Shock!

Rock Ballet Extravaganza – szólt a szlogen a Heart Of Storm címre keresztelt produkció kapcsán, a bővebb promószöveg pedig szimfonikus rock aláfestéssel kísért modern balettet ígért. Mindezt Derek Sherinian, Tony Franklin, Greg Bissonette és Brent Woods előadásában, ezen névsor pedig már önmagában is meglehetősen érdekfeszítő, ha pedig figyelembe vesszük, hogy rockkal kísért orosz balettet soha korábban nem láthatott még itthon a publikum, nyugodtan leszögezhető, hogy kifejezetten különleges programot kínált a Livesound anyák napjának estéjére.

Az ilyesmi akár még családi programnak is megfelelő lehet, így a hosszú hétvége utolsó estéjén meglehetősen vegyes publikumot találtam magam körül a Kongresszusi Központ nézőterén. Annak ellenére, hogy az előadást megelőzően alaposan megszórták a várost plakátokkal, illetve a jegyárat is kellőképpen nézőcsalogató szinten tartották, közel sem volt teltház, ami azt eredményezte, hogy az érkezési sorrendes helyfoglalással nem törődve viszonylag későn érkezők is találtak maguknak olyan széket, ahonnan zavartalanul figyelhették a színpadi történéseket.

Jómagam finoman szólva sem vagyok szakértője a balettnek és a különböző táncstílusoknak, viszont azon néhány előadás, amelyekre ezt megelőzően elkeveredtem, mind pozitív élményként maradt meg az emlékezetemben, így abszolút pozitív elvárásokkal közelítettem a Heart Of Stormhoz. Arról fogalmam sincs, hogy táncművészeti szempontból mennyire volt kiemelkedő vagy értéket közvetítő az előadás, de az én laikus szememnek kifejezetten tetszett a produkció, a célközönség pedig valószínűleg pont a hozzám hasonlóak lehettek. Mind a zene, mind pedig a koreográfia és a karakterek kellően hatásosak voltak ugyanis ahhoz, hogy mindennemű balett vagy rockzenei előképzettség nélkül élvezhető legyen a show.

A hattagú Heavy Relax formáció által húzott talpalávaló leginkább instrumentális sláger-progrockként aposztrofálható temérdek és hangsúlyos Pink Floyd-, illetve a kevéske zúzósabb résznél Dream Theater hatásokkal. Bár a produkciót egyértelműen a kilenc fiatal orosz táncosra hegyezték ki, Tony Franklin játéka így is lélegzetelállító volt, de Derek Sheriniant is öröm volt újra látni, bár ő közel sem kapott akkora teret, mint a bőgős. Az előzetesen meghirdetettekkel szemben a dobok mögött nem Greg Bissonette ült, hanem – ha jól értettem nevét a bemutatáskor – az az Igor Javad-Zade, aki a Derek Sherinian vezényletével rögzített, soundtrackként funkcionáló CD-t is feljátszotta. Bár a Heavy Relax egyfajta alkalmi formációnak tűnik (legalábbis kötve hiszem, hogy Derek és Tony hosszú távra el kívánná kötelezni magát itt...), szimpatikus volt, hogy a tagok mindegyike fejből játszott, ami egyértelműsíti, hogy igen komoly és hosszú munkafolyamat áll a produkció megszületése mögött. A tagok játékában fikarcnyi hiba sem volt, sajnos azonban a hangzás nem volt tökéletes: a tamok és a lábdob erőtlenül puffogtak, de egészében is kissé üres, kongó volt az összkép. Sajnos hiányzott a kellő mélység és erő. Kifejezetten zavarónak azonban így sem mondanám a soundot, és ha az ember füle már ráállt, semmi nem zavarta abban, hogy figyelje a színpadon táncoló figurákat.

Számomra a legnagyobb kérdés előzetesen az volt, mennyire lehet összhangba hozni két alapvetően eltérő műfajt, nevezetesen a karcos, hangos rockzenét és a balett-táncosok könnyed és elegáns mozdulatait. A két világ összeházasítása a zenélt szerző Vitavtas Norkus és a koreográfiát kidolgozó Stas Tsoy feladata volt, utóbbi pedig néhány egyéb műfaj elemeit is segítségül hívott a feladat megoldásához. A táncosok ugyanis nemcsak az ismert, klasszikus balett-mozdulatokat mutatták be, mozgásuk sok egyéb helyről is merített. Így lett az előadás végül egyfajta keveréke a balettnek, a táncszínháznak, a breaknek és a poledance-nek. A néhol kifejezetten erotikusra vett jelenetekből pedig egy tragikus történet állt össze, amelyben az ármány, a szerelem és a szex ugyanúgy megjelent, mint a féltékenység, az erőszak és az öngyilkosság is. A kilenc táncos néhol kifejezetten látványosan dobta fel a koreográfiát néhány egyszerű kiegészítővel, melyek közül a színpadot beterítő fehér, majd nem sokkal később a hasonlóan méretes fekete lepel segítségével bemutatott jelenetek vitték a pálmát.

A társulat tagjai vélhetően még pályájuk elején tarthatnak, mivel amellett, hogy ránézésre is igen fiatalnak tűntek, az interneten sem találtam róluk semmit, leszámítva a csábító ribancot alakító Baina Basanovát. Ennek ellenére egymással és a zenével is tökéletes összhangban mozogtak, remek vizuális élményt nyújtva a közönségnek. Bár a Heart Of Storm összhatásában szándékoltan felszínes, giccses és könnyed is kissé, a nagyközönség számára épp ettől lesz fogyasztható és élvezetes. A célját pedig egyértelműen el is éri, hiszen az olyan laikusok számára, mint amilyen én is vagyok, másfél órányi remek szórakozást nyújt.