Shock!

április 19.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Living Colour - Budapest, 2008. október 15.

Csak üdvözölni tudom, hogy a Living Colour az elmúlt években jóformán hazajár Budapestre, mivel azonban a legendás fekete rockbanda végre nekiállt felvenni a régóta esedékes új lemezt, e negyedik hazai buli kezdése majdnem egy órát csúszott. Vernon Reidék éppen Prága mellett melóztak a friss dalokon, és elég lassan értek ide, végül azonban csak eljutottak emlékezetes első fővárosi jelenésük színhelyére, az A38-ra.

living_colour_p2008_066

Aki még sosem látta őket a deszkákon, annak elég nehéz szavakba önteni, mitől is annyira speciális élmény egy Living Colour koncert. Tavaly a Zöld Pardonban a csapat nem nagyon könnyítette meg a közönség dolgát: meglehetősen tüskésen, rengeteg improvizációval játszottak, most azonban egy kicsattanó energiával elővezetett best of programot kapott a hajót szellősen megtöltő közönség, sötétbőrű barátaink arcáról pedig le sem lehetett törölni a széles fogpasztavigyorokat.

időpont:
2008. október 15.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 3 Szavazat )

Mivel a Living Colourön kívül ma sem nagyon mozognak fekete muzsikusok ebben a zenei közegben, nem csoda, hogy minden hang élményszámba megy, amit előcsiholnak a hangszerekből. Fehér ember soha az életben nem fog tudni olyan boszorkányos ütemeket kicsalni a dobokból, mint William Calhoun, fehér ember soha az életben nem fogja tudni úgy megröfögtetni a basszusgitárt, mint Doug Wimbish, és akkor még nem is beszéltünk Reidről, a Jimi Hendrix óta született legnagyobb néger rockgitárosról, akitől még az ujjtornáztató, tekerős szólók is élvezetesek, noha az ember közben végig attól fél közben, hogy elfüstöl a gitár a keze alatt. Corey Glover pedig nem véletlenül énekel olyan gyakran a Broadway színpadain, hiszen lemezszinten hozza a kimondottan nehéz énektémákat, miközben mániákusan járkál körbe-körbe a deszkákon.

living_colour_p2008_003

A csapat egy blokktól eltekintve ezúttal visszafogta a túlpörgetett egyéni megmozdulásokat, amikre egyébként hajlamosak, a hangsúly tényleg a slágerekre került, és az az észveszejtő, hogy tényleg mennyi minden befér ebbe az egyedülálló repertoárba. A Living Colournél teljesen organikus egységet alkot a rock, a jazz, a funk, a thrash, a blues, a punk és a soul, így a legkülönbözőbb dalok is vajpuha természetességgel sorjáznak egymás után. Az Ausländerrel nyitottak, de az örök kedvenc Stainről a későbbiekben előkerült még az Ignorance Is Bliss (aminek a végét Corey az egyik néző plüssbárányával a kezében nyomta, roppant vicces volt), a Never Satisfied, a This Little Pig és egy igazi meglepetés is a sikamlós Bi képében, ami ezáltal egyből a koncert egyik csúcspontjává is avanzsált. Nálam utóbbi mellett a Time’s Up lemezes Pride vitte el a pálmát, ami egyébként is a banda egyik legfantasztikusabb hagyományos rockhimnusza, itt azonban olyan felszabadító erővel szólt, hogy alig hittem a fülemnek. Aztán persze volt még Desperate People, Middle Man, Funny Vibe, Glamour Boys – nem kevés öniróniával átitatva – , Type és Time’s Up is. Egy hipnotikus bőgőtémára épülő, gyilkos új nótát is eljátszottak, ennek alapján aligha lesz nagy gond a készülő anyaggal… A Collideoscope lemezt ezúttal sajnos kissé hanyagolták, így lassan kezdek letenni arról, hogy valaha is élőben hallhatom az olyan újkori kedvenceket, mint a Nightmare City vagy a Holy Roller, nem is beszélve a kolosszális Back In Black feldolgozásról. Mivel feszesre vett, rockos programmal álltak ki, ezúttal még a káprázatos Flying is kimaradt.

living_colour_p2008_020

Akárcsak az eddigi alkalmakkor, most is Calhoun baromira elhúzott, szétsamplerezett dobszólója volt az egyetlen rész a koncerten, amiről úgy éreztem, nem kellene erőltetni, és pláne nem ennyi ideig. Tényleg lélegzetelállítóan dobol a figura, de ez ebben a mennyiségben és töménységben akkor is sok volt, hiába színesítette az elejét Vernon is mindenféle bizarr hangokkal. Ugyanígy Wimbish obligát fákkdzsordzsbussozását is ki lehetett volna hagyni az Operation Mind Controlból: egyrészt elcsépelt, közhelyes húzás, másrészt így nem egészen három héttel az amerikai elnökválasztás és nevezett személy örökre szóló távozása előtt nem is igazán tudom átérezni a dolog miértjét vagy pláne súlyát. Barack Obama dicsőítése azért szerencsére kimaradt…

living_colour_p2008_062

A lényeg azért ennek ellenére is mindvégig a nagybetűs zene volt, aminek erejét csak még jobban kiemelte a fülsiketítően hangos sound is. Az elementáris zárásban előkapott két emblematikus sikerdal, a Cult Of Personality és a Love Rears Its Ugly Head még azt is feledtette volna, ha Corey és Doug előzőleg gyurcsányozni vagy orbánozni kezdenek, a Should I Stay Or Should I Go koffeintúladagolt afroamerikai verziója pedig már tényleg csak hab volt a tortán. A Living Colour ma is unikum, csak bízni lehet abban, hogy a következő turnén ismét útba ejtik Magyarországot. De előtte most már tényleg jöjjön az az új album!

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Living Colour

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.