk szerencsére kimaradt, viszont ismét rácsodálkoztam, mennyire jól működik élőben a méltán szidott legutóbbi lemez címadója. Ugyanígy az Is There Anybody Out There is nagyot ütött ezzel a kicsit megvariált refrénnel.

Vagyis az első blokk önmagában is simán elment volna perfekt koncertnek, és a java még hátravolt. A Burn My Eyesról elég sok mindent leírtunk már ezen az oldalon, ezeket nem ismétlem – az album egyértelműen kora legfontosabb darabjai közé számított a műfajban, negyedszázaddal később pedig méltán emlegetjük minden idők egyik legjobb metallemezeként. Ilyen kultusz mellett legfeljebb akkor lehetett volna elhasalni ezzel az egésszel, ha a speciális nosztalgiakörre visszarángatott arcok látványosan formán kívül vannak. Viszont mint írtam, Robb okos machinátor, és aligha vállalja be a dolgot, ha nem bizonyosodik meg a működőképességéről. Így aztán előre is sejtettem, hogy itt nem lesz hiba, és az első turnévideók után maga a koncert is igazolta a várakozásokat.

1022_machine_head3

Az ősfelállás az itt intróként használt Real Eyes. Realize. Real Lies után, tulajdonképpen mindenféle különösebb cécó nélkül lépett színpadra: a dobemelvény tetején beköszönt Chris Kontos, a rendezői balon elősétált Logan Mader, és máris tolták a Davidiant. A közönség lelkesedésével eddig sem volt gond, ám sokan érezhetően azért tartogatták az energiájukat a '94-es nótákra. Hallottam már elég durva „Let freedom ring with a shotgun blast!" kórusokat, de ez kábé minden eddigit überelt... És ahogy haladtunk előre a műsorban, úgy vette le a teltházas klub az összes klasszikus riffet, refrént, üveghangos vijjogtatást, Kontos-pörgetést. A dobost illetően felmerülhettek kételyek, hiszen viszonylag régen nem zenélt komolyan, de elég alaposan felszívta magát. Nem mondom, hogy erőben, technikában felveszi a versenyt a jóval fiatalabb Alstonnal, játékának jellegzetes íze viszont mit sem kopott. A Burn My Eyes dobtémáit a mai napig méltán isteníti mindenki, és Chris szépen hozott is mindent, amit annak idején felnyomott a stúdióban. Összekeverhetetlen futamai, cinezései ma is fület gyönyörködtetőek.

Ami Logant illeti, fizikailag 49 éves korát meghazudtoló, elképesztő formában van a tag, gitárilag pedig szintén egyaránt lemezhűen hozta a riffeket, szólókat, klasszikus atmoszférikus hangulattémákat, beteg gitárzajokat. Szólómunkája szintén rendben volt, de a korai Machine Headet még kiegyenlítettebb munkamegosztás jellemezte ezen a téren a mainál, a lemezen is Robb játszott egy csomó markáns szólót (például az egyik kedvenc A Thousand Liest is), ezeket természetesen itt is ő vezette elő, méghozzá teljesen flottul. Emellett hálistennek most sem dumált sokat – az első etapban, a Darkness Within előtt akadt csak egy rövidebb szónoklata, de ennyi –, viszont határozottan jókedvűnek és felszabadultnak tűnt, ami fokozottan igaz Jared MacEachernre. Utóbbi alarcból vált a csapat második számú emberévé, és láthatóan érezte is ennek súlyát, sokkal jobban kivette a részét mind a színpadi akcióból, mind a közösséggel folytatott kommunikációból, mint korábban. Emellett vokálfronton is besegített a főnöknek, amire szükség is van, lévén Robbnál a tiszta ének elég problémás tud lenni élőben.

1022_machine_head2

Mivel a Burn My Eyes az örökranglistám egyik előkelő helyezettje, nem tudok és nem is szeretnék kiemelni róla semmit csúcspontként, főleg, hogy a közönség itt tényleg minden egyes sort teli torokból ordított a zenekarral. Viszont mivel a dalok egy részét soha nem hallottam koncerten, számomra értelemszerűen ezek a különlegességek jelentették a legkomolyabb csemegét: a The Rage To Overcome, az A Nation On Fire, az I'm Your God Now vagy a Block. Utóbbi elé pedig még egy kis feldolgozós blokkot is beapplikáltak Battery- és Thunder Kiss '65-részletekkel, illetve egy majdnem komplett South Of Heavennel, amit ugye a Burn My Eyes önálló turnéján is rendszeresen játszottak.

A Machine Headnek akadtak kisebb-nagyobb hullámvölgyei, de élőben mindig gyilkos teljesítményt nyújtottak. Tényleg ember legyen a talpán, aki bele tud kötni ebbe a több mint háromórás, mégis végig érdekfeszítő, egyszerre vérprofi és szórakoztató koncertbe. (A keverő előtti részen ráadásul tök jól is szólt az egész, különösen az első felvonás.) Akármilyen bénán sült el a legutóbbi lemez, és akármilyen mélynek tűnt a belső válság, ezzel a turnéval megint fordítottak egyet a szerencséjükön. A két új emberrel és a friss élő tapasztalatokkal felvértezve biztos vagyok benne: a következő album elég rendesen zárójelbe teszi majd a Catharsist. De ebben a pályaszakaszban ennek már talán nincs is akkora jelentősége. A lényeg annyi, hogy annak a zenekarnak, amelyik ilyen koncerteket képes adni, egyszerűen mindig lesz helye a színtéren. Akkor is, ha a frontember közben baromságokat posztol az Instára.

1023mh

Koncertfotók: Réti Zsolt (a Rockstation engedélyével)

 

Hozzászólások 

 
#7 Trebron79 2019-10-23 10:40
Idézet - nemmondommeg:
Ez a 3,5 óra talán egy kicsit túlzás volt, vagy csak én toltam túl magam az első blokknál, de a Burn My Eyes fele környékén már nem bírtam headbangelni annyira fájt a nyakam. De egyébként tökéletes koncert volt. The Blood, The Sweat, The Tears nekem egy kicsit hiányzott mondjuk. Sosem hallgatom otthon, de élőben mindig az egyik kedvencem.

Amúgy ilyen pengetőcserélős dologban benne lenne valaki? 6 db-ot sikerült elkapnom ezen a koncerten, és nincs szükségem ennyire.

Keress meg itt: [email protected] mail.com, vagy a face-en, Norbert Ángyán néven vagyok fent.
Idézet
 
 
#6 rootback 2019-10-23 09:51
Egyetértek. A BME alatt a gittyo szerintem baszottul súlyosan szolt, nekem legalábbis baromira átjött. Lehet hogy elől gyenge volt, de ahol én álltam minden rendben volt a hangzással. És én nem érzem túlzottnak a 3,5 órát, részemről egy More things change is lemehetett volna még :D
Idézet
 
 
#5 Bólogató kutya 2019-10-22 20:31
Nyolcadszor láttam őket, a legjobban most tetszett a műsor.
A Burn My Eyes most ütött meg eddig a legjobban, elképesztően lehengerlő volt, ami csakis így élőben mutatja mutatja meg az erejét. Pontosítok, így mutatja meg igazán, teljes valójában, de ezt szavakkal úgysem lehet körülírni.
Mindegyik zenésznek óriási respekt ezért az élményért!
Részemről ezennel Robb összes faszsága elfelejtve :)
Idézet
 
 
#4 Simon Zoltán 2019-10-22 14:38
Idézet - nemmondommeg:
Ez a 3,5 óra talán egy kicsit túlzás volt, vagy csak én toltam túl magam az első blokknál, de a Burn My Eyes fele környékén már nem bírtam headbangelni annyira fájt a nyakam.

Hasonló “problémáim” voltak, elég bika egy dalcsokrot kaptunk:))
Idézet
 
 
#3 nemmondommeg 2019-10-22 13:15
Ez a 3,5 óra talán egy kicsit túlzás volt, vagy csak én toltam túl magam az első blokknál, de a Burn My Eyes fele környékén már nem bírtam headbangelni annyira fájt a nyakam. De egyébként tökéletes koncert volt. The Blood, The Sweat, The Tears nekem egy kicsit hiányzott mondjuk. Sosem hallgatom otthon, de élőben mindig az egyik kedvencem.

Amúgy ilyen pengetőcserélős dologban benne lenne valaki? 6 db-ot sikerült elkapnom ezen a koncerten, és nincs szükségem ennyire.
Idézet
 
 
#2 klapp 2019-10-22 13:11
Tetszett a kritika, jó cikk volt, köszönöm! Azok közé tartozom, akik az első szettet a keverő közelében állták végig és a Barba Negrától szokatlan módon, veszett jól szólt, majd' CD minőségben. Aztán elmentem egy havert megkeresni az első szett után, aki természetesen a második sorban kapaszkodott és annyit dumáltunk, hogy beindult a Real Eyes intro, így aztán ott maradtam. SEMMI, de SEMMI nem hallatszott sem az énekből, sem a gitárból, pedig Robtól szó szerint karnyújtásnyira voltam. Logan gitárja és a túlvezérelt dob, ennyit hallottam, így ment le a Davidian, az Old és az A Thousand Lies. Aztán irány hátra, hogy halljak is valamit a koncertből, ott megint majdnem 10 pontos hangosítás (rosszindulatta l 9 pont). Mindent egybevetve óriási élmény volt, nagyon örülök, hogy részese lehettem és tanulság, hogy BArbában csakis a keverőpult mellé érdemes állni, ha élvezni akarod a zenét.
Idézet
 
 
#1 a völgyesi 2019-10-22 10:23
Én bele tudok kötni, bár nem szívesen, de:

Szerintem az első szett sokkal gyengébben szólt, mint a BME. Nem úgy értem, hogy konkrétan szarul, mert tök tiszta volt minden, csak épp hiányzott belőle a tíztonnás kalapács sújtása. Mintha direkt halkabbra és vékonyabbra keverték volna, hogy a második szett nagyobbat üssön, mert az meg hirtelen egy csettintésre úgy dörgött, mint az ágyú. Nekem ez eléggé elrontotta az élményt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.